Évközi 24. vasárnap

„Néhány évvel ezelőtt Budapesten, az alsó rakpartról becsúszott egy autó a Dunába. Tél volt. Az autóban egy fiatal pár ült. Egy taxi ment éppen utánuk. Azonnal megállt. A fiatal sofőr kiszállt, próbált segíteni. Sikerült is kinyitnia a vízbe esett autó ajtaját, kiszabadította őket –, ő maga azonban elmerült és eltűnt.”

Korzenszky Richárd OSB tihanyi perjel felteszi a kérdést: „Ki volt ez az ember? A kollégák számára büszkeség, édesanyja számára elveszett fiú, az újságíróknak napokon keresztül jó téma… Ennek a megmenekült fiatal párnak azonban egészen más: ő volt a szabadítójuk, az életük.” Ebből az emberi ésszel felfoghatatlan összefüggésből közelíthetjük meg Jézus ma elhangzó kijelentését: aki meg akarja menteni életét, elveszíti.

Mi pedig mindenáron meg akarjuk menteni. Legfeljebb az adrenalin emelkedéséért, vagy a pénzért kockáztatunk. Egyébként nem merünk. Értelmetlen is lenne minden áldozat, ha közben odavész az élet – mondjuk. Inkább a kényelmes önmegvalósítás útját választjuk, amely élvezetes, hasznos, és a jogok meg szabadság világában tökéletesen igazolható. Az a biztos, ami a zsebünkben van, "fölöslegesen" nem szeretünk kockáztatni. Istennek is mi diktálnánk, mint Péter apostol. Folyton saját irhánkat mentenénk, mert idegenkedünk az elköteleződéstől, a vele járó szenvedéstől, életünk odaadásától. Mint Péter apostol, aki, hallva, hogy a jézusi messiás-kép útját nem győzelmek, és politikai dicsőség szegélyezik, hanem kereszt és szenvedés –, lebeszélné róla Jézust.

Jézus ezért sátánnak nevezi Pétert, olyannak, aki ellenkezik Jézus tervével.

Amikor a könnyebbik részt vállalnánk, amikor csak megúszni szeretnénk a szenvedést, észrevétlenül a sátán oldalára álltunk, és neki adtuk át a terepet. Jézus kemény kijelentése ma sem veszített aktualitásából: Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét, és kövessen.

Milyen a mi Krisztus-képünk? Ki ő nekünk? Isten fia, aki a kereszten megszabadított bűneinktől, vagy pusztán egy próféta, aki szépeket mond, de azért nem állnánk ki érte? 

Ha fel akarunk mögéje sorakozni, vállalnunk kell életünk keresztjeit. Nekünk kell a Mestertől tanulnunk, nem fordítva. Természetes ösztönünket megtagadva vállalnunk kellene a fájdalommal járó áldozatot, munkát, újrakezdést, a hit halálugrását... A szeretet művészetét. Szeretni pedig nem lehet szenvedés nélkül. Nem a szenvedést magát szeretjük, hanem azt, akiért készek vagyunk szenvedni. A kereszt nem cél, a szenvedés nem önkínzás, hanem eszköz és út. Részt vállalunk a megváltásban, jobbá tesszük a világot. Mint az osztriga, ahogyan a kavicsot gyöngyé csiszolja…

Ha kiszolgáltatjuk magunkat Istennek, aki néha szenvedést bocsájt ránk, bizalmunkat és készségünket fejezzük ki, hogy szavaink és tetteink Róla szóló, élő hitvallássá válnak. A szenvedés megvisel. Nem mindegy hogy hittel vagy a nélkül szenved valaki. Ugyanakkor érlel is. Kijózanít. Helyükre kerülnek bennünk az értékek, az élet hangsúlya és a fontossági sorrend is. Utólag pedig hálások lehetünk érte.

A hitem ad értelmet a keresztnek. Egy paptestvérem mesélte:

Könnyes szemű, 35 év körüli asszonyka kereste a papot. Gyönyörűen csengő, archaikus magyarsággal beszélt. Moldvai csángó asszonyka volt. Jöjjön páterke, hamar, mert nagybeteg az emberem. Csak ide, a plébániától alig száz méterre hívott. Szinte szaladtunk. Útközben elmondta: három gyermekük van, férje 43 éves, a falu polgármestere. Nincs mentség. Csak idejében érjünk oda, mondtam a doktornak, tartsa életben, amíg hozom a papot – mondta izgatottan. Megérkeztünk. Viaszsárga fiatalember feküdt az ágyon. Az asszonyka odament az ágyhoz, életre ébresztette emberét, és szó szerint ezeket mondta: „Ember, hoztam a pátert. Gyónjál meg ügyesen, hogy úgy kerülj Szentfölsége elé, ahogy kell. Azután Szentfölségének velünk es lesz gondja, te azzal ne törődj. Egyszer te légy rendbe.” Földbe gyökerezett a lábam. Ilyen hittel papi életem során én még nem találkoztam. És következett a beteg, akinek szentgyónása, szentáldozása, egész viselkedése tükörképe volt mindannak, amit korábban a feleségénél láttam. Még aznap estefele meghalt.(O.D.)

Sebestyén Péter