Erdélyi magyarok a világban
"Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne!"
Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!
Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.
"Húsz esztendőm hatalom..." (Kolozsvár, Szabadság c. napilap, 2oo9. december 22., vezércikk)
„...húsz esztendőm eladom!”
Ezzel tömör és a rebbellis gondolattal, ami József Attila tollából fakadt, átvitt értelemben sok minden elmondható húsz esztendős demokratizálódásunk történetéről. Azokról az élményekről, sokkhatásokról és keserűségekről, amelyek az államszocialista présből a parlamentáris vadkapitalizmusba szabaduló társadalmunkat érték. Amennyire furcsák az iménti szókapcsolatok, éppen annyira visszás folyamatok szélsőségeit jelentik.
Sokan szörnyülködünk azon, amiben húsz esztendővel ezelőtt reménykedtünk – állapította meg egy, a rendszerváltás hangulatát, eseményeit idéző televíziós beszélgetésben a világtörténelem első, egyenes adásban közvetített „forradalmának” emblematikus alakja, Mircea Dinescu költő, nem kevés szarkazmussal. Találó gondolat: húsz esztendő szabad(os)sága sokak, elsősorban a vidéken élők és az idősebb generációk számára létbizonytalanságot, leszakadást és kirekesztettséget hozott az ad absurdum terror és nyomor idején tapasztalt viszonylagos szociális biztonság helyett. Aki pedig húsz esztendővel a rendszerváltás után (is) egzisztenciális nehézségekkel küzd, helyzeténél fogva pedig alapvető jogait, érdekeit sem képes érvényesíteni, az nehezen győzhető meg a piacgazdaság és a képviseleti demokrácia társadalmi nagykorusításunkra gyakorolt jótékony hatásáról.
A „dicsőséges román forradalom” jelentéstartalma húsz esztendő alatt igen sokat változott, és nem csak az 1989-es december végi események ellentmondásossága miatt. Az ellenállók és a hitük, hitünk szerint forradalmárok, az áldozatok és a nyilvánosságot is vállaló szemtanúk százezer szálon futó történetéből a közelmúlt igazságának és tárgyilagosságának szövete helyett egyfajta gordiuszi csomó gubancolódott, amelyben majd a történészek és kutatók is nehezen igazodnak el. Az eleven sebekkel, tragédiákkal, hatalmas reményekkel és még nagyobb csalódásokkal küszködők társadalma pedig nem is vélekedhet másként egy ekkora horderejű, sorsunkat mégiscsak gyökeresen megváltozatató eseménysor kapcsán, mint ellentmondásosan. Emlegettek már forradalmat, népfelkelést, államcsínyt és rendszerváltást, keserűen csak rendszer- vagy módszer-változást, mindközönségesen „eseményeket”. Akiket a forradalmi közhangulat legitimált a hatalomban, azok érthető módon mindig forradalmat, főként ha forradalmár-igazolvánnyal a zsebükben, de pártállami szerepvállalásuk miatt a közéletből való végleges kitiltásuk is enyhe büntetés volna. Akik viszont az elmaradt igazságtétel és a húsz esztendő demokratizálódási folyamatának vesztesei lettek, azok csak módszer-változást. És távolról sem elégíti ki őket egy elnöki szintű nyilatkozat a kommunizmus bűneinek elítéléséről, esetleg egy-két bűnbak perének húsz esztendős huzavonája, vagy néhány ártalmatlan besúgó botrányos leleplezése.
Mi, kisebbségiek halmozottan hátrányos helyzetűeknek látszunk ebben a történetben. A ‘20-as, ‘30-as években oly példás önszerveződésre képes erdélyi magyar polgárság az államszocializmus éveiben szétzilálódott, a falusi paraszti-gazdálkodói közösségeinket jócskán lezüllesztették, a nemzetiségi kérdés pedig, főleg a betelepítésekkel, annyira „megoldódott”, hogy a szórványosodó magyar „csak békesség legyen” alapon azokkal a jogaival sem képes élni, amelyeket azóta törvényben is rögzítettek. Húsz esztendőnyi demokrácia látványos eredményeink ellenére gyakran elszalasztott (vagy elherdált) lehetőségeket is jelent.
Van anyanyelv-használati jogunk a közélet szinte bármely területén, van kormányképes parlamenti képviseletünk, ott vagyunk az önkormányzatokban, eredményeink az anyanyelvi oktatás újjászervezése és kultúra területén elvitathatatlanok. Hellyel-közzel használhatjuk nemzeti szimbólumainkat, akár tanulhatjuk történelmünket is, kiépültek a határokon átívelő magyar–magyar kapcsolatok, ám a gazdasági lehetősége(in)kkel valahogyan kevésbé tudtunk élni. „Nem sikerült olyan gazdasági/társadalmi folyamatokat elindítani (vagy azokba bekapcsolódni), amelyek hosszú távon a magyar kisebbségi közösségek gyarapodását (is) szolgálják Romániában” – állapította meg egy rólunk szóló tanulmány az EU-s csatlakozásunk előestéjén. És ez bizony sok helyen meglátszik Erdély magyarlakta tájain. Az anyagi biztonsággal is kecsegtető jövőkép hiányában pedig a jobb sorsra, több lehetőségre vágyók, elsősorban a diplomás fiatalok elvándorlása fokozottan veszélyeztet bennünket kisebbségi sorban.
Az összkép természetesen ennél sokkal árnyaltabb, és derűsebb is, hiszen az elmúlt húsz esztendőről ebben az ellentmondásos országban, akárcsak a rendszerváltozásról, mindenkinek másmilyen története van. Az „aranykorszakot” megúszó, felnövekvő generációknak viszont csak ennyi a történetük. Az ő húsz esztendejük az igazi hatalom!
Ezzel tömör és a rebbellis gondolattal, ami József Attila tollából fakadt, átvitt értelemben sok minden elmondható húsz esztendős demokratizálódásunk történetéről. Azokról az élményekről, sokkhatásokról és keserűségekről, amelyek az államszocialista présből a parlamentáris vadkapitalizmusba szabaduló társadalmunkat érték. Amennyire furcsák az iménti szókapcsolatok, éppen annyira visszás folyamatok szélsőségeit jelentik.
Sokan szörnyülködünk azon, amiben húsz esztendővel ezelőtt reménykedtünk – állapította meg egy, a rendszerváltás hangulatát, eseményeit idéző televíziós beszélgetésben a világtörténelem első, egyenes adásban közvetített „forradalmának” emblematikus alakja, Mircea Dinescu költő, nem kevés szarkazmussal. Találó gondolat: húsz esztendő szabad(os)sága sokak, elsősorban a vidéken élők és az idősebb generációk számára létbizonytalanságot, leszakadást és kirekesztettséget hozott az ad absurdum terror és nyomor idején tapasztalt viszonylagos szociális biztonság helyett. Aki pedig húsz esztendővel a rendszerváltás után (is) egzisztenciális nehézségekkel küzd, helyzeténél fogva pedig alapvető jogait, érdekeit sem képes érvényesíteni, az nehezen győzhető meg a piacgazdaság és a képviseleti demokrácia társadalmi nagykorusításunkra gyakorolt jótékony hatásáról.
A „dicsőséges román forradalom” jelentéstartalma húsz esztendő alatt igen sokat változott, és nem csak az 1989-es december végi események ellentmondásossága miatt. Az ellenállók és a hitük, hitünk szerint forradalmárok, az áldozatok és a nyilvánosságot is vállaló szemtanúk százezer szálon futó történetéből a közelmúlt igazságának és tárgyilagosságának szövete helyett egyfajta gordiuszi csomó gubancolódott, amelyben majd a történészek és kutatók is nehezen igazodnak el. Az eleven sebekkel, tragédiákkal, hatalmas reményekkel és még nagyobb csalódásokkal küszködők társadalma pedig nem is vélekedhet másként egy ekkora horderejű, sorsunkat mégiscsak gyökeresen megváltozatató eseménysor kapcsán, mint ellentmondásosan. Emlegettek már forradalmat, népfelkelést, államcsínyt és rendszerváltást, keserűen csak rendszer- vagy módszer-változást, mindközönségesen „eseményeket”. Akiket a forradalmi közhangulat legitimált a hatalomban, azok érthető módon mindig forradalmat, főként ha forradalmár-igazolvánnyal a zsebükben, de pártállami szerepvállalásuk miatt a közéletből való végleges kitiltásuk is enyhe büntetés volna. Akik viszont az elmaradt igazságtétel és a húsz esztendő demokratizálódási folyamatának vesztesei lettek, azok csak módszer-változást. És távolról sem elégíti ki őket egy elnöki szintű nyilatkozat a kommunizmus bűneinek elítéléséről, esetleg egy-két bűnbak perének húsz esztendős huzavonája, vagy néhány ártalmatlan besúgó botrányos leleplezése.
Mi, kisebbségiek halmozottan hátrányos helyzetűeknek látszunk ebben a történetben. A ‘20-as, ‘30-as években oly példás önszerveződésre képes erdélyi magyar polgárság az államszocializmus éveiben szétzilálódott, a falusi paraszti-gazdálkodói közösségeinket jócskán lezüllesztették, a nemzetiségi kérdés pedig, főleg a betelepítésekkel, annyira „megoldódott”, hogy a szórványosodó magyar „csak békesség legyen” alapon azokkal a jogaival sem képes élni, amelyeket azóta törvényben is rögzítettek. Húsz esztendőnyi demokrácia látványos eredményeink ellenére gyakran elszalasztott (vagy elherdált) lehetőségeket is jelent.
Van anyanyelv-használati jogunk a közélet szinte bármely területén, van kormányképes parlamenti képviseletünk, ott vagyunk az önkormányzatokban, eredményeink az anyanyelvi oktatás újjászervezése és kultúra területén elvitathatatlanok. Hellyel-közzel használhatjuk nemzeti szimbólumainkat, akár tanulhatjuk történelmünket is, kiépültek a határokon átívelő magyar–magyar kapcsolatok, ám a gazdasági lehetősége(in)kkel valahogyan kevésbé tudtunk élni. „Nem sikerült olyan gazdasági/társadalmi folyamatokat elindítani (vagy azokba bekapcsolódni), amelyek hosszú távon a magyar kisebbségi közösségek gyarapodását (is) szolgálják Romániában” – állapította meg egy rólunk szóló tanulmány az EU-s csatlakozásunk előestéjén. És ez bizony sok helyen meglátszik Erdély magyarlakta tájain. Az anyagi biztonsággal is kecsegtető jövőkép hiányában pedig a jobb sorsra, több lehetőségre vágyók, elsősorban a diplomás fiatalok elvándorlása fokozottan veszélyeztet bennünket kisebbségi sorban.
Az összkép természetesen ennél sokkal árnyaltabb, és derűsebb is, hiszen az elmúlt húsz esztendőről ebben az ellentmondásos országban, akárcsak a rendszerváltozásról, mindenkinek másmilyen története van. Az „aranykorszakot” megúszó, felnövekvő generációknak viszont csak ennyi a történetük. Az ő húsz esztendejük az igazi hatalom!
Szólj hozzá !
Üdvözöljük az
Erdélyi magyarok a világban közösségében!
© 2024 Created by erdelyimagyarok.com.
Működteti:
A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.
Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz