Mai napig nem tudja mi vitte rá, hogy felemelje a telefont, és segítséget kérjen számára ismeretlen emberektől. Bizonyára Isten nyújtott ily módon megoldást feléje. Rengeteg szenvedés és kín után egy reggel arra ébredt, hogy biztos van kiút, nem szabad feladja. Már csak a gyermekei miatt sem. Egyedül volt otthon, mint minden hétköznap délelőtt, a fiúk iskolában, a férje dolgozni. Sokáig nem szólt bele a telefonba, de a lelkész nem adta fel, várt türelmesen. Néha halk hangon biztatta: szólaljon meg, kedves, ne féljen, nincs mitől. Aztán kinyögte a nevét. Először nehézkesen buktak ki a szavak, de egy idő után mint egy lávafolyam indultak meg. És ő csak sorolta, sorolta, mi az amin keresztülmegy nap mint nap, ostorozta magát, bűnőket vallott be, melyek talán nem is az övéi voltak, szemeiből kifogyhatatlanul gördültek le a sós könnycseppek. Mintha elvágták volna a folyamot, egyszercsak kifogyott a szóból. "Kérem mondja el asszonyom, hol él, hol kereshetném fel?" Csak ennyit kérdezett az idős lelkész. És ő megadta a címét, gondolkodás nélkül. Másnap délelőttben egyeztek meg, nem merte vállalni, hogy otthon legyen a férfi is, mikor a látogató megérkezik. Hófehér hajú, kimondhatatlanul kedves arcú, egyenes tartású idős  férfi állt mosolyogva az ajtó előtt, ő volt a lelkész. Fiatal társa az asszonnyal egyidős lehetett, vörösbe hajló, szőke, dús hajú férfi volt, szikrázóan kék, tiszta szemekkel, bizalmat keltő arckifejezéssel, ő volt az orvos. Hosszú órákon át beszélgettek, úgy sorolta el az élete eddigi részeit, mintha egy örökkévalóság óta ismerte volna a két férfit. Ma már tudja, hogy ez a két ember volt az, aki kirángatta őt a biztos halálból. Első lépésként naponta kijött a poros kis faluba minden nap a doktor, hozta-vitte a lélekgyógyászhoz, nem hagyta magára egy pillanatra sem. Ő pedig erősődött napról-napra. Délutánonként még le kellett dőlnie, de napközben már ellátta a feladatait, a gyerekekkel újra tudott foglalkozni. Aztán jött a nagy árvíz. A falu apraja -nagyja ott volt kinn a gátakon, ő is. Attól, hogy újra hasznosnak érezte magát, arcába visszatért a szín, teste, bár még mindig szánalmasan sovány volt, kezdett emberi formát ölteni.  Mind többször görbült a szája mosolyra.

 Szikrázóan sütött a nap azon a májusi reggelen. Az árvíz már levonult, a kis falu Isten kegyelméből megmenekült. A kitárt ablakokon harsogva ömlött be a tavaszi élet, az asszony takarított, és azon gondolkodott, hogy hihetetlen, de kezdi azt érezni: jó ezen a világon lenni. Kissé összerezzent, mikor megszóllalt a csengő. Péter, az orvos, aki azóta kedves jó baráttá nőtte ki magát a szívében, állt az ajtó előtt. Jó hírrel érkeztem- szólt mosolyogva, - munkahelyet találtam a számodra, egy virágüzletbe keresnek eladót. Elvállalod?

Összerándult a gyomra... Igaz, hogy már erősődött, igaz, hogy már el tud látni feladatokat...de kijárni nap mint nap a faluból, emberekkel utazni egy buszon, embereket kiszolgálni!!! Honnan lenne neki ehhez lelkiereje? Szorongva bár, rettegve az újtól, de igent mondott. A férfi, látva a szemében a riadalmat, csak ennyit mondott: Akard, és menni fog. Ne félj!

 Délután bejelentette a férjének: dolgozni fog, állást ajánlottak. Visszakézből ütött a férfi. Hirtelen nem is tudta, mi történt, mi csapta meg...Csak feküdt a hideg konyhakövön, és érezte: nem tud felállni...

( Folytatása következik)