Közhelyek szorításában élünk. Reggeltől estig elcsépelt szóvirágokkal, sablonokkal, klisékkel jelzünk egymásnak: ’szép napunk van’, ’hát igen, ilyen az élet’, ’hogy mik vannak’,  ’ez van, s ezt kell szeretni’, ’megtörténik a legjobb háznál is’, ’a jó munkához idő kell’, ’a pénz nem boldogít, de ha zsebben van nyugtat’, ’szegény ember vízzel főz’, ’csak egészség legyen s a többi telik’, ’most hagylak, majd még beszélünk’…

   Talán nem is az a gond, hogy nincs ezekben igazság, inkább az, hogy túl könnyelműen, indokolatlanul használjuk. Emiatt kiürülnek, elkopik jelentésük, súlytalan lesz, ellaposodik mondanivalónk, és fölös használatuk komolytalanná tesz minket is. Elveszítjük eredetiségünket.  Agyoncsapjuk az igazságot, bagatellizáljuk a valóságot, védőburkot készítünk szavakból, hogy ne derüljön fény tanácstalanságunkra, hogy hamarabb túlessünk a kellemetlen kérdéseken, nehogy mélyebbre kelljen szállnunk magunkba, mert röstelljük nevén nevezni az igazságot. Van ebben egy jó adag szellemi-lelki igénytelenség, tunyaság, egyfajta inercia, ami lefele húz, hogy ’belesimuljunk a tájba’. Így takarjuk el a bűnt, a rosszindulatot, a közönyt. Pimasz, elterelő művelet ez, hogy finom eleganciával, diplomatikusan a másik értésére adjuk, hogy: nem érdekel, amit mondasz, nem érdekelsz, most untatsz, levegőnek nézlek…

Bosszant a jelenléte, vagy csak egyszerűen terhünkre van. S így könnyebb lerázni…

  Valójában ilyenkor nem vagyunk becsületesek önmagunkhoz, s így másokat is becsapunk, átverünk. Hisz az elhallgatott vagy kimondott féligazság is hazugság. Mert könnyebb általánosságokban semmit mondani, húzni az időt, és beszédtöltelékkel traktálni a másikat, mint valami igazat, eredetit, frisset adni a tudtára. Ezért nincsenek lélektől-lélekig találkozások, sem hétköznapjainkban, sem az ünnepeken. Megszoktuk a felszínességet, a quasi-mintha, tengő-lengő  élet  lágy-könnyű sodrását. Nem hisszük el, hogy képesek lennénk a változásra, a változtatásra.

   A semmitmondó frázisokkal létre sem jött az igazi kommunikáció. Ahhoz felelősséget kellene vállalni szavainkért. Ahhoz szavainknak fednie kellene gondolatainkat. Ahhoz gondolatainknak őszintének, tisztának, minden hátsó szándéktól mentesnek kellene lenniük. Ahhoz figyelni kellene a másikra, érdeklődően felé fordulni, kíváncsivá lenni, befogadni, ugyanakkor kilépni magunkból és adni.

   Milyen fájdalmas ez az egy helyben topogás, miközben szép lassan átlötyögjük az életet. Ahelyett, hogy elmaszatolnánk az igazságot, többet érnénk vele, ha egyértelműen, tisztán, igényesen, őszinte nyitottsággal fogalmaznánk meg érzéseinket, gondolatainkat, és persze a mindig a nagybetűs Igazságból indulnánk ki.

   Hisz tulajdonképpen erről van szó: a szellemi alapállás, a lét-tudat határozza meg helyünket, mozgásterünket, lelkiállapotunkat is. Innen kellene kiindulni. S akkor nincs semmi félrebeszélés, semmi töltelék. Igenis:

 „-Adjon Isten jó napot!

- Hogy vagy?

- Érdekel a sorsod. Izgat az életed.

- Fontos vagy nekem.”

   Persze könnyebb elütni ilyenekkel, hogy ’Jaj nincs időm’, Ó, hát az urak a parlamentben vannak’, ’Ó hát itt úgy sem változik semmi’, ’Most nem érek rá’, ’Neked könnyű’, ’A pap is ember’, ’A remény hal meg utoljára’, ’Ne törődj, lesz valahogy’ stb…

   Lehetne toposzokká merevedett, divat-szlogenekké szürkült közhelyek nélkül is élni. Nem csak kvázi-, mintha-módra. Hanem úgy igazából. Mivel az élet annál értékesebb, drágább, fontosabb, mintsem hogy csak felszínes jelszavakkal tömjük tele. Ezek nélkül van meg az igazi patinája, csillogása.

   Közhelyek nélkül összeszedettekké, érettebbekké válnánk. Súlya lenne szavainknak. A találkozás pedig élmény lesz annak, aki szóba állt velünk. Érzi, hogy figyeltünk rá. Kapott tőlünk valamit, ami egész napját bearanyozta. Az Úr szólt hozzá általunk.

sp