Paraszt ünnepli tánccal, cimbalommal 
                                                       vidám szüretjét - és nyakalva cifra 
                                                       kedvébe' Bacchus kelyhét, bizalommal 
                                                       ki-ki magát már asztal alá issza. 

                                                                (Antonio Vivaldi: Az ősz)

                                                                                                             (Ez a hanglemez Londonban aranylemez díjat kapott 1963-ban)

Koncert jegyetkaptam a nagyfiamtól ajándékba. Vivaldi „A négy évszak” (Le Quattro Stagioni) című zeneművét hallgattuk meg egyik novemberi este, elfoglalva családilag a nézőtér 4-ik sorának szinte felét. Élmény volt újra hallani élőben ezt a zseniális művet. Teljes egészében legelőszőr a marosvásárhelyi Vártemplomban hallottam - Ruha István* előadásában.

Antonio Vivaldi műve Amszterdamban jelent meg 1725-ben az „Il cimento dell’Armonia e dell’inventione op.VIII” részeként. Megjegyzendő, hogy mindegyik versenymű elé egy szonettet irt a mester, és ezzel mintegy kulcsot adott a felhangzó zenéhez.

Nagyszerű akusztikája van a Vártemplomnak. Szinte hihetetlen, de bár a leghátsó sorban ültem, s a zenekar középen, az Úrasztalánál foglalt helyett, úgy hallottam mikrofonok és hangszórók nélkül, mintha közvetlenül előttük ültem volna. Sőt még annál is jobban, mert a hangszerek tökéletes összhangja jött létre a hatalmas helyiségben. Teljes nagyszerűségében szólalt meg a „harmónia”. Képek és érzelmek lüktettek ebben a zenében. És életöröm!

Ezt mind a zeneszerző, a hegedűművész és a templom építőjének hármasa teremtette meg és ajándékozta a hallgatóknak. Csak így hárman adják a teljességet, külön-külön bár értékesek, de hiányosak. A leirt kotta minden zsenialitása mellet is csupán papírra vetett jelek halmaza, a hangszerek ellenben ezek nélkül holt tárgyak, s a falak pedig az események néma tanúi csupán.

De micsoda tanúk!

Ezek a lágyan hajló falak és merész ívek hangolták nemes harmóniába nem csak most ezt a zeneművet, hanem az évszázadok egy-egy jelentős pillanatát is. Hiszen megfordultak itt és hallatták hangjukat Nagy Lajos magyar király, a nagy törökverő Hunyadi János, Erdély első fejedelme János Zsigmond, valamint II Rákóczi Ferenc fejedelem is.

János Zsigmond nevéhez fűződik a tordai diétán kimondott vallásszabadság megerősítése. Ez az 1571. január 6-án tartott erdélyi országgyűlés e templom falai közt zajlott. Ezek a falak hallották és innen kiáltották világ, hogy hitéért senki ne háborgattassék, legyen az prédikátor, vagy igehallgató. A világon ez volt az első írásba foglalt vallási türelmi rendelet, a „recepta religio”, mely kimondta: „mindenki olyan hitben éljen, amilyenben akar”.

Még ezt megelőzően, eme falak közt tartott zsinaton (1559. november 1-én) fogadták el Kálvin tanítása alapján az első magyar nyelvű református hitvallást.

Más nevezetes történelmi eseménynek is tanúi voltak a templom falai, mikor is az 1707. április 8-án tartott országgyűlésen II Rákóczi Ferencet Erdély fejedelmévé választották.

Lássuk a továbbiakban a harmadik nélkülözhetetlent, aki életet lehel a papírra vetett jelekbe, megtölti zenével, a falakkal ölelt teret, a művészt.

Ruha István ez a hegedűművész, róla óhajtok szólani. Mikor a vártemplomi koncerten hegedült, akkor volt a kolozsvári konzervatórium friss végzettje. Nagy jövőt jósoltak neki, amit be is váltott. Mikor egy év múlva újra élvezhettem játékát, már túl volt a Moszkvai Nemzetközi Csajkovszkij Hegedűversenyen, ahol egyedüli külföldiként állhatott egy sorba a legjobbakkal. Ez utóbbi alkalommal az Egyetem előadótermében adta elő Csajkovszkij D-dúr hegedűversenyét. Természetesen ajándékba a medikusoknak, akik különben lelkes zenekedvelők voltak, és mindig megtöltötték a hátfő esti hangversenyeken a „kakasülőt”. A marosvásárhelyi szimfonikus zenekart Szalmán Lóránt vezényelte. Emlékezetes volt számomra a koncert a csodálatos előadás miatt is, de lévén, hogy egészen közel ültem a szólistához, minden rezdülését, minden mozdulatát, pillantását, futó mosolyát jól láthattam, átélhettem, és máig nem feledhetem. A közelség azt az érzést nyújtotta, mintha magam is részese lennék a csodának. Mert csoda volt, ahogy a muzsikusok eggyé váltak a karmestertől kezdve a szólistáig. Akkor értettem meg, mit jelent az mondás, ami zenerajongó körökben elhangzott: „Ruha István kedvenc hegedűversenye Csajkovszkij műve, és a Csajkovszkij rajongók kedvenc előadója Ruha Pista”.

Életrajzi adatok helyett elmondom, mit mesélt egy barátom, aki az internátusban szobatársa volt Kolozsváron, de ennél is közvetlenebb kapcsolat volt közöttük: egyik vegyészhallgató évfolyamtársát vette volt feleségül Ruha Pista.

Íme, így emlékszik a régi szobatárs: „közvetlen, barátságos ember, akinek mindene a muzsika. Esténként a szobatársak, meg az alkalmi vendégek kérték, hegedüljön nekik. Szívesen és szívvel-lélekkel tette, abba se tudta hagyni, s ha nem szólnak éjfél után, hogy le kellene már feküdni, reggelig muzsikált volna”.

Generációk hosszú sora érlelte talentumát. A nagykárolyi katolikus plébánián őrzött íratok, már az 1500-as években említik a család nevét. Az elődök muzikalitása, zeneszeretete csúcsosodott ki világraszóló zsenialitásában, s így nem csoda, ha együtt említik a 20-ik század legnagyobb hegedűművészeivel, mint Dávid Ojsztrah, Jasha Heifetz, Yehudi Menuhin.

Dávid Ojsztrah már a moszkvai fesztiválon felfigyelt a fiatal művészre, és így válaszolt, mikor az tanítványául kívánt jelentkezni: ”Én tanítsalak téged? Neked egyedülálló tehetséged van, amit úgy kell hagyni, ahogy megszületett!” Ennél elegánsabb visszautasítást ritkán kapott muzsikus!

Ezután a sikeres nemzetközi megmérettetés után jött a többi, a koncertek, a meghívások, és az állandó készülés, gyakorlás. Volt olyan időszak, mikor naponta, estéről estére koncertezett, sőt arról is hírt adtak, hogy egy nap három konceretet is adott. Például 1960, május 30-án, Nagyváradon játszott Mozartot, Glazunovot és ráadásnak Prokofjevet. Vagy 1962, január 22-én, ugyancsak Nagyváradon Vivaldi: „A négy évszak” című darabja után még eljátszott ráadásként két Kreisler és egy Paganini művet. A sort folytathatnám.

A sok munka, sikerek, ragyogás mellett voltak azért nehézségek is életében, hogy mást ne mondjak, a Kolozsváron nekik kiutalt lakás, ahol hosszú évekig élt a család - itt született első gyermekük is -, még egy szükséglakás szintjét is alig érte el. A házban minden szobát egy-egy család lakta, ők a fél konyhát kapták! Gyakorolni a szomszédok miatt nem tudott, s ezért éjszakánként eljárt az Operába. Mikor Dávid Ojsztrah 1960-ban Kolozsváron járt, hangot adott megdöbbenésének, látva a Csajkovszkij Fesztivál díjazottjának lakáskörülményeit. A „hivatal” ekkor utalt ki számukra emberibb lakhelyet.* Említhetem azt is, hogy bár 1958-ban végzett a Kolozsvári Zenei Konzervatóriumban, diplomáját csak tova 1993-ban kaphatta meg, ekkor tudta csak letenni a licenc vizsgát. Nem volt addig rá ideje a rengeteg turné, koncert, munka mellett.

Díjak és oklevelek bizonyítják sikeres pályafutását, melyek közül számára a legértékesebb a 2001-ben kapott Magyar Köztársaság Kiváló Művésze díj.

Befejezésül álljanak itt lelkes méltatójának szavai:

 „A templomban vagy hangversenyteremben, de szűk körben, baráti társaságban is ugyanolyan szenvedéllyel szórakoztatta hallgatóságát. Számára az volt a fontos, hogy örömöt okozzon az embereknek.”*

---

*Ruha István (1931 Nagykároly – 2004 Kolozsvár) – romániai magyar hegedűművész.

*lásd Mirela Capătă: „Ruha István fenomén, a XX. század hegedűművészetének virtuóza és szimbóluma” (Fenomenul Ştefan Ruha virtuoz al artei violonistice a secolului XX şi simbol)

 - doktori értekezés.

*Csomafáy Ferenc: „A virtuóz hegedüművész” ERDON 2012. 11. 30