Falunk határában több kőbánya is van, amely sok kőfaragó embernek ad munkát, s ezzel megélhetést. Az újfalusi kőfaragók más helyekre is elmennek köves munkát vállalni, ott szorgoskodnak, ahol szükség van rájuk. Az idősebb mesterek fiatal inasokat vesznek maguk mellé, hogy legyen, aki segítse őket, de főként, legyen, aki tovább vigye a szakmát. Mert magam is igazat adva nekik, ez biztos kenyér, mert amíg a világ állni fog, mindig szükség lesz a kőművesekre. Mindig lesznek gazdag emberek, akik építetni fognak.
Egyik alkalommal a megrendelő egy három méter magasságú kőfalat készítettet. A mester rakta is, amíg felérte, majd összetákoltak egy állványt és arra felállva folytatta a kert magasabb pontjainak építését. A suhanc inas szorgosan adogatta fel neki a köveket és a malteros vedret, de neheztelt, mert nem volt ideje szivarozni. Gondolta megelőzi magát, hogy félreállhasson füstölni egyre-másra kezdte felrakni a faragott követ az állványra a mester lábai elé. Mikor jó néhányat felpakolt, elégedetten szólt a mesterhez:
- Így na, legyen kő az állványon!
- Legyél te, odalent! – dühödött fel a mester, félreértve a szándékot. - Nézze meg az ember neveletlen kölykét, mit nem mond nekem.