Egy mindenkiért...

Gondolatok a 2017-es ökumenikus imanyolcad kapcsán

Mottó:

 Krisztus szeretete sürget(szorongat?) minket ... mert, ahogy egy meghalt, ... mindenki meghalt...(2Kor 5, 14-20)

          Valahol Európában történt. Egy kisváros katolikus hívein lassan hűvös közöny és egykedvű érdektelenség lett úrrá. Látta ezt az egyházmegye püspöke is, és odahelyezte az egyik legbuzgóbb papját, hogy felrázza a népet lelki tespedéséből.

          De sem az új pap személye, sem a buzgósága nem érdekelt senkit. Mindjárt az első vasárnap üres templomban prédikált, és nem volt ez másképp a következőn sem. Az új plébános elhatározta, hogy végiglátogatja egyházközsége lakóit. Házról-házra, ajtóról-ajtóra kopogtatott, de mindenütt legfeljebb kimért udvariasságot kapott, kivéve, ahol még méltatlankodtak is a zaklatásért. Az egyik helyen aztán a volt egyházközségi elnök egyenesen a pap szemébe is mondta a nép véleményét, "az egyház itt már úgyis halott, senkinek nincs már szüksége se templomra, sem papra".

          A szerencsétlen plébánost nagyon megérintette a kegyetlen felismerés, és a fejében egyre csak ezek a szavak visszhangzottak. Éjszakákon át imádkozott, mígnem  egy sugallatra, éppen e gyarló vélemény nyomán találta meg a megoldást!

     A következő héten a városka helyi lapjában fekete keretes gyászjelentés jelent meg. Szövege így hangzott: A plébános – egyetértésben a hajdani egyházközség tagjaival – szomorú szívvel közli, hogy a helybéli Szent Ferenc Egyházközség hosszas szenvedés után elhunyt. A gyászistentiszteletet vasárnap délelőtt 11 órakor tartjuk. Szeretettel hívom az egyházközség területén lakókat, hogy vegyenek részt a végtisztesség megadásán.

Az újságot mindenki megdöbbenéssel olvasta.

     Vasárnap már fél 11-kor zsúfolásig megtelt a templom. Kérdőn tekintettek egymásra az emberek, „mi lesz most?

Mi történik itt?”

Ami aztán valóban történt, arról a helyi lap egyik fiatal tudósítója számolt be.

     „Amint beléptem a zsúfolásig megtelt templomba, mindjárt feltűnt a virágokkal díszített oltár előtti ravatal. Egyszerű tölgyfából készült koporsó volt rajta, amelyet aranyozott kereszt díszített. Amikor a plébános 11-kor felment a szószékre, feszült csendben figyelték az atya néhány perces csendes imádságát. Ezután a népre nézett és így szólt: az egyházközség hívei, vagy legalábbis azok akik most egybegyűltek, valamennyien közölték velem, és a magatartásukkal igazolták is, hogy egyházközségük halott és már reményt sem látnak az újjáéledésére. Szeretném azonban ha véleményüket megerősítve megadnák a halottnak az utolsó végtisztességet és elbúcsúznának tőle! Kérem, hogy valamennyien sorban menjenek el a koporsó mellett, és vessenek egy búcsú pillantást a benne nyugvó halottra. Ezt követően hagyják el a templomot a keleti kapun, én majd egymagam fogom elvégzni a gyászszertartást. Ha azonban akadna valaki önök közül, aki kifelé menet elgondolkodik a látottak tragédiáján, és megváltoztatja véleményét az egyházközség feltámadásának lehetőségéről, akkor kérem őket, hogy jöjjenek vissza az északi kapun. Ez esetben a jelenlevőkkel nem gyászmisét, hanem hálaadó istentiszteletet fogok tartani.

Ennyi volt a plébános beszéde.

Ezután a pap a koporsóhoz lépett és gyászos komolysággal levette a fedelét s félreállt, a menet pedig lassan megindult. A sorban az utolsó én voltam – írta a tudósító. – Így, maradt elég időm, hogy magam is elgondolkodjak a látvány lehetőségein. Vajon ki és mi az Egyház és kik és mik vagyunk mi, akiket hívőknek neveztek valamikor? És vajon ki van a koporsóban? Bizonyára a megfeszített Krisztus képe vagy szobra, esetleg egy feszületet helyezett el a plébános, hogy szembesítsen vele minket. Közben láttam, hogy mindenki hasonlóképp zavartan lépked előre. Mintha mindenki félne beletekinteni a nyitott koporsóba. Bármi is legyen a látvány, úgy látszik hatott, mert megnyílt az északi kapu, és egyre többen tértek vissza a templomba. Végre én is ott állhattam a koporsó előtt, de alig mertem kinyitni a szemem, hogy belenézzek. Amikor azután félve kinyitottam, nem az egész egyházat, nem Krisztust, nem a halott egyházközséget, hanem csak egyet láttam a halottak közül: tükörben magamat!”

Kedves testvérek!

          Mit jelent meghalni? Miért szeretünk élni? Mit érünk azzal, hogy Krisztus meghalt értünk? Egyáltalán, mit jelent ez nekünk? Számbavettük valaha is ennek a megváltói eseménynek a tétjét?

Nem lehetünk olyanok, mint a megváltás előtt. Mintha a megváltás nem történt volna meg.

          A meghalást nemcsak fizikai értelemben - de abban is - értem, inkább úgy, hogy lemondok az életemről a másik, mások javára. De azt is jelenti, hogy másokért élek. Kimozdulok egyéni, személyes érdekkörömből. Túllépek, túlnövök magamon. Hány fajta  meghalásnak vagyunk kitéve életünk folyamán? Hányszor nem tehetjük azt, amit szeretnénk? Vagy egyszerűen már nem vagyunk alkalmasak, nem mi vagyunk  már az illetékesek, kinőttünk belőle. Sok minden dem a mi ízlésünk, szándékunk szerint történik velünk sem, bennünk sem. A világban sem mindig kedvünk szerint történnek az események. Ez is egy kis meghalás.

          Az ember folyamatosan változik élete során. Új dolgokat tanul, alkalmazkodik új helyzetekhez, éppen ezért régi  önmagának sokszor meg kell halnia... Igazodnia kell másokhoz, körülményekhez, szabályokhoz, embertársaihoz, Isten törvényeihez. A meghalás nem megy magától, szükség van az akaratunkra, az azonulásunkra, éreznünk kell az örök cél vonzását. Újra kell gombolni a kabátot, áttekinteni eddigi életet, hozzáállást, s ha szükséges, változtatnia rajta. Elfelejtem, ami mögöttem van, s a kitűzött cél felé törekszem, - mondja Szent Pál apostol. Az után iramodom, ami most jelent kihívást. Nem ábrándozom  folyton a ’mi lett volna ha’ elsikkasztott lehetőségeken. Meghalok vágyálmaimnak, elvárásaimnak, az élet valóságát veszem komolyan, abban akarok igazán kreatív lenni... Ez is folytonos meghalás. Enélkül terméketlen az életem. Nem lesz benne vitalitás, lüktetés, nem terem gyümölcsöt. Külső bámészkodó leszek, aki lekési a saját sorsát.

 Hát akkor, aki életét is képes feláldozni másokért, egy jó ügyért, az igazságért, a hazáért, Istenért... Nem az az igazi meghalás?

          1971 októberében volt Rómában Páter Maximilián Kolbe, az auschwitzi koncentrációs táborban meghalt lengyel ferences szerzetes boldoggá avatásának ünnepsége. Emberileg nézve nem is lehet borzalmasabb halál, mint az övé. Annak idején, néhány fogoly sikeres menekülésének megtorlásaként a nácik önkényesen kiválasztották a láger tíz foglyát, és az éhségbunker rettenetes kínjaira ítélték. Amikor kitudódott, hogy a tíz fogoly között van egy családapa, Maximilian Kolbe előlépett, és felajánlotta önmagát a férfi helyett. A táborvezető váratlanul elfogadta ezt az ajánlatot. Csak sejthetjük mit élt át a tíz elítélt között ez a szerzetes, aki utolsóként halt meg. Kiéheztették…

          Azok között, akik Rómában a boldoggá avatáson részt vettek, ott volt az a férfi, akiért magára vállalta a halált. Vajon mi játszódhatott le benne, aki azóta is állandóan tudatában volt, ebben a tudatban élt, hogy ő azért él, mert a pap meghalt helyette? Egész életét egzisztenciálisan meghatározta mindaz, ami a koncentrációs táborban történt. Mint egy megjelölt, nem élhet csak úgy, egyszerűen. Élete hallatlanul felértékelődött a kapott fizetség által, amit érte adtak, s ennek meg kellett felelnie…

          Képzeljük el, hogy valahol Lengyelországban P. Kolbe szülei még éltek egy falucskában, és ez a korábbi fogoly meglátogatta őket, mesélt nekik fiúk hősies haláláról, önátadásáról! Milyen büszkék lehettek fiúkra, felfoghatatlan nagylelkűségére. Nem volt bennük harag a férfi ellen, nem tekintették magukat áldozatnak, nem irigyelték azt, aki túlélte a borzalmakat. Ellenkezőleg, fiúknak fogadták, és örömmel erősítették meg azt a láthatatlan, de mégis valóságos szövetséget, amely fiúk halála által közte és köztük megköttetett. Íme, mit jelent élni annak tudatában, hogy valaki meghalt érted.

          Jézus kereszthalála új korszakot nyit az emberiség történetében. Az ő halálával új szövetség köttetett.  Fel sem lehet fogni azt a végtelen szeretetet, amely ebben a halálban megmutatkozik. A megváltás titkát érjük tetten.  A Biblia ószövetségi részében még csak annyit olvasunk, hogy erős a szerelem, erős a szeretet, mint a halál… De Krisztus halála és feltámadása azt bizonyítja be, hogy Isten szeretete a halálnál is erősebb. Védettséget és biztonságot ad annak ellenére, hogy félünk a haláltól. Az isteni szeretet határtalan.

           A természet körforgása, a tavaszi megújulás is megsejtet valamit, hiszen a hó előbb-utóbb elolvad, a rügyek, a levelek, a virágok, újra kihajtanak. Az élet utat tör magának, legyőz minden akadályt, még a halált is. A pusztuláson is diadalmaskodik. Viszont a búzaszemnek el kell halnia, hogy új élet szökkenjen kalászba. Jézus halála megváltó halál. Ezt a fenséges és megfejthetetlen titkot tette nyilvánvalóvá harmadnapi feltámadásával, mert Isten nem akarja a bűnös halálát, hanem, hogy megtérjen és éljen. A lelki újjászületést a halálba való belemerítkezés árán hozta el minden embernek. Nagypénteken nyilvánvalóvá vált a gonoszság hatalma, kitombolta magát a keresztre szegezett Jézuson, de egyben meg is semmisült a szeretet végtelen értékű áldozatának hatására. Jézus kereszthalála semlegesítette a bűn átkát. A középkorban Pascal, a nagy gondolkodó, a misztika eszközeivel próbálta megragadni ezt a  hittitkot. Azon meditált, hogyan lehetséges, hogy Isten az ő mindenhatóságával harmadjára sem tudta felébreszteni az alvó apostolokat a Getszemáni kertben, s végül csak annyit mond nekik: „aludjatok és nyugodjatok.”  Majd hozzáteszi: „És miközben aludtak, megváltota őket.”... Pilinszky János, a másik misztikus, a költő pedig egy négysorossal foglalja össze: „ Szellőivel, folyóival oly messze még a virradat, /felöltöm ingem és ruhám,/begombolom halálomat.” (Agonia Cristiana)

Igen, testvérek! A bűn fáján győztes sátánt, a keresztfán győzte le Jézus, a Krisztus. Nemcsak szépeket tanított, betegeket gyógyított, hanem a megváltással megtörte a halál, a sátán uralmát. Ahonnan addig halál származott, onnan támadt most  az élet.

           Testvéreim!

          Jézus Krisztus a Megváltó! Ez  legyen csatakiáltásunk a rossz elleni harcban. Mostantól minden okunk megvan az örömre. Jézus a kereszten kiharcolta nekünk a megváltott lét jogát. Visszavásárolta a bűn által elzálogosított lelkünket a sátántól. Ezentúl nem lehetünk a rossz lekötelezettjei. Felelős szabadsággal kell munkálnunk üdvösségünket, melyet Krisztus halála árán szerzett meg. Ez a kereszténység központi hittitka. Szédületes misztérium, de olyan, ami szabadságra emel fel a szolgaságból. Minden bűn, baj, halál ellenére sugároznunk kellene a megváltott lét örömét.

Ezért kell meghalnia bennünk mindennek, ami nem a jót, az istenképiséget mozdítja elő. Ez érvényes egyéni és közösségi szinten egyaránt:

• Meg kell halnia bennünk az uram-bátyám elintézés, a mutyizás, a sumákolás gyakorlatának.
• Meg kellene halnia bennünk a pénzt istenítő kapzsi gondolkodásmódnak. Mennyi kárt okoz gyermekeink lelkében, akiket így nevelünk.
• Meg kellene halnia bennünk a  hatalomvágynak, a törtetésnek, a gőgnek, az egó lélelkfaló törtetésének.
• Meg kellene halnia bennünk az előítéletek, a bosszúvágy, a reflexszerű visszavágás  hajszolásának, mert ez  folyton visszatoloncol a gonoszság és erkölcstelenség ördögi körébe. Látjuk mennyi botrány, hitványság tizedeli erdélyi magyar közösségünket, egyházainkat, milyen mizéria van a tanügyben, politikában. Hányszor félretájékoztatás, médiás manipulálások áldozatai vagyunk. Meghalni a bűnnek, azt jelenti, szakítunk ezzel a felfogással, és rálépünk a krisztusi útra. Nem hagyjuk, hogy a bennünk vagy köztünk levő sörtét erők elhatalmasodjanak, nem tápláljuk a bennünk ordítozó farkasokat, hanem láncra verjük és a jó énünk szolgálatába állítjuk. Engedjük, hagyjuk, hogy átjárjon minket Krisztus szeretete.  Tüzesítsen, sürgessen. Ösztönözzön, késztessen, nyugtalanítson, hogy napról napra jobbakká váljunk, s jobbá tegyük egyéni és közösségi életünket. Mennyivel másabb eredményeket érnénk el a kisebbségi lét különböző területein vagy éppen a  felekezetközi pártbeszédben is, ha így gondolkodnánk. Nem lenne annyi sárdobálás, kínos tolerancia, álságos  látszatbéke. „Béküljetek ki Istennel”,- mondja az apostol. Innen indul minden. Isten szeretetébe ágyazzuk bele életünket, arra fókuszáljunk, az legyen a prioritás, onnan induljon ki minden gondolatunk, szándékunk és cselekedetünk.
• Meg kell halnia bennünk annak az illúziónak, hogy mindent magunk uralhatunk, irányíthatunk és ellenőrizhetünk. Hiszen saját magunknak sem vagyunk urai. El kell tűnnie gondolkodásmódunkból annak, hogy ’mindenhez pénz kell’, s hogy ’mindent pénzzel meg lehet vásárolni, el lehet intézni’, és hogy tetteinknek nincsenek következményei. Mert Istent nem lehet lekenyerezni, megvesztegetni. Nem lehet megúszni a fájdalmat, az áldozatot, a szenvedést, a fáradságot azzal, hogy mindig a kényelmesebb megoldást igyekszünk választani. Ahhoz, hogy a meghalásokból új élet fakadjon, vállalnunk kell a nehezebb utat: igenis szükség van az  áldozatos munkára, a kitartásra, az elkötelezettségre, a bátor kiállásra. Nem elég etikai kódexről beszélni cégek, intézmények házatáján, ha életünket, értékrendünket nem a hitelveink, a krisztusi igazságok kódexe szerint alakítjuk. Ha tudjuk azt, hogy Isten általunk akarja jobbá, szebbé tenni a világot, nem nélkülünk, akkor együtt is kell működnünk kegyelmével, engednünk kell, hogy szüntelen átjárja életterünket az ő jelenléte. (pihenés-idő-ima-mozgás-munka; Csíkszeredában egyharmadával kevesebb újszülött jött tavaly a világra, mint Székelyföld más városaiban...itt vannak a problémák.)
• De meg kellene halnia bennünk a nemzedékek közti különbözőségeinkből eredő nyakas rátartiságnak is. Engedjük el, ami elavult, vegyük észre az újban a lehetőséget, de ugyanígy becsüljük meg és tartsuk értéknek azt is, amiért őseink megszenvedtek, s ami megtartotta őket. N ne dobjuk ki a szemétbe csak azért, mert most az világháló korában nem divat. Ugyanez érvényes nemzeti és vallási hagyományainkra, igazságainkra, elveinkre és értékeinkre is. Ebből fakadna a nemzeti összetartás. A hitben is  össze kell fognunk, hisz látjuk mennyi veszély leselkedik ránk minden oldalról. Csak Krisztus szeretete ad elég motivációt és erőt, hogy kitartsunk és hirdessük az ő evangéliumát.

          Hiszen mindannyian követek vagyunk. Krisztus követségében járunk. S ez felelősség és megtiszteltetés egyszerre. Nem fakultatív. Nics B-terv, nincs más alternatíva.

          A követ nem a sajátz feje után megy. Küldetést teljesít. Azonosulnia kell megbízójával, bárhol van, azt kell képviselnie, még akkor is, ha személyes érdekei sérülnek, vagy őt gyalázat, elmarasztalás éri emiatt...

          Ki kell lépnünk nekünk is a szubjektív hit langymelegéből, és elindulni egymás felé. Úgy kezdeni, a napot: Uram, ma mit kívánsz tőlem? Adj erőt, hogy az irántad való szeretet sürgessen a jótettekre,  legyek követed bárhol járok! Ne szégyelljem, hogy hiszek benned és szeretlek. S ezt valljam meg akkor is, ha a világ nem díjazza.

          Ne a magunk privát nevében kell éljünk, hanem a Krisztus szeretetete hajtson-űzzön az alkotásra, a béke megteremtésére, akkor is, ha szorongatnak, megmosolyognak, ha diszkriminációt, vagy magánügyet kiáltanak a jól fésült nyakkendős világfik. Mi már keresztségünkben az életünket tettük fel Krisztusra. Ő az az ’egy lap’, akivel mindent „viszünk”. Ő az életünk forrása és célja, ő a Mesterünk s ő a Bíránk, senki más.

Ámen.

sp

U.i. Elhangzott a marosvásárhelyi Vártempolomban, 2017 január 15-én, az ökumenikus imahét első estéjén.