Életem legelső karácsony estéjének varázsát minden évben újraélem.
Bizonyára az elképzeltnél is nagyobb hatással volt rám, ha még ma is érzem annak a csillagszórós fenyőfának az illatát, amelyet a kertekre ráhajoló erdőből hozhatott házunkba az angyal. Csingilingi szánon érkezett a faluba, ahol aztán egyik háztól a másikig röpködött, hogy megajándékozzon mindenkit a legnagyobb örömmel: a szent Gyermek születésének hírével.
Két és fél éves voltam.
Édesanyám egész délután énekelte a szebbnél szebb karácsonyi énekeket, miközben sürgött-forgott nagymamával a konyhában. Én a kicsi székre álltam, úgy vigyáztam minden mozdulatát. Kissé furcsán kötötték mindketten fejükre a babos kendőt, hátul bogozták meg a „kontyuk alatt”, ahogy nagytata mondta. Édesanya olyan szép volt, mint egy lisztes tündér, még az orra és homloka is fehér foltos lett, miközben a kalácsot bevetették a kemencébe. Emlékszem arra is, hogy a tortamasszából nyalinthattunk, Győző is, én is. Győző csak négy évvel volt idősebb nálam, és élt-halt a diótortáért, annyira, hogy alig engedte megnyalnom a kanalat, amelyikkel kikavarta édesanya a tésztát. Pedig azt nagyon szerettem én is.
Hogy a szakadatlan civakodásnak elejét vegye, nagymama megkérte Győzőt, hogy tanítson meg egy karácsonyi énekre engem is. Ha szépen énekeltek, mondta, az angyal legelsőnek hozzánk csenget be. Győző makrancos kicsi kópé volt, a maga akaratos természetével nem igen szokott kéréseknek engedelmeskedni, de most az ajándékokra gondolva, csakugyan el kezdte énekelni a Mennyből az angyal-t. Azonban amikor a friss diós kifli illata megcsiklandozta az orrát, hirtelen abbahagyta a dalolást. Mohón a tepsibe nyúlt, meg is égette az ujját, de a zsákmányolt süteményt nem rakta vissza. Egyik tenyeréből a másikba kapkodta, majd hirtelen a nadrágja zsebébe csúsztatta, hogy kihűljön. Édesanya nem akarta, hogy a forró kifli megülje a gyomromat, ezért igyekezett elterelni a figyelmemet róla. Énekeljünk együtt, mondta, és máris elkezdte: Csordapásztorok midőn Betlehemben/ csordát őriznek éjjel a mezőben… Mindent értettem ebből, mert a csorda a kapunk előtt bandukolt el minden reggel és este. Nem télen, mert a hóban nem termett fű, de havazás előtt naponta hallottam az ostorpattogást és a kürtöt, amit a pásztor az alsó falu végén fújt meg, de olyan hangosan, hogy a felső faluvégen is felébredtek tőle. Miért éjjel őrzik a csordát a mezőben?, kérdeztem, de édesanyának nem volt ideje válaszolnia, mert nagy dúrral berobogott Jenő, Győző középső bátyja, hogy vigyen bennünket szánkózni. Közben megtömte a száját és a zsebét friss kiflivel, és aztán usgyé!, ki az ajtón. Kint nagy pelyhekben hullt a hó, a jégvirágok is ritkulni kezdtek az ablakokon, hiszen a kemencéből kiáramló meleg leolvasztotta őket. A házak ereszén még délcegen tartották magukat a jégcsapok, de elég enyhe volt az idő ahhoz, hogy havazni kezdjen. Igaz, már előtte való éjjel betakart mindent a hó. Annyira várta mindenki a karácsonyt, hogy a nagy kapkodásban az angyalok is kilyukasztották a dunyhájukat, és most minden tolluk hóvá változva a földre hullt. Juj, még a hangom is elakadt, amikor ezt hallottam. Nem szívesen hagytam ott az illatozó, finom ételpárában fürdő konyhát, Győző is ellenkezett, de nem volt mese, kellett indulnunk. Jenő vezényelt, és mi követtük nagy, hóba süppedő lépésekkel a Gáng alá. Itt, a falu legmagasabb dombjának az aljában gyülekezett az aprónép. Hógolyóztak, szánkóztak, sivalkodtak. Rendszerint nagyobb fiúk vezették a szánkókat, és majdnem mindegyiket felborították, amikor leértek az útra. A puha hóba ömlesztett „utasok” visítozva, prüszkölve, kacagva tápászkodtak fel, kapálózva verték le magukról a havat és pirosak voltak, mint a frissen érő alma. Jenőt is elkapta a játék heve, ő is felborította néhányszor a szánkót, és én megszeppenve terültem el a nagy hóban. Szemem, szájam megtelt a puha fehér, hűvös vattával, ami nem is volt olyan rossz. Sőt, az első riadalom után már élveztem is. Amikor elmaradt, kértem, hogy még legyen borulás. Győzőnek saját szánkója volt, ő egyedül úgy kormányozta az útját, hogy egyszer sem bucskázott fel. Fekete báránybőr kucsmája volt neki is, Jenőnek is, olyanok voltak, mint egy-egy hóemberke, akiknek fekete fazekat nyomtak a fejére. Alkonyatig folyt a vidám hancúrozás a tükörsimára vert domboldalon, de mindenki csak egy dologra gondolt: mit hoz az angyal? Jenő is többször megemlítette, hogy ha besötétedik, az angyalok besuhannak a házakba a karácsonyfákkal. Hozzánk is megy egy biztosan. Én titokban többször is felpillantottam az égre, nem látom-e meg valahol repülni őket, legalább egyet. Azt mesélte édesanya, hogy az angyalok fehér hosszú ruhát viselnek télen is, mert nem fáznak. „Miért nem fáznak télen?”, csodálkoztam, mert nekem télen fel kellett vennem a meleg kabátot, kötött sálat tekertek a nyakam köré, kötött kesztyűt és zoknit is adtak rám, hogy meg ne hűljek. Győző pontosan úgy izgult, mint én. Nagyon várta ő is az estét. Minden percben indulni akart haza, mert attól félt, hogy lekésik valamiről. Sötétedéskor aztán mindenki hazatakarodott. A kutyák is megkezdték az éjszakai zenebonát, vadul csaholtak. Közben fel-felbukkant egy-egy kucsmás, zúzmarás bajszú, csizmás ember fenyőfát cipelve a vállán, de én nem mertem megkérdezni Győzőéktől, hogy kik azok a bácsik és miért náluk van a karácsonyfa. Valamit várt mindenki akkor este. Ettől a várakozástól remegett a levegő, ezt simították az arcomba a rám hulló hópelyhek, és ezt hallottam ki a vecsernyére megkondult harangszóból is. Nemcsak a falu, az egész világ a várakozás izgalmas hangulatába burkolózott. Szipogva az orromra tapadt zúzmarától, belenéztem a hótakarótól ezüstösen csillogó messzeségbe, és úgy éreztem, még a Rétyi-nyír is égi csomagokat rejteget. Onnan aztán könnyen széthordhatják a fehér selyemruhás angyalok a környező falvakba, ahol ősszel szekéren már végighordoztak nagytatáék.
Otthon csupa finomsággal volt tele a ház: töltött káposzta, kolbász, kalács az egész lakásban. Rengeteg piros kalács, diós, mákos és üres, foszlós beigli kandikált felénk a hosszú asztalról. Forró illatukba beleszédültünk, amikor beléptünk a havas udvarról a konyhába. De nem nyúlhattunk hozzájuk, mert csak azelőtt szedték ki őket a kemencéből.
Annak az estének az illata nagyon finom volt! Édesanyám hajának is kalácsfénye volt akkor...
Majdnem elájultam, amikor meghallottam a csengőszót a belső szobában. Oda sem léptem be a nyár óta, mert hideg volt, nem fűtötték. Az volt a tisztaszoba, ahova csak a vendégeket szokták bevezetni, ha névnapra vagy más ünnepre megérkeztek valahonnét. Értetlenül és reszketve bámultam a becsukott ajtóra, amely mögött az angyalcsengő csilingelt. Édesanya megértette elbizonytalanodott pillantásomat, és azt mondta, hogy az angyal begyújtott a hideg szobába, mert azt akarta, hogy ünnepi este legyen. Győző úgy ugrott fel az asztal mellől, hogy még a hosszú padot is feldöntötte és rohant neki az ajtónak. Én nem mertem utána eredni, annyira megilletődtem a csodálatos hangtól. És akkor kitárult a csoda! A petróleumlámpát nagytata vitte be a szobába, amelyikben ott pompázott a két karácsonyfa. Egy nagy és egy kicsi.
Hiába gyújtották meg rajtuk a gyertyákat és a fényszórókat, hiába volt tele piros almával, dióval és szaloncukorral, én keservesen elsírtam magam. Győzőt jobban szereti, Győzőt jobban szereti – zokogtam, s nem tudtak megnyugtatni. Még a keményhangú nagytata is megdöbbent egy pillanatig. Győző persze nem törődött velem, hanem élvezte a nagyobb karácsonyfa minden pompáját. A legjobban az izgatta, hogy az angyalnak is ugyanolyan jonatán almája van, mint ami a csűr mögötti fánkon terem. Etus, édesanya húga, dohogott, hogy ő megmondta, nem érdemes két fával pepecselni, de senki sem hallgatja meg az embert… Édesanya magához vont, babusgatott, próbált vigasztalni, de alig hallottam a hangját. Biztatott, hogy nézzem meg, mit rejtett a fa alá az angyal, ám én csak a nagy fát és a kicsi fát láttam. Úgy éreztem, hogy összedől a világ. Zokogtam, zokogtam, nem tudtak mit kezdeni velem. Sokáig vagy csak rövid ideig? Azt nem tudom már, de hirtelen fülelni kezdtem, mert kint váratlanul felugatott Bundás, a nagy házőrző kutya. Észre sem vettem talán, hogy a sírásom is alábbhagyott, mert a kutya egyre erősebben fogott. Valaki a havat kopolta le a bakancsáról -, talán az angyal gondolta meg magát…, és szinte vacogtam izgalmamban. Már csak hüppögtem, amikor kinyílt az ajtó és Bartha János lépett be rajta egy nagy zsákkal a vállán. Adjon Isten-t és kellemes ünnepeket kívánt, és pajzán mosollyal mentegetőzni kezdett. Hogy az angyal hozzá tett le valamit tévedésből, amit viszont egy kicsi leánykának kellett volna vinnie. Gondolta, felgyalogol a falun, hogy megkímélje az angyalt egy úttól, van szegénynek azonkívül is elég dolga. Hogy mi lehet a zsákban? Neki aztán fogalma sincs róla, mondta, bele nem kukkantott volna a világért sem, mert ő csak a postás szerepét vállalta magára. Huncutkodva hümmögött, hol ide, hol oda kacsintgatott, és mélybarna, meleg tekintetében csillagok táncoltak. Azt mondták róla, hogy asztalos, és én szerettem, mert mindig hozott nekem valamit, amikor édesanyámhoz jött. De hogy az angyalt is ismeri! Ettől szinte megrémültem. A szemem kikerekedett, édesanyához bújtam és remegve vártam, hogy kibukkanjon a zsák tartalma. Győző is segédkezett a kibontásnál, s hát, uramfia! Egy gyönyörű festett bababútor került a kicsi karácsonyfa mellé. Zöld asztalka, piros és fehér rózsákkal díszítve, hozzá két szék, egy támlás és egy hokedli, egy kicsi szekrény. No, meg egy ágyacska! A kis ágyba nem fért volna bele élő emberfia, én sem, pedig nem voltam nagy, de az asztal és a székek akkorák voltak, mint én. Azonnal kipróbáltam, és a következő pillanatban már csak ennél az asztalkánál fogadtam el a még langyos, vaníliás kiflit és a tejeskávét. Úgy ültem azon a kis rózsás széken, mint egy királykisasszony. Ezt Győző mondta engesztelőn, mert megsajnált, amikor látta a nagy fa miatti bánatomat. A szekrénykében körte volt, illatos, mosolygó körte. Dió is. Nem is egy. Édesanya könnybe lábadt szeme ragyogott a boldogságtól. Talán abban a pillanatban döntötte el, hogy igent mond Jánosnak, aki már többször megkérte a kezét, de ő eddig habozott. Akire az angyal egy kislány megvigasztalását bízta, az csak jó ember lehet, gondolta, és akkor este együtt mentek el az éjféli istentiszteletre.
Végtelenül boldog voltam, hogy az angyal engem is pont úgy szeret, mint Győzőt! És mert abban a pillanatban én is nagyon szerettem őt, anélkül, hogy valamit szóltam volna, egy szép sárga körtét a Győző kezébe nyomtam.