Mariánum –Kolozsvár. VI. – Ősök nyomában.

            A kutakodásom,mint már korábban említettem, jó pár éve fordult komolyabbra .Amikor  évekkel ezelőtt pár napot tölthettem a Csíkszeredai Levéltárban, igazából csak akkor tudatosult ,hogy mibe is fogtam bele.

             Nem volt egyszerű séta a csíkszeredai út! De szerencsémre bejutásomkor már elhomályosultak a korábbi herce-hurca nehézségek, vagyis a magyarországi lakhelyemről kérvényezni kellett és időpontot kérni a levéltártól. Akkor még Románia nem volt az Európai Unió tagja,Magyarország már igen. Beengednek...nem  engednek be?! Várakozás...türelem! A román nyelvű kérvényben részletezni kellett ki vagyok...mit akarok...?

           Időközben , a várakozás heteiben egy kedves ismerősömtől némi kezdő-szakmai segítséget is kaptam, jó tanácsokat,eligazítást a családfakutatás kapcsán, hogy egyáltalában mire is számíthatok. Aki később elkísért,szintén kutatási szándékkal.

          Amúgy óriási,bizonyára könyvtárnyi, irodalma van a családfakutatásnak. Erre most  bővebben nem térek ki. Annyit érdemes most megjegyezni az anyakönyvekről,hogy elődeink neveit és fontosabb személyi adatait néhány évszázada az  anyakönyvező plébániák nyilvántartásai őrizték, őrzik. Tulajdonképpen 1563-ban a tridenti zsinaton  IV. Pius  pápa rendelte el az anyakönyvek elindítását. Magyarországon csak 1625-től tette kötelezővé az  akkori esztergomi érsek, Pázmány Péter a katolikus plébániák részére az anyakönyvek vezetését. Elrendelték többek között a keresztelési, házassági, halálozási anyakönyvek nyilvántartását..

         Az egyházi hatóságok 1827-től elrendelték az anyakönyvek egy példánynak a megküldését az  Országos levéltárnak. A protestánsoknak  II. József  csak 1785-ben adott  anyakönyvezési jogot .Magyarországon kezdetben latin nyelven íródtak az anyakönyvek. De 1836 szeptemberétől 1850 végéig magyarul, majd 1851-től 1865 év végéig ismét latint használtak. Aztán 1866-tól már csak magyarul írták.

         Az állami anyakönyvi hivatalok 1895 októberétől vezetik és őrzik az állampolgárok születési,házassági és halotti anyakönyvi bejegyzéseit.

         / Ezen hasznos információkat már csak utólag, később olvastam  Ament Andor: Zsebkönyv családfakutatáshoz (Budapest,2005.) című összeállításában./

         Pár hét várakozás után  megérkezett a kedvező válasz  Csíkszeredából. Mehetek! Pakolás, utazás. Megérkezés Csíkszeredába, szállás egy távoli rokonnál. Aztán a levéltárnál bejelentkezéskor derült ki,hogy a belépéshez  fényképes igazolvány is szükségeltetik ,amit Ők adnak ki...Nosza hamar a fényképészhez, az is meglett szerencsére hamarjában.

         Első napon meglepő,kedves, segítőkész fogadtatásunk volt a levéltárban. A román ajkú hölgyike tűrhető magyarsággal elmagyarázta a szabályokat, a lehetőségeket. Nyitva tartás, fényképezni tilos...,lapot kitépni szintén tilos (Sic) ... és egyebeket.

         Bizonyára mások is tudják,hogy a rendszerváltás előtti időkben az ottani  Securitate, a „szekusok” felügyelete alatt voltak ezek az írat tárak Romániában. És bizony nagyon is megnézték ki és miért akar oda bemenni kutakodni...Az is tudnivaló volt, hogy az akkori román hivatalosságok törvénnyel,rendeletekkel szigorúan összeszedették,begyűjtötték az egyházaknál, felekezeteknél lévő anyakönyveket.

         Nagyon is tudni akartak mindent, főleg a magyarlakta erdélyi és persze már részeken is! Élőkről és holtakról,a múltról és a jelenről egyaránt!

         Az  1989-es rendszerváltás után a régi szekus „cég” más nevet kapott, más címkét és talán a levéltárakban később alig cserélődtek a kiszolgáló személyzet,a főnökségeken kívül. Ez utóbbi megjegyzés részemről csak sejtés,de lehet igaz is.

         ...Végül is 2006 szeptember első napjaiban ott ülhettem a csíkszeredai levéltár olvasójában. Első nap, első alkalommal tele izgalommal ,várakozással! Vajon mit fogok találni? Egyáltalában fogok-e valamit is itt találni,olvasni elődeimről,őseimről ?!

         A teremben csak ketten voltunk kutakodok,a kedves segítőkész  ismerősömmel. Távolabb a terem túlsó felében azért ott ült egy asztalnál a felvigyázó hölgy is, mintha olvasna...Időnként felénk pillantott, vizslatott , nagyon is.

         Kintről,valahonnan a házak szorításából besütött a délelőtti napfény, körülöttünk síri csend honolt. Várakozás teli  csend...Amikor kihozták az első vaskos kötetet, szinte visszafojtott lélegzettel nyitottam fel,kezdtem lapozgatni,nézegetni . Ott, akkor úgy éreztem,mintha egy nagy feneketlen régi ládában nyúlkolásznék-kotorásznék és nem tudom mit emelek ki onnan... Úgy éreztem,hogy hírtelen, valami csoda folytán, visszacsúsztam, belecsöppentem a múltba, a régmúlt időkbe! Az ódon korok levegője csapott meg.

         Előbb a születésit, majd a házasságit és később az elhalálozási anyakönyvek kerültek elém helység és idő-intervallum szerint.

         Belelapozva a vaskos 1862-es kezdetű homoródszentpáli születési anyakönyvbe, az első meglepő dolog,- ami valójában természetes volt -,az maga az akkori korabeli kézírás! A gondosan cirkalmas,néha elnyújtott kalligrafikus írásmód! A kissé megkopott,megsárgult oldalakon nehézkesen olvasható,régies írásmód,hol gömbölyű,hol szálkás betűkkel szembesültem,néhol alig lehetett kiböngészni a beírásokat. Az első ámulatból ocsúdni kellett,megismerni,szokni a korabeli írásmódot.

         Születések százai, ezrei akkurátusan  sorakoztak egymás után, évszámok, szülők-,keresztszülők-, a bába nevei, aztán a házasságoknál szintén dátumok,tanúk neveivel. És itt  belegondoltam, hogy itt ezek  mind-mind örömteli események voltak akkoriban is. Tele reményekkel,várakozásokkal. Egészen másképp éreztem az elhalálozások bejegyzéseinél. Meglepően sok korai gyermekhalál pár naposan,hetesen,esetleg pár hónaposan. Fájdalmak,bánatok. Aztán újabb szülési bejegyzések sokszor ugyanannál a családnál. Kellett az  utánpótlás, a dolgos kezek, a megélhetésért,a boldogulásért.

         Nevek,évszámok, születések, házasságok, elhalálozások tucatjai .Mind megannyi esemény . Az élet kavalkádja, az emberi sors , a lét hullámzása, - ehhez hasonló közhelyek gondolatok jutottak eszembe. Csak most a tömény valóság tekint ott vissza a beírásokból!

         Akkor ott, számomra  azért volt egy fontos fogódzó a keresgélésben. Úgymond nem légüres térben bóklásztam az adatok között . Tudtam a neveket, amiket kerestem. Az őseimét,a nagyszüleim, a dédszüleimékét és tudtam körülbelül milyen évszámok között kell kutakodjam az anyakönyvekben..    

  (Folyt.köv.)