Magyarok
Dobrai Zoltán
Debrecen, 2007. 10. 06.

Egy az Isten s a haza: Magyarok,
E világon Ti bárhol is vagytok!
Bús fajtánk lerí rólunk, mindenütt,
Akkor is, ha mi nem vagyunk együtt!

Ha fájó sorsúnk nekünk nem elég,
Sajgót és kínzót hozzá ad az ég.
Szeretjük, ha kínokat kiállunk,
Valami ősi csodára várunk:

Csodaszarvasra, Turul madárra,
A régi nagy - nagy Magyarországra!
Várunk gyáván, süketen és némán,
Vagy valakik nekünk adják talán?

Nyissuk hát, ki valahára szánkat,
Kérjük vissza a saját hazánkat!
Nem kell nekünk semmi a másoké,
Legyen az: emberé vagy Istené!

Rosszabbak másoknál mi nem vagyunk,
Nem háborúkat, BÉKÉT akarunk..
Csonkulva és civakodva élünk,
Nem tudjuk, hogy holnap mi lesz velünk!?

Elfogyunk és beolvadunk lassan,
Nem lesz magyar ősi földben – sírban,
Papjaink hiába vannak s mi nem,
Ezt akarod te édes Istenem?

Álljunk már végre fel, térdállásból,
És legyen elég a gazvilágból!
Hitványabbak ennél nem lehetünk,
Állunk, várunk, némán - bambán tűrünk.

Magyarok, ez lenne magyar sorsunk,
Kishitűen mást nem is akarunk?
Jaj, de gyáva náció vagyunk mi,
De mit akarunk: élni vagy halni?

Dönteni kellene: Hé Magyarok,
Ébren vagytok, vagy talán alusztok?
Nem véres, csatamezőkre hívlak,
Csak maradni nemzetnek Magyarnak!