Végre szabad hétvége. Tavasz, világmegváltás, újjászületés, friss illatok. Az ember sarkig nyitja az ablakokat, mielőbb kiűzendő a komor, hideg tél, áradjon be a fény, a tisztaság, az új élet illata. Én is ezt tettem.

Takarítás. Rengeteg kacat, mütyürök, lomok, mindenféle oda nem illő kis tárgyacska. Pakolászás közben a kezembe akadtak a régi családi fotók. Szépia-mosolyok, régen élt emberek. Családtagok. Egyik régi képen Dédanyám, bölcs, révedező mosoly az arcán. Ölében ijedt arcú apró gyerek: Nagyanyám.Gyors fejszámolás: 1920 vége, 1921 eleje. Lassan száz éve. Száz év...kimondani is sok. Aztán az ülő alakok nézegetése után nézegettem az ágyat, amin ülnek, az ágytakarót, a szigorú fűzős cipőt, amelyben annyit de annyit sürgött-förgött, járt az az asszony a családjáért. A falon egy kép lóg. Családi kép. Aprócska, hiszen a technika akkor még nem mérgezte meg a világot, a kép az csak egy kép volt, pillanat az időben. Ahogy jobban megnéztem, ismerős lett. Valami hihetetlen érzés csapott meg, a felismerés maga. Ezt a fotót ismerem. A családom, akkor, amikor az én Dédanyám volt olyan pici kislány, hogy egy hatalmas párnára ültették. Igen, ez az lehet. Kirohantam a nappaliba, megálltam a fallal szemben. A falon régi képek, közte az a bizonyos családi kép.És igen, ugyanaz. Az Ő falán, az én falamon.

Ez a csoda. A hétköznapok csodája, melynek gyökere a múltból táplálkozik. Hihetetlen. A megszakíthatatlan lánc, a vérvonal, a család, az ösztönök. Bennünk. Bennem. Az őserő, a hit, semmi nem véletlen. Nincsenek véletlenek. És mit ad Isten: a kép a nappaliban a kanapé fölött van. Leülhetnék, a lányomat az ölembe vehetném. Tudom, ugyanaz a mozdulat volna, ugyanaz az érzés. Mindösszesen színes volna a kép. Ezek után ki állítja, hogy a szeretteink meghalnak végérvényesen és visszavonhatatlanul? Akit szeretnek, örökké él. Így vagy úgy, de az idő megszűnik, száz év, kétszáz év...nem jelent semmit. A kötelék örök. Én ebben hiszek!