Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

                                          

                                                                                 

                                                 Találkozásaim.

 

 

              Az ősök portréja sok találgatással,de még több empátiával tovább kerekedik. Idővel a találgatások gondolatait felváltják a tények, a korai és a későbbi cselekedeteik, döntéseik és így mindinkább kirajzolódhat egy jellem,egy arcél,egy magatartás,hozzáállás.az élet mindennapjaiban.,

              Röviden: egy  igaz ember  élete,múltja.

              Amikor  "anno dacumal" a csíkszeredai levéltárban ülve és ott kutakodva a megsárgult anyakönyvek lapjain egyszer csak rá-akadtam a Barta Ferenc névre -apai nagyapám- nevére,akkor ott,abban a pillanatban mintha összeszorult volna a torkom,felcsillant a szemem, s nem túlzás,tán gyorsabb lett a pulzusom is! Abban a minutumban felvillant magamban első találkozásunk halovány emléksugara,tán 4-5 éves lehettem és a későbbi jó néhány találkozásaink emléke is. Magam előtt láttam napbarnított markáns, szikár arcélét, élénk vizslató tekintetét és csak néztem csodálkozva, bámulva,hogy Ő az én apukám apukája...

             1887-ben született Homoródszentpálon és a családfám egyik legerősebb,-ha nem a legerősebb- ága volt,már ami az évei számát illeti és akit volt szerencsém megismerni.

             Gyerekként Ő volt nekem a Tátá,ahogy akkor szólítottam,neveztem. Nyílt, derűs tekintetével, nyugodt nézésével,alig mosolygós ,de mindig kedves pillantásaival,kemény kérges-érdes tenyerével,amelyben szinte elveszett aprócska gyerekkezem,nyugodt,kimért járásával,napbarnított arca,személyisége hamar és mélyen belevésődött emlékezetembe. Székely harisnyanadrágja, rövidszárú bőr csizmája először furcsa volt nekem,de abban a 40-es,50-es években ilyenek voltak,így néztek ki

többnyire a székely falvak férfijai.

            Kisgyerekként nem volt velem puszilkodós,negédeskedő,gügyögve szólító, "...kicsi Laci" -ez voltam én neki. Szinte mindig így szólított,vagy csak " fiam" -de ez már évekkel később,serdülő koromban. Mindig melegség,magabiztosság sugárzott nagyapám énjéből. Valamiféle csendes,visszafogott büszkeség áradt körülötte ahogy ment és tette a dolgát odahaza a csűrben,a pajtában az állatokat ellátva,a hátsó kertben a csűr mögött,a kaszálón,a mezőn aratáskor. Ő volt a nagy család feje,akinek néha csak  annyit kellett mondania,hogy  "...igen...nem...jó..." ,és mindenki tudta a dolgát,értettek a szóból a körülötte levők,hogy mi a teendő éppen,mi a helyes.

           Akkor is ilyennek tűnt nekem,évekkel később,mikor már dolgozó, kereső nagylegényként Kolozsvárról hozzájuk utazva Szentpálra,egy késő délután dologidő után meghívtam Őt a házukkal szemben levő bodegába,ahogy ott hívták a kiskocsmát. Ke-vertet rendeltem neki,mert azt kért -rumot likőrrel-,én meg valami savanykás fröccsöt szürcsölgettem. Szívta a maga sodorta cigijét,

"...jól vagy kisfiam?" -kérdezte szelíden,munkámról,otthoni dolgokról beszélgettünk, s tán büszkének és boldognak tűnt,hogy mások is látták a kocsmában,hogy kis unokája már mekkora lett, s meghívta  őt  egy kupicára! Elégedett volt a néhány pakli ajándék cigarettával is,amit tőlem kapott  akkor . "Jól van no!" - ezzel el volt intézve az ajándékozás.

           A sajnálatosan ritka találkozásainkra visszagondolva,amire az én munka melletti tanulmányaim miatt kevésszer került sor,a

nagyapám nem volt bőbeszédű,mesélgetős.Nem hallottam tőle régi történeteket fiatalkoráról,katonáskodásáról,a háborúkról sem.

Pedig utólag visszagondolva jó lett volna hallani milyennek látta a Ferenc József monarchiabeli magyar bakák sorsát,merre járt ,mit látott akkoriban. Ő nem beszélt ilyenekről velem,én meg akkortájt nem voltam kíváncsiskodó...

           Vele kapcsolatban azért még emlékezetes maradt számomra,hogy már jóval túl a nyolcvanadik ikszen, vállalta a hosszú utazást átszállásokkal falujukból Kolozsvárra  és eljött megünnepelni falubeliek népes táborával az unitárius egyház 400 éves létre-jöttét. Együtt ültünk emelkedett hangulatban a templomban és csak figyeltem Őt ahogy szinte kívülről fújta a gyülekezettel együtt az áhítat vallási dalait.

           Jó pár évvel később,nem sokat betegeskedve,csendesen ment el Tátám, 93 éves korában. Ő volt akkor a falu legidősebb

embere.

                                                                                                       X

           ...Nagyapa,nagymama...nagyapó,nagyanyó...,vagy Tata,Mama,esetleg Nanyó...- így szólíthatják más helyeken a nagyszülőket.

De nálunk Székelyföldön,Homoródszentpálon,Bartáéknál csak így,hogy Tátá...,Mámá...volt a megszólítási szokás.Ma már senki, a megmaradt rokonságból nem tud erre magyarázatot adni,hogy miért volt így.

            Biri néni - így szólították a szomszédok,a falubeliek az apai  nagyanyámat,aki nekem gyerekként csak Mámá volt. A szüleim,meg a többi gyerekei csak egyszerűen "Anyám"-nak szólították. Zoltán Borbála volt a leánykori neve. Kemény asszony lehetett valamikor és szívós. Hat gyereknek adott életet. Az elsőt még előző házasságában szülte,majd megözvegyült. Ezután lett anagyapám felesége 1909-ben. Akár nagy szerelem is szövődhetett köztük és akár bátornak,bevállalósnak is mondhatta magát nagyapám akkortájt,mivel későbbi felesége három évvel volt idősebb nála.A második házasságban 5 gyerekük született,három fiú,köztük Édesapám is és két lány.

            A már korábban emlegetett nagylegényes "bodegás" látogatásomkor Mámá egy fejkendőt is kapott tőlem ajándékba,egyebek mellett. Mindig fejkendőben láttam,amelyet mélyen behúzott a homlokára,,így védve gyengülő szemét az erős fénytől, s amelyet később már szürke hályog kezdett elhomályosítani.

           Akkor is szokás szerint csak sorolta nekem sok gondját,búját-baját,hogy ezt vagy azt nem lehet kapni az üzletben,...hogy a tyúkok milyen keveset tojnak,...hogy az Öreg (mármint Tátá) mennyit dolgozik kint a mezőn és odahaza is.És Mámá szinte megállíthatatlanul,végtelenül kedvesen panaszkodott ,akárcsak hajdanán Édesapámnak,míg Ő élt és hazalátogatott: "...jaj fiam...így...jaj fiam úgy..."- csak úgy ömlött belőle a panaszáradat. Tudnivaló,közvetlenül a háború utáni években elég ínséges,szegényes volt az élet Székelyföldön is,akárcsak máshol az országban.

           Az első emlékképeim amik megmaradtak cseperedő,zsenge gyerekkoromból az ősi,nagyszülői Homoródszentpálról,4-5 éves koromra datálható. Kolozsvárról indulva,nyár idején késő délutáni időben értünk a faluba. Hosszú vonatos és autóbuszos utazás után,ami akkor nekem nagyon is tetszett,újdonság volt számomra,hiszen akkortájt nyiladozott a világ,az ismeretlenség előttem.

Megérkezvén Mámáékhoz,ölelések és puszilkodások után gyermeki kíváncsisággal mindent egyszerre akartam megnézni.Ki 's be

futkorásztam az udvarra,a csűrbe,az istállóba és a mögötte lévő kertbe,fel a tornácra,a szobákba és le a nyári konyhába nyargalásztam fáradhatatlanul. Mindent nagyon megnéztem,megbámultam,rácsodálkoztam az akkor először látott élő fekete bivalyokra az istállóban,a selymes szőrű lovakra,a szakálas kecskére,a ketrecekben ugrándozó nyulakra,az udvaron kapirgáló sok

színes tyúkokra,a nagytarajú kakasra és az udvar sarkában álló kerekes kútra is. És csak csodálkoztam,csak nézelődtem,hogy mi minden új dolog van a világon! Meresztettem a szemem mindenfelé,s beszaladva a nyári konyhába a sarokban elkerített,alig pihés kis csibéket bámultam,a morgó kotlóval együtt... "Mámá, miért van itt annyi légy ?" - s szájtátva néztem a helység közepén csüngő légyfogót a temérdek odaragadt legyekkel.

           Aztán miután már jól kirohangáltam magam és úgy véltem,hogy már mindent láttam,máris mehetnékem támadt. "Mikor megyünk már haza?"-kérdeztem, gondolván,hogy már itt nincs több dolgunk,mehetünk vissza Kolozsvárra,az én megszokott ismert szobácskánkba. Csak néztek a nagyszülők és mosolyogtak: "Itthon vagy itt kis Laci!"-mondták.

            Igy lett az itthon...az otthonom is,amit akkor nem nagyon értettem. Igy tágult a világ körülöttem, így lett nekem akkor Mámám és Tátám!

            Ottlétünkkor másnap és a következő napokban Szüleim végiglátogatták az ottani rokonságot,végig vittek mindenhova rokonokhoz,ismerősökhöz. Furcsának és akkor érthetetlennek találtam,hogy az utcán minden szembejövőnek köszönni kellett.

Mondták,hogy itt az a szokás és így illik , egyébként is a falubeliek egyik fele apai ágról,míg másik fele anyai ágon szinte mindenki rokon,ismerős.

            A furcsaságok napok múltával csak sűrűsödtek.

            Nagyanyám,Mámám, mindig beszélt,mesélt,mondott valamit ha valaki a közelébe került. Mindig volt valamiről véleménye,meglátása,észrevétele,vagy valamit bizonygatott az ételről,a házról,a jószágokról,a gyerekeiről.Ez volt az Ő világa.

            Az én gyermeki miértjeim csak sokasodtak reggelente és esténként is. Csak úgy ámultam és kérdezősködtem Tátától, mikor láttam a reggeli csordát kivonulni,átvonulni a házunk előtt. Kolompok csengtek-bongtak a főutcán ,ostorcsattogtatásra rendre kivonultak a házak kinyitott kapuin az állatok. Csak poroszkáltak sorban  egyik a másik után,maguktól fordultak a többiek felé és jó volt nézni,ahogy a pásztorok sűrűsödő porfelhőben egyre távolodva kihajtották a falu csordáját a legelőre. Aztán naplemente után,estefelé az emeleti tornácról lestem, figyeltem,vártam a visszatérő állatokat,a sokféle tarka teheneket,az elől jövőknek nagy kolomp lógott a nyakukban,a feketeszörű sáros farú bivalyokat,-bihalnak is mondták-,meg a kecskék seregét. Még furcsább volt és csak ámultam, amikor a visszatérő tehenek,bivalyok és kecskék a házak tágra nyitott kapuin mindegyik állat magától "hazatalált" és besétáltak az istállóba. " Ez a dolguk!"-mondta Tátám nekem,mikor erről kíváncsiskodtam.

          Ez is egy nagy "miért?!","hogyan?!" volt számomra. Hogy az a sok "buta" állat milyen "okos" tud lenni...

          Ott és akkor tapasztaltam,tanultam meg,hogy honnan jön a tej,miből lesz a túró,a vaj meg egyebek,amiket mi városi gyerekek a boltban látunk.

          Még azokból a gyermeki évekből őrzők emlékeim között egy kis humoros történetet az én Mámámról. Történt,hogy később

Édesapám egy kis csomagot küldött Kolozsvárról szüleinek mindenféle városi boltos-jóval,amit akkoriban kapni lehetett,enyhítendő

nagyanyám sirámait,panaszait az ottani ellátásról. Ment a csomag,jött  a köszönő levél Édesapámnak Mámá kézírásával: "...drága fiam,köszönjük a pakkot...de nem tudom miféle fehér  szappant küldtél ...mert bíz' a sehogyan sem habzik..."-állt a levélben. Volt aztán nálunk nagy hahota és kacagás,amikor felolvasta nekünk Édesapám a levelet. Ugyanis az a bizonyos fehér  tömb, darabolt valami,amit a Mámá szappannak vélt,az bizony nem volt más...mint krumplicukor!

 

           Ilyen volt,ez volt, egy morzsányi szelete találkozásaimnak az őseimmel,a nagyszülőkkel,a székely faluval -

   nyiladozó,cseperedő,a világra bámuló gyerekfejjel.

            Talán "Biri",Borbála nagyanyám volt a "karcosabb" a családban. Korábban született,mint Ferenc nagyapám,-igaz csak három évvel-,de valószínű hamarább és többet tapasztalt,többet láthatott a házi-családi tűzhely körül. Őt a mindennapok gondjai,a sok gyerekszáj,a sokféle igények úgymond "megmondó emberré" formálta, mindent ki-,és elmondott,mindenkihez volt szava. Talán ez a jó szándékú elégedetlenség,amely csak előreviszi az embert életében,ez a pozitív "megmondási" vágy csapódott tovább az én génjeimben is...

            Ferenc nagyapám hallgatagsága,kimértsége,néma büszkesége,szívóssága,tenni akarása is tovább folytatódott az útódokban.Legalábbis úgy vélem,úgy érzem.

  •             A nagy családban,az ősök eme ágában is biztos voltak viták,nézetkülönbségek,civódások mint bárhol ,de mindig megmaradt az összetartás,az egymásra figyelés,a testvéri,rokoni tisztelet és szeretet.A népes családban,a rokonságban nem  volt széthúzás,sőt ami nagyon fontos,válások sem törték meg a családok egységét. Kitartottak jóban rosszban.

            Vajon mi fér két évszám közé?  Születés és elhalálozás közé?

            Mámám "csak" 76 évet élt meg és hamarább elment...Tátám még húsz évig viselte az özvegység nyűgét,bánatát,de szerencsére saját fia és lánya (nagybátyám,nagynéném) szerető gondoskodásában a saját otthonában,házában,amit szorgos munkával épített és fejlesztett.

            A jóság,a tisztesség,a szorgalom,a becsület,a szeretet tovább öröklődik. Tovább öröklődhet!

            Igy volt és igaz volt!                                                                                                                                                                                                                      

                                                                                       

 

                                              

                                                                  

                                                                                                                          

                                                                                                                                                                                                                                                                     

 

Megtekintések: 89

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hozzászólt Fodor Rozalia Február 26, 2013, 5:25pm

Ezt is jo volt olvasni,orultem neki, aztan a krumplicukor  meg is nevettetett es ezert erdemes, volt elolvasni  na ezert nem  mulasztok el semmit.  Koszonom.

Hozzászólt Barta László Február 26, 2013, 1:33pm

Köszönöm a figyelmét!Üdvözlettel.

Hozzászólt Fodor Rozalia Február 25, 2013, 10:39am

Roviden tomoren.Jo volt  olvasni. Koszonom.

Hozzászólt Barta László December 1, 2012, 1:32am

 Kedves Nagy Magdolna! Köszönöm megtisztelő figyelmét. Bizony-bizony, jó volt annak idején Kolozsvárott a krumplicukor -már amikor lehetett kapni-! Tisztelettel üdvözlőm.

Hozzászólt Nagy Magdolna November 30, 2012, 4:28pm

...de szerettük a krumplicukrot Kolozsváron!

Hozzászólt Nagy Magdolna November 30, 2012, 4:24pm

Szép az igaz...

Hogyan segíthetsz?

VAGY

VAGY

PayPal és bankkártya


Banki utalással

magyarországi átutalással
Számlaszámunk:
10700488-66317874-51100005
(CIB Bank Zrt.)

nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB

Az adományozás adómentes.


Önkéntes munkával

Jelentkezz és írj az alapitvany[kukac]erdelyimagyarok[pont]com email címre!

© 2019   Created by erdelyimagyarok.com.   Működteti:

Bannerek  |  Jelentse észrevételét  |  Használati feltételek