A gyűjtési szenvedély mindenkiben kialakulhat, aki egy kicsit is érdeklődő és nyitott a világ dolgai iránt. Általában gyermekkorban kezdődik, aztán gyakran végigkíséri életünket. De vannak olyan gyűjtők is, akik felnőttkorban lesznek különböző tárgyak megszállottjai. Ezek közé tartozik Dénes Csaba vajdaszentiványi református lelkipásztor, akinek több mint 200 darab hollóházi és wilhelmsburgi dísztányérból álló gyűjteménye van.

Valószínű nagyon ritka az a személy, aki nem gyűjtött valamit élete során. Játékot, könyvet, bélyeget, képeslapot, hanglemezt, érmét, üveget, kavicsot, ásványt, kulcsot, különböző régiségeket – felsorolni is lehetetlen, mi mindent gyűjthet az ember. Kezdetben csak néhány tárgy kerül közel hozzánk, amelyek valamiért megragadják a fantáziánkat, s amelyeket "okvetlenül" meg kell szereznünk. Eleinte azért vesszük meg, tesszük el, hogy a mindennapjainkban használjuk vagy lakásunkat díszítsék, de később, amikor már egyre több van belőlük, valamilyen titokzatos kapcsolat alakul ki a tárgyak és köztünk. Mire észbe kapunk, már szenvedélyünkké vált a gyűjtés.

Tizenöt éve szenvedélyes gyűjtő                                                                                                          

„Akit megérint a szenvedély, az mindent megtesz annak érdekében, hogy gyarapítsa kollekcióját, magáénak tudhasson ritkaságokat. A gyűjtőszenvedély nálam felnőtt korban teljesedett ki, hiszen már családos emberként, gyakorló lelkipásztorként kezdtem dísztányérokkal ékesíteni lakásunk falát.” – fogalmazott Dénes Csaba lelkész, akit 1998-ban érintett meg először, akkor még csak hobbi szinten, a tányérgyűjtögetés szele. A lelkipásztornak elnyerték tetszését a Vayda Domokos marosfelfalusi lelkésztársánál látott dísztányérok. Az első tányérral Vayda Domokos lepte meg, aztán hármat az anyósától kapott ajándékba. Aztán lassan elkezdtek szaporodni a dísztányérok lakásuk falán. A tiszteletes azokban az években a görgényszentimrei gyülekezet papja volt. „Egy napon azzal az ötlettel álltam feleségem elé, hogy jó lenne végigjárni a Görgény-völgyi falvakat, hogy kollekciónkat gyarapítsuk. Együtt kerestük fel a környező falvakat: Görgényüvegcsűrt, Görgényorsovát, Görgényhodákot, Görgényadorjánt, Görgénysüaknát, Libánfalvát, Kásvát, Pálpatakát. Segítségünkre volt az ottani vidéket jól ismerő Fehér Miluca. Nagyon sok régi, értékes tányért kaptunk, részben ajándékban, részben olcsó áron.”- mondta Dénes Csaba.

Népi stílusú vagy eklektikus?                                                                                                             

Gyűjteni jó, a tányérok megszerzése sikerélmény, a birtoklás öröm. A vérbeli gyűjtő pedig kötelezőnek tartja, hogy minél többet tudjon kollekciója minden egyes darabjáról. – vallja a vajdaszentiványi lelkész, akitől megtudtuk, hogy Hollóházán a magyaros stílus népi stíluságához tartozó dísztányérok készítése Istvánffy Ferenc bérlő idejében kezdődött a 19. század közepén. A század végén, a népi stílus helyett a Zsolnay-gyár eklektikusabb modorát kezdte el utánozni a hollóházi gyár, de a népies dísztányérok gyártása az államosításig igen jelentős maradt. „Az ecsetes díszítmények leggyakoribb elemei mindvégig a naturalisztikus rózsa és mezeivirág-csokrok voltak. A gyári jegyek ismerete lehetővé teszi a vizsgált tányérok készítési idejének behatárolását.” – árulta el Dénes Csaba. A tányérok hosszú ideig a Dénes család lakását díszítették, jelenleg a gyülekezeti ház falán vannak elhelyezve, Gáll Gyula presbiternek köszönhetően.

Tányérok, történetek                                                                                                                                    

A tányérok közül néhánynak érdekes története van. Egyik értékes példányt, a lelkész két gyerektől vette, akik elmondták, hogy azért árulják a régiséget, mert élelmet akarnak vásárolni. Talán nem véletlen, hogy a tányéron „A mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” felirat olvasható. „Egyik román néni őszintén elmesélte, hogy a tányérok a magyar világ idején kerültek hozzá. A fosztogatók a menekülés idején ellopták az üresen maradt házakból ezeket, aztán olcsó áron adták tovább. A román családoknak is tetszettek a tányérok, kendőkkel társítva tették fel a falra. Az említett néninek több mint húsz tányérja volt. Vásároltam néhányat, de attól, amelyik nekem a legjobban tetszett sehogyan sem akart megválni. Tudtam, hogy az Anna feliratos tányér is egy magyar lakásból került hozzá, ezért is kérleltem, hogy adja nekem. Sikertelenül. Néhány nappal később hallottam a szomorú hírt, a néninek leégett a háza, odavesztek a tányérok, ő pedig csak csodával határos módon menekült meg.” – mondta.

Nem eladók, főleg eszmei értékük van                                                                                                   

A lelkész szerint vannak értékesebb darabok is a gyűjteményben, de számára elsősorban eszmei értékkel rendelkeznek a dísztányérok. A több mint 200 darab, javarészt hollóházi és wilhensburgi dísztányér különböző korokból való. „Semmi pénzért nem válnék meg tőlük, sőt igyekszem újabb tányérokkal gyarapítani a kollekciót. Az utóbbi időben Vajdaszentiványról is sikerült összegyűjteni néhányat. Nagy Erika iskolaigazgató kezdeményezésére az idei konfirmandusok három dísztányérral ajándékoztak meg.” – fejezte be a szenvedélyes gyűjtő, aki azt sem rejtette véka alá, hogy a gyűjtést csak mértékkel, a józan ész határain belül érdemes művelni, különben a gyűjtés akár káros szenvedéllyé is válhat.

                                                                                                                                    Berekméri Edmond