Deresedett már a határ. Kurta lépésekkel ugyan, de azért mindennap rövidült a nappal és nyúlott az éjszaka kérlelhetelenül. Két-három hete múlt talán, hogy a fiatal tanító, Fogolyán István, megérkezett a faluba, szeptember tizenötödikén. Megkapta már az első fizetését. Az emberek kezdtek hozzászokni, hogy szigorú, de jót tesz az a nebulóknak. Csak azzal nem voltak tisztába, hogyan szólítsák, mert ugye Bálint Misi is meg Petres Gyula is tanítók voltak. Igaz, hogy az még a felekezeti iskolában volt, őket tehát tanító úrnak kellett szólítani. Csakhogy Petres nem akart az állami iskolarendszerbe beállni. Tehát kántor lett. Bálint Misi pedig elment némettanárnak tova Csíkba, Dánfalvára.

   Azóta megváltozott a világ, s a tanítás átköltözött a nagy épületbe, amit II. Józsefnek köszönhetően a sókamara hivatalának építettek és most az állami iskolának adott helyet. Itt a tanárokat már elvtársnak kellett szólítani. A szó valahogy elfért az ember szájába, hogy tanár elvtárs, de eddig még férfi tanító nem volt az új világban, a nőket pedig tanító néninek szólították, hát így lett röpke három hét alatt az ifjú tanítóból: tanító bácsi. Csodálkoztak is a gyerekek, hogy ha a tanítót Kolozson tanító bácsinak hívják, akkor vajon ugyanebben a mesterségben Kisbácsban egy tanító kolozsi ügyeskedik?

   A hideg azért nem hagyta magát, s a tanító bácsi szobájában volt ugyan egy spórkályha, de a kemence csöve vagy megtetszett az előző bérlőnek, vagy elrozsdásodott s a községháza inkább kidobatta minthogy egy ócska kemencecső miatt negatív benyomása legyen az új bérlőnek a szobával kapcsolatban. A szoba az egyik olyan házban volt, amely az 1940-es évek állami lakásépítési akciójában, az Országos Nép- és Családvédelmi Alap által épült. Az akció során öt év alatt 12 ezer telepszerű lakás épült fel, túlnyomórészt a falvakban. Ebből kettő épült Kolozson is.

   Fát kérvényre adtak az elvtársak a tanító bácsinak, s azt a szülők nagy szeretettel, szombat délután, egy kis szilvórium mellett, közmunkában fel is vágták, de a kemencecső nem tartozott a bérleti feltételek közé. Így a tanító bácsi kénytelen volt maga utána járjon. Tanácsolták a szomszédok, hogy kemencecsövet talál „Ánucánál a bó'tba”. El is ment, meg is vette, csakhogy a könyökcsövek elfogytak. A tanító bácsi hazahozta a két egyenes hosszú csövet a hóna alatt, s tanácstalanul állt meg a szoba közepén, hisz ő maga azt a feladatot úgysem tudja megoldani, ez nem szépírás, nem számtan, ehhez mesterember kell.

   Bekopogott a szomszédba jótanácsért, s azt meg is kapta az újonnan kihelyezett óvó néni férjétől, akivel már tegező viszonyban voltak:

   – Menj el Acskóhoz, neki jó keze van, elkészíti ő a könyökcsövedet.

   – S Acskó hol lakik? – kérdi a tanító bácsi.

   – Menj csak a nagyutcán lefelé, s a másik iskola épületét ahogy elhagyod, balkézfelől az első házban lakik.

   – Köszönöm szépen!

   Acskó, becsületes nevén Tőkés József, híres mesterember volt a faluban, kovácsműhelye messze földön híres volt. Negyvenöt fokos dőlésszögű váltóekére saját szabadalma volt. Szemébe mindenki Tőkés úrnak szólította, de a háta mögött, azért csak a ragadványnevét használták az emberek. Az Acskó név gyermekkorában ragadt rá. Kilencévesen maradt teljesen árva és kegyelemkenyéren nőtt fel a nagybátyja kovácsműhelyében. Ott inaskodott napestig, s ott volt a fekhelye is a műhelyben. Amikor pénzt is kezdett keresni, varrt magának vászonból egy kicsi nyakba akasztós zacskót, amiben a pénzét őrizte.

   Már elég nagyocska volt és a „Z” betűt még mindig nem ejtette ki helyesen, így a nyakában logó pénztartót ő maga „acskónak” nevezte zacskó helyett, s ez rajta maradt. Később ugyan a kiejtése egészen rendbe jött, de a ragadványneven ez már nem segített. Ha másként segíthetett volna is, hát azért nem segített, mert akkor már volt a faluban három-négy Tőkés József, s valamiként meg kellett őket egymástól különböztetni.

   Konkurense volt egy Vígh László nevezetű kovács az alszegen, akinek a műhelyéből egyfolytában kihallatszott a füttyszó. Jó hangú ember volt, korábban szólamvezetőként tevékenykedett kolozsváron a dalárdában. A konkurencia jogtalan volt, hiszen ez a kovács nem volt kolozsi származású, csak ideköltözött. A falu fejlődött s munka volt bőven, így hát itt maradt. Hamar ráragadt a Füttyös ragadványnév, csakhogy ennek a névnek a használatától László mindig rettenetesen dühbe gurult.

   A tanító hóna alá kapta a két kemencecsövet, s a jótanács alapján elindult lefele. Kiért a nagyutcára a nagy iskola mellett, s onnan tovább le az kisiskolán túlra. Jobbról is balról is köszöntötték, sőt a hentes, Ungvári Sanyi, ki volt állva a mészárszék elé, s kérdi tőle:

   – Hová megy a tanító bácsi?

   – Megyek Acskóhoz, hogy készítsen nekem egy könyököt erre a kemencecsőre!

   A hentes erre úgy tett, mintha a mondatban semmi különös nem volna, s bólintott, hogy jól teszi a tanító bácsi. Csak a bajusza alatti mosoly árulta el, hogy a tanítónak valamire mégis gyanakodnia kellene. A tanító azonban nem vett tudomást a sanda mosolyról és határozott léptekkel továbbment, mint aki tudja, mit akar. Megérkezett a kovácsműhelybe, ahonnan már messziről hallható volt a kalapács hangja. A kovácsműhely egyik oldala, nagy fészerajtó, s az dologidőben mindig sarkig ki volt nyitva, a füst s a meleg elviselhetősége végett. Közel ment a tanító és két ütés közé jó hangosan megpróbált bepréselni egy „jó napot kívánokot”! A kísérlet harmadjára már sikerült, s a kovács megállt felemelt kalapáccsal.

   – Jó napot, Acskó úr!

   – Jó napot, tanító bácsi! – válaszolt a kovács, s már forralta magában a mérget, hogy mit válaszoljon.

   – Acskó úr, legyen szíves ezt a két kemencecsövet illessze össze nekem könyökre, mert nincs a spórkemencémnek csöve. Hűl le az idő, s be kéne gyújtsak már a napokban.

   – Nincs nekem arra most időm tanító bácsi, de menjen le Füttyöshöz. Ő szokott ilyen munkákat vállalni!

   – S Füttyös úr hol lakik?

   – Lenn az alszegen, itt ahogy a dombról leér, az első utcán balra, s az első kanyaron túl, balra a negyedik ház, de meghallja a tanító bácsi, mert alighanem kihallatszik a kalapálása és a fütyölése is az utcára.

   – Köszönöm, Acskó úr, a viszont látásra!

   Ahogy a tanító elhagyja a kovács udvarát, az inasok is, a kovács is nagy hahotába törnek ki:

   – Na, maga ezt jól elkü'dte Józsi bácsi!

   – Hát el hát, fiúk, mit csúfolja itt az embert szemibe! De azért csak keressétek elő a ráncolót, s te Feri állj ki oda a ház sarkához s figyeljed, mert a tanító bácsi mindjárt nyargalva fog visszaszaladni az alszegről, s örülhet, ha Füttyös nem találja kupán!

   Ezalatt a tanító szépen megérkezett a másik kovácsműhely elé, s hasonlatos módon, egy beékelt, hangos „jó napot kívánok!”-kal sikeresen megállította a másik kovácsot is a munkából.

   – Jó napot, Füttyös úr! Acskó úr küldött, hogy ezt a két kemencecsövet szabja össze nekem könyök­csőnek a kemencémhez!

   – Füttyös magának a nagyanyja térgye kalácsa, s az a mocsok Acskó meg így elhülyítette magát, hát takarodjon ki rögtön az udvaromból! – S azzal a nagykalapácsot úgy dobta a tanító után, hogy az csak fiatalsága miatt tudta elkapni a fejét a repülő szerszám elől. De nem is kellett bíztatni, a tanító már futott is ki az udvarról sőt az utcán is még egy darabon, s aztán lassúbbra vette egy kicsit, hogy mégse nézzék a porúljárását. Ment vissza a nagyutcára, a Tőkés Józsi bácsi kovácsműhelye felé.

   Feri, az inas, jelentette a ház sarkától, hogy jön már a tanító bácsi:

   – Gyere be Feri, majd én fogadom!

   Csak pár perc út állt a tanító előtt, melyet sűrű lépteivel egy-kettőre megtett.

   – Na, adjon Isten tanító bácsi, hát mit mondott Füttyös!

   – Maguk azt hiszem a bolondját járatják velem kovács úr, minek küldött engem oda, ahhoz a méregzsákhoz. Majdnem agyoncsapott a kalapáccsal.

   – Hát, maga mit tenne tanító bácsi, ha a saját falujában egy ezer idegen beállítna a maga műhelyébe, s szemibe, minden kertelés nélkül, a csúfnevin szólítná, s még azt is kérné, hogy hagyja félbe a munkát, amikor a vas pirosan izzik? Na, de jöjjön beljebb tanító bácsi, elmúlt már a mérgem, főként, hogy sikerült Füttyöst ma is jól felmérgesítenem. A fiúk előszedték már a ráncolót. Mekkora kell legyen a rövid vége, s mekkora a hosszú, annak a kemencecsőnek?

   A kemencecső meglett, s a tanító megtanult egyet s mást azon a napon, két iskolázatlan, de éltetiskolát járt kovácsmestertől, de attól a sorsát nem kerülhette el. Ő hozott az elsők között a faluba méheket, s hogy ezzel foglalkozott és jól csinálta, hát lett eladó méze. Így lett belőle: Mézes, pedig a faluban nem volt még egy Fogolyán, akitől ragadványnévvel megkülönböztessék, csak a későbbi felesége, Klára...

Bíró Ernő, – Kolozsvár, – 2016. november 6.