Egy Nyárád menti faluban töltöttem tavaly a Húsvét ünnepnapjait. Ott a Nyárád völgyében végig színtiszta magyar falvak fűzére sorjázik a fenttől, a Bekecs aljától le egészen a Marosig, ahova beömlik a széles vizű Nyárád. A nóta is így mondja:

„Nyárád vize be széles

babám csókja be édes

egyszer loptam belőle

szerelmes lettem tőle”

Szorgalmas, becsületes emberek lakják ezeket a kicsi falvakat. És milyen szép tisztán beszélik a magyar nyelvet! Nincs tájszólás, se őző, se éző, se trágár, se más. Sokan mehetnének oda tanulni! Hogy mikor telepedtek le ott, nincsenek pontos adatok – az első írásos emlék 1332-ből származik, mely egy papot említ. Ekkor már magyaroktól belakott volt a vidék.

Ez a folyóvölgy egyike az ország legsűrűbben lakott területének. Az egész folyó nem hosszabb 80 kilométernél. A térségben egy városka és 10 község terül el összesen 68 faluval.

A város – Nyárádszereda – adott helyet annak az erdélyi országgyűlésnek, melyen Bocskai Istvánt fejedelemmé választásának 1605. február 21-én.

Térjünk azonban vissza a kezdeti mondatomra, a húsvéti ünnepnapokra. Vendéglátóink nőtagjai szombaton nagy sütés-főzésbe fogtak, alig foglalkoztak a vendégekkel. Ez a férfiakra maradt, akik szorgalmasan töltögették a borospoharakat, közben megbeszéltük az ünnepi teendőket. A kedves házigazda elmondta, hogy milyen szokásokat tartottak régebben, és azokból mi maradt mára.

Annak idején a húsvéti határkerülés szokása dívott. Ez másodnapján hajnalban indult. Falunkban ezen csak férfiak és legények vehettek részt. Má falvakban más volt a szokás.  Az előkészületek folyamán úgy nevezett tisztségviselőket választottak. Ők vezényelték le az eseményeket. Volt király, pap, bíró, csapómester. A király írta elő a szabályokat, s aki vétett ellene, annak a csapómester a hátsó felét megcsapta. Kora hajnalban előreküldték a fiatal legénykéket, akik először vettek részt a processzión, és megbízták őket, keressék meg a falu határát jelző halmokat, melyek neve határhomp, és ott gyújtsanak tüzet. Mikor jöttek a határkerülők, ellenőrizték, vajon jó helyet jelöltek-e meg. Ha rosszul jelölték meg a határt, akár a szomszéd, akár falunk javára, a hibázókat lefogták és a hátsó felüket a határhomphoz verték, miközben azt kiabálták: „emlékezz, emlékezz, itt van a határ!” Előfordult, hogy összetalálkoztak a szomszéd falu határkerülőivel. Ilyenkor jókedvű szópárbaj vette kezdetét. Ez a szokás a régi törvényes határkijelölést utánozták.

„A faluközösség nemcsak a határok pontos ismeretét nyújtotta át a felnövekvő nemzedéknek, hanem a termőföld megbecsülését, a munka- és rendszeretet, az összetartozás érzését is.” – írja a Székely Útkereső.

- Mi maradt meg mára ebből a szokásból? – érdeklődöm mindentudó házgazdánktól.

- Új szokások helyettesítik, de ezek az emlékek tovább élnek az esti beszélgetések révén. Most a legények fenyőágat tűznek a lányok kapujára, s ugyan így feldíszítik fenyőágakkal a templomot, az iskolát, a községházát, s még a tűzoltó szertár kapuját is.

- Mit szimbolizál ez zöld ág? – érdeklődöm tovább.

- A húsvéti feltámadást, az újjászületést, melynek az egész világ részese. Van itt azonban ennél zajosabb szokás is másodnapján. Majd meglátjátok, ha maradtok addig.

Maradtunk és megláttuk.

Húsvét hétfőjén korán ébresztett a gazda.

- Halljátok? – nyitotta ki az ablakot.

A kitárt ablakon beáradt a friss tavaszi levegő, és kiűzte fejemből az esti beszélgetés, borozgatás kábulatát. Az üdítő szellő mellett hangok, muzsika hangok is szűrődtek be az utcáról.

- Muzsikálnak – jegyeztem meg teljesen feleslegesen, hisz mindenki hallotta a szobában.

- Így van. Az öntözők jönnek! – világosította meg a helyzetet a házigazda.

- Menjünk, nézzük meg őket! – kezdtem magam összeszedni.

- Meglátjuk őket, amikor betérnek hozzánk!

Azért mégis kimentünk az utcára, s megnéztük az öntöző, felköszöntő menetet. Tizenöt-húsz legényemberből állott a menet, mögöttük egy furcsa fehérálarcos alak ágált. Egyebekben is fehérbe öltöztették: fehér ing, fehér gatya, kezébe botra kötött fehér zsák hamuval töltve. Ő a húsvéti bohóc, a hamubutykás. Ő vigyáz a rendre, helyrekergeti a lemaradozókat, ijesztgeti a gyerekeket. A rendetlenkedőket, de akár a jövőmenőket is megcsapja a hamubottal. Igaz őt is csúfolják, nyakon öntik hidegvízzel.

Igaza lett a házigazdánknak, mert az udvarunkra is betértek, mikor a menet idáig ért. Udvariasan köszöntek, és éneklésbe fogtak. Muzsikusok is voltak velük. A ház népe a vendégekkel együtt kitódult az udvarra, s a lépcsőn állva nézte, hallgatta a műsort. Még nagymama is elhagyta birodalmát, a konyhát, és kötényébe törölve kezeit megállt a többiek mellett.

Az énekek után versek, rigmusok következtek a tavaszról, Húsvétról, szerelemről.

Rügyfakadás, kikelet,

Ébred már a természet,

Szertelen, mint kiskamasz,

Vidám évszak a – tavasz.

Mikor vége lett a szavalatoknak is, jöttek a legények és szagos vízbe mártott fenyőággal minden leányt, asszonyt megöntöztek, megspricceltek, de a férfiak is kaptak egy-egy adaggal, nehogy megnehezteljenek! A házigazda ezek után mindenkit megkínált egy pohár borral, majd nagymama a konyhából kihozta az előkészített adományokat: tojást, szalonnát, kalácsot, bort, a gazda pedig pénzt adott a menet vezetőjének.

Szépen köszönték és mentek tovább.

- Mi lesz az adományokkal, s a pénzzel? – okvetetlenkedtem.

- A pénzt a templomnak adják, a tojásból és egyebekből nagy lakomát csapnak este. Nálunk két templom van egy unitárius és egy református. Felváltva szervezik ezeket a húsvéti öntözéseket, felköszöntőket. Egyik évben az egyik, a másikban a másik, s amelyik szervezte, az kapta az adományokat is.

- Szép szokás!

Ebéd után aztán köszöntük a kedves házigazdának a vendéglátást, a magyarázatokat, és lélekben feltöltődve indultunk hazafelé…

Bige Szabolcs Csaba