„S szelídült a Világ! 
Jó-e? Rossz-e? - Ez is, az is. 
Szép? Csúnya? - Ahogy akarom. Igen, 
ahogy akarom! Rajtam áll!” (Szilágyi Domokos: A próféta)

   A hétköznapok egyforma síkján koptatom a macskaköves utat, fejem teherként lóg a nyakamon, gondjaimat rágom töviről-hegyire, hogy a megoldásuk kopogtasson lefáradt agyam ajtaján. Lassan, kényelmesen sétálok, szinte beleolvadok az utcatárgyak szép sorába, mint észrevétlen részlete az összképnek.

   A távolság egyre fogy a lenti várostól, és közeledek… oda, ahol az idő időtlen, nincs kezdet, nincs vég, minden örökkön örökké tart: a pillanat, a múlt, a jelen, a jövő – egyszerre. Egy világ, ahol anyag, tér, idő nem korlátolt, csak a beszűkített, nyomorult kis árnyékvilágában élő merev egyén és rendszer számára.

Számít az idő, amely csak a gyarló, alattomos, anyagi vonzásban ideig-óráig létező ember találmánya?

Itt nem, pedig nem afféle képzeletbeli meseország, nagyon is kézzel fogható és szemmel látható valóság. Vagy párhuzamos realitás?

Alig néhány dudálás emlékeztet a magam mögött hagyott világra, a szemem egyre ritkábban ugrál a lenti utcák rezdülésein. Kicsit sajnálom, hogy majd vissza kell térnem hozzá. Jólesne végleg elszakadni mindattól, ami csalóka látszatra épül. Jólesne örökre megfeledkezni és felrúgni a hamis ideológiákra alapozott halott világot. Ez az a pillanat, amikor a felismerés úgy belehasít borotvapengéjével a fejembe, hogy az éle a lelkemig hatol.

A szembejövő turistacsoport lármája kissé megzavarja röpke gyötrődésemet, mégis inkább őket sajnálom, hogy a néhány összegyűjtött adaton kívül ugyanolyan üresen térnek vissza otthonuknak vélt világukba. Ők azok, akik mindent megnéztek, de semmit nem láttak…

Aztán magával ragad a csend és békésen elmosolyogom magam, mikor a régmúlt idők emlékfoszlányai újra megelevenednek. Ez az a hely, ami biztos kapocs jelen-múlt-jövő között. Nem egy szubjektív nézőpont, hiszen megérinthetem kezemmel azt, amit évszázadok előtt felépítettek. Olyan helyen állok, ahol hajdanán ugyanitt szerettek, gyűlöltek, egymásért vagy egymás ellen harcoltak, győztek és elestek. Ha kellőképpen ráhangolódsz, látod és hallod, mert vetítik és súgják a falak.

Látom Danit is, aki ijedten homokot hint frissen szerzett sebemre azt remélve, hogy ettől majd eláll a vérzés. Látom amint a vércseppek súlyos nyomokat hagynak a macskaköveken, de méltósággal viselem a fájdalmat, hiszen Hamupipőkéért tettük, hogy megmentsük a gonosz mostohától. És megannyi mesefiguráért, akikről szentül hittük, vallottuk, hogy csak azért lapulnak egy könyvben, mert a várkapu vasrácsait nem tudjuk lehúzni, így a hétfejűek meg az akárhányfejűek bejönnek s mind-mind elrabolják tőlünk. Akkoriban a Warcraft élőben működött, telepítés nélkül, a fantáziánk mozgatta, nem a Shift billentyű…

A falak szelíden bólogatnak, hogy igen, igen, ők is emlékeznek…mindenre. Szeretek a falakkal beszélni. :D Olyan csendesek, rendesek, nem feleselnek vissza, és szavak nélkül is megértenek. Emlékeim szemtanúi.

Ahogy tekintetem fésüli a környéket, a templom előtt megpillantom a lépcsőre kifekvő embert. Igencsak nyugodtnak és önfeledtnek tűnik, olyannyira, hogy reflexem azt súgja, biztosan egy elázott kocsma-betyár keresi a lakáskulcsát hazafelé menet. Továbbhaladok, de szemem a látványon ragad… És ha nem is részeg, hanem elesett? – suhan át az agyamon. Visszafordulok. Lépteim bizonytalanok, szinte habozok, mintha várnám az egyértelmű jelet, hogy „ez egy elesett ember”, aki segítségre szorul. Megszólítom. Rám néz. Leveszi fülhallgatóját. I'm fine, thanks! - és mosolyog, én pedig felelősségtől megkönnyebbülve folytatom sétámat. Megállok egy közeli padnál. Figyelem az „elesett embert”. Micsoda nyugalom! Nem zavarja a tél, nem törődik, ha felfázik a hűvös lépcsőn, nem izgatja, hogy ki mit gondol róla. Csak fekszik, zenét hallgat, élvezi a csendet, az ódon világ hangulatát, a pillanat tisztaságát és szentségét. Irigylem, csodálom és büszke vagyok a váramra, hogy ismét átadott valamit a varázslatos erejéből.

     Esteledik. Eszembe jut a lenti világ, de már nem esik nehezemre visszatérni, hiszen feltankoltam magam. Visszapillantóból nézem a magam mögött hagyott várost, és arra gondolok, hogy ,,az ember lassan megérti a világot (…). Megérti a tüneményeket és az emberi cselekedetek okát. Az öntudatlanság jelbeszédét... mert az emberek jelbeszéddel közlik gondolataikat(…).  Mintha idegen nyelven, kínai módon beszélnének a lényeges dolgokról, s ezt a nyelvet aztán le kell fordítani a valóság értelmére. Nem tudnak önmagukról semmit. Mindig csak vágyaikról beszélnek, s kétségbeesve és tudatlanul leplezik magukat. Az élet majdnem érdekes, mikor megtanultad az emberek hazugságait, s élvezni és figyelni kezded, amint mindig mást mondanak, mint amit gondolnak és igazán akarnak... Igen, egy napon eljön az igazság megismerése (…). De akkor ez sem fáj már." – írta Márai A gyertyák csonkig égnek-ben.

Visszanézek a világra, és átrendeztem magam körül a színházat…