Oly korban születtem én… zavaros időkből csendesülve,

Mikor a kornak szelleme száguldott, jobb jövőt ígérve.

Világoknak osztottsága családok közt verte fel sátrát,

Munkába indulók, vasajtó előtt álló reménykedőket látták.

.

Éveknek suhanása, új széllel vetette magját a földbe,

Kopár területeken, bizakodásnak városait megszülte.

Tavasznak sugarában, kéknyakkendőben szaladgálva,

"Hegyek között, völgyek között, zakatol a vonat…"

.

Cipőimet sorban kinőve, hallgattam a világnak híreit,

Forrongott a mindenség, emberek vívták hitüknek csatáit.

Szomszédok gyűlöltek, mert lánctalpak taposták utcáit,

Holdon járó ember kereste a Föld, hívogató kékségit…

.

"Sej-haj száll az ének…" vörös kendőm szállt a szélben,

Továbbra is a Béke alatt, a nagyvilágok háborúban égtek.

Kerestük a helyünket… két világnak furcsa oldalán,

Építették az országot, mások hatásának konok módján.

.

S közben vígan éltem kalandokat kereső gyermeki életem,

Apám - Anyám mindig óvón vigyázta, csintalan léptem.

Serdülvén vasat gyúrtam s még haszontalanul kapáltam,

Már mások voltak a dalaim, mivel a jövőmet kutattam.

.

Szerelmek fodrozták életem folyóvízének hullámait,

Keserűségek edzették lábaimnak… botorkáló lépteit.

Megvívtam napjaimnak mindennapos vesztett csatáját,

Még sokáig nem találtam életemnek, értelmes hasznát.

.

Nem bíztam Istenben, nem volt bizodalmam Emberben,

Hitetlenül tengődtem… egy nagy kaparkodó tömegben.

Mikor nekem is eljött, Betlehemnek fényes csillaga,

S csodás leányként ölelt át, szerelemnek forró karja…

.

"Oly korban éltem én…" zavaros időmből csendesülve,

Midőn az emberiség él továbbra is… egymást gyűlölve.

Kaparkodok még mindig, de már ketten a csillagommal,

Hogy találkozhassunk egyszer… a távoli univerzummal.

*

Szendrei Mikó Zoltán