Lehullhat a fák levele,

válthatja medrét ezerszer a vén folyó,

de örök az erdő a dombokon,

a sziklás oldal,

mely visszhangozza gyermekéveink, 

az iskolánk, hol botladozva indult

emberré válásunk,

 a templom, mely reményt oltott belénk.

Majálisok buja lombok árnyékában,

hol valódi muzsikára dobbant a láb,

és hangszórók nélkül is hallottuk a jó szót,

ha baráti kéz emelte poharát…

Újulhat a lomb a régi dombokon,

de örök, mi bennünk forrást fakaszt,

s a folyó is vághat magának új utat,

ám a víz mit kőbe vésett,

időtlen örökség  marad.