Mennyből az angyal

A menekülttáborhoz tartozva, a Kisdedvárás mámoros boldogságában úszó Ausztria közepében kifosztottabbnak éreztem magam minden édesanyánál. Pedig „Lázáros kincseimből” már juttattam minden képzeletbeli karácsonyfa alá valamit: nemcsak a gyermekeim kívánságlajstromát teljesítettem, hanem az otthoniaknak is küldtem nagy csomagot. Névre szólóan. „Az adhatás gyönyörűségét” élvezhettem a szó igazi értelmében, mert a gesztus fordított irányban nem ismételte meg magát... Ezúttal tehát boldog is lehettem volna, de mégsem... Kifosztott voltam. És nemcsak földönfutóként szegény.

Hiányzott a valóságos fenyőfa és az a hangulat, amely így karácsony táján minden esztendőben be szokta tölteni az életemet. A Hangulat, amelyet kis pátosszal a csodavárás hangulatának nevezhetnék. És amelyik olyan apró dolgokban konkretizálódott, mint édes jó anyám frissen sült kalácsának illata, amely minden szenteste meleg simogatással lengte be a népes kis lakást. –Anyánk úgy tudott ünnepet varázsolni körénk, ahogy csak nagyon kevesek tudnak: nesztelen mozgása nyomán egyszerre csak kinyílt az ünnepi pillanat kápolnásvirága – és csak ragyogott, ragyogott, míg be nem telt a lelkünk mámorító illatával. – Karácsonyhoz tartozott a pirosan  kacagó, ropogós héjú, foszlós bélű beigli, amelyet mi, gyermekek, gyönyörködve és türelmetlenül sokszor körbejártunk, lesve, hogy vajon nem hűlt-e ki már a fehér asztalkendő alatt. Ó, megszeltük volna mi azonnal, mit bántuk, hogy forrón „megüli a gyomrunkat”, vagy „megszallonásodik” a túl hamar megvágott „tészta”! Kicsi testvéreim, Zsuzsika és Ferkó soha ki nem hagyott, csibészes próbálkozásai is a megtartó emlékek tárába vonultak: megcsípkedett kalácsvégekkel, a titkos kóstolókkal, a megszeppenésekkel, hogy jaj, most-derül-ki! és csilingelő nagy-nagy kacagásokkal, hogy kiderült, de anyánk belement a játékba: mindig az éppen átrepülő, éhes angyalkára fogta a dézsmálást...

A jégvirágos, játékosan incselkedő ablakok keretezik ezt a Hangulatot, amelyekhez hozzáragadt a pici gyermekorr – büntetésből, mert meg akarta lesni az éppen szolgálatát teljesítő angyalt...

Benne siklanak a szikrázó havat szelő lovas szánok, amelyeken pokrócba bugyolált, boldogan visongó csöpségek tapsikáltak a száncsengő ritmusára, mert szép, ó, nagyon szép volt az élet...

Hangos, zsivajgó alkonyatok játéka emelte a zsenge, könnyen alakítható képzeletben még magasabbra a falu dombját, ahol mindenkinek kötelező volt szánkóznia azon a délután, hogy az édesanyák nyugodtan feldíszíthessék a  karácsonyfákat...

Megalapozó zenéje volt ennek az érzésnek a pontosan este 7-kor felcsendülő ezüstszínű csengőszó, mindig azután, miután az istállóban jóízű kérődzéssel ledőlt már a friss szalmára a jószág, hogy meleget leheljen a jászolba: hátha éppen oda születik meg a kis Jézus!...

Aranyló fényszórók egymás szavába simuló sercegésének meg nem hosszabbítható egyszerisége kis izzadságcseppeken csillant meg, amelyek boldogságosan felhevült gyermekarcokon ültek ki a nagy megzavarodásban, hogy „Mennyből az angyal eljött...”

A minden évben, csak a Szentestét követő reggelen az ágyban felszolgált édesanya tejeskávéjának párája is messzire maradt már, amelybe pedig madárlátta kenyérdarabkákat aprítottunk boldogan.

Apánk bekecsének a zsebében kutatnék, amely piros almát melengetett, és az addig az odorban megbúvó, decemberre megpuhuló körtét, amelybe ezen a napon szinte meghatottan haraptak bele mohó kis tejfogak...

Rémlik, hogy varázskastélyt égtek a kis pléh gyertyatartóban a szegényes fénnyel pislákoló gyertyaszálak, és amelyet imádságos gyertyaszag lengett  körül a Születést adva hírül és nem a halált...

Éjféli templomba vonulás hosszabbította meg a szent napot, hogy imával háláljuk meg a Megváltó eljövetelét, és a hitet, hogy éppen miértünk érkezett, jelentve a történelem mély völgyeiben rekedt nép lelki meggazdagodását. A hiedelmet, hogy szülénk szeretete öltözött angyalmezbe, és ez a szeretet bűvölte csodálatosra a Piliske sziklatövéből becipelt fenyőfát...

A tréfás-komoly mondókákkal érkező bethlehemesek fogadására a tepsiben sistergő, karácsonyosra pirult kolbász pompás látványát sem könnyű kitörülni ebből a képből..., sem a nagy disznóvágásokat, a zsírolvasztás gőzét és hurka-kolbászos, atyafiságos vacsorákat az Istenéltessékkel és az Adjonistenekkel, az ünnepi inget öltött rokonság János napi köszöntőjével és a gyönyörű Csendes éj dallamával...

Akkor, azokban az egykori hangulatokban minden és mindenki az Urat dicsérte kacagó szívvel és zsoltáros énekszóval, aki angyalt is küldött nekünk, gyermekeknek, hogy örvendezzünk, míg a felnőttek komolyra vált tekintettel gondoltak a közelgő új esztendőre, találgatván, hogy milyen formában mutatkozik meg majd a Teremtő ereje előttünk...

Áldott Karácsonyt és sikerekben gazdag, boldog, örömteli új évet kíván szeretettel és barátsággal minden honfitársunknak

Telchné Dancs Rózsa és családja