Kecskeólban

Ülök a műzsörszé nadrágkosztümömben - ez most a menő, meg a praktikus, meg úgyse lehet mást kapni, mert ez a divat - és bőszen hintázom a széken. Tehetetlenségemben. Megint a "mit tegyek, mit tegyek" gondolat uralta el egész elmémet. Kint ragyogóan süt a nap, bent mindenki szemlesütve ír. Azt a mindenit, meg a hétszázát, s a fűzfán fütyülő rézangyalát!

- Írjál már - szólt rám a fennebbvalóm.

- Hagyjál már gondolkozni - hallom magamat.

Miként tudnék kimászni a slamasztikából. Nem babra megy a játék. Mindenkit átvernek ezek. Mindenkinek megigérnek fűt-fát, hogy ott tartsák, azzal, hogy "csak magának, magával kivételt teszünk, ne mondja el senkinek", aztán ha számon kéred rajtuk, eleinte azt mondják, hogy várnod kell még egy kicsit, aztán azt: akkor más volt a helyzet. Velem így kezdődött. Mások pedig már megjárták a landarist. Rossz kifejezés, egyenesen benne maradtak a pácban.

A Központi Bizottságban megállapították, hogy hanyatlik a falu kulturális élete, s egyáltalán a civilizációs színvonala. Régebb arra voltak büszkék, hogy a falvakban dolgozó értelmiségieknek lakást biztosítottak a közeli városban, bérletet vehettek, hogy olcsóbban jussanak el a munkahelyükre. Sok falusi lakos meg a városba ingázott a gyárakba. Legalább a  fél világ ingázott.  Most meg rájöttek, hogy értelmiségi kell a falvakba, hogy verítékével emelje a kulturáltságot. A megyei hivatal megkapta a megbízást, hogy győzzön meg bennünket. Fenyegetnek fűvel-fával-kirugással.

Mindenki beadta a nyilatkozatot, én meg hintázom a széken. Az igazgató asszony, aki szeretett mindent eminens módjára gyorsan elintézni, megint benéz.

- Nyilatkozz már, hogy mit fogsz tenni!

- Mit sürgetsz? A törvény adott nekem 6 hónapot arra, hogy döntsek. Azt, hogy ideköltözöm vagy nem, lehetetlen fél nap alatt eldönteni.

- Más el tudta.

- Én meg nem. Hat hónapon belül választ adok.

- Akkor ezt írd le – javasolja, hátha megijedek.

Én meg odaírom a lapra, nem fogok most betojni ettől. Ő meg átviszi a Néptanácshoz. Néhány nap múlva meglátogat otthon a földink.

- Mit csináltál már nmegint? Sose férsz a bőrödben?

- ÉN SEMMI KÜLÖNÖSET.

- Nem hát! Zeng az egész Olt-völgye attól, hogy mit írtál a papírra.

- Én semmi törvénytelen dolgot. Hova siettek? Nem kell mindenben olyan buzgó mócsingnak lenni.

- Még Kolozs megyében is el van intézve az ügy.

- Tudom, behivatták az ingázó tanárokat a rendőrségre és mielőtt észbe kaptak volna beleütötték a pecsétet a személyi igazolványukba, hogy állandó lakhelye ott van, ahova kihelyezte a tanügyi minisztérium.

- Honnan veszed ezt?

- Az ottani barátnőimtől. Mit gondoltok, csak hivatalos úton terjednek a hírek?

Kissé megdöbbent, látszott rajta, hogy ezt eddig nem tudta. Őket meg kergetik az asztal körül a jó példákkal.

- Na látod! Itt meg csak nyilatkozz, hogy ott laksz.

- Nem, mert nincsen még albérlet se a faluban. Tanítólakások sincsenek.

- Akármilyen lakhely jó. Nem tudod kiírni egy kecskeólra, hogy ott laksz?  

- Nem akarom, mert most csak a névtáblát akarjátok, aztán meg jösztök, hogy költözzem is be a kecskeólba, hiszen én nyilatkoztam, hogy az az állandó lakhelyem.

- Fifikás vagy. Odáig még senki se gondolt. Legalább vedd vissza a lapot.

- De nem ám, mert akkor jösztök, hogy írjak újat.

- Az igaz. Megnehezíted az ember dolgát.

- Ti is a mienket.

Mélyen elgondolkozott, és levonta a következtetést:

- Felső Olt-völgye megmenekült.