Nemes Ödön SJ (1926-2011) előadásának szerkesztett változata

Ha már valami felé elköteleztük magunkat (én hiszem, hogy, ha egy keresztény/tyén ember is elkötelezi magát), az legyen komoly. Legyen radikális. Mindig voltak az egyház történetében ilyenek, akik radikálisan akarták követni Krisztust: eleinte a vértanúk, aztán a remeték, aztán a misszionáriusok. Pl Szt. Alajos és több száz jezsuita társa pestisben halt meg, mert a pestisben szenvedőket ápolták.

 De aki se nem szerzetes, sem nem pap, az egyszerű emberek életében ez a radikálisabb Krisztus-követés miben áll? (Pl. Lázár és nővérei is radikálisan követték Jézust, barátai voltak, és mégse adtak föl mindent...). Tehát nem az az egyetlen radikális életvitel, hogy szerzetes leszel.

Hogyan jutunk el a radikalitáshoz?

1. 1.   

Először is: valóban meg kel hallani az Igét. Nem hallani, hanem meghallani. Isten szavát  vegyük komolyan. Olvassuk a Szentírásban, hogy Isten megnyitja a te füledet, hogy  az ő igéjét be tudd fogadni. Hál’Istennek a mi vallásunk, a kereszténység kinyilatkoztatott vallás. Isten szólt hozzánk, és most is állandóan szól hozzánk. (Zsid 4, 12-13- Isten szava eleven és hatékony. Áthatóbb minden kétélű kardnál...) De, hogy ez megtörténjen, ahhoz az a fontos, hogy te engedd magad, hogy az Ige megérintsen téged. Ez nem is olyan egyszerű.

Amerikában egy pszichológiai játékot játszottunk papokkal. Ennek a játéknak köszönhetően, ötvenésvesen tapasztaltam meg, hogy az evangélium, amit tudsz, amit hiszel is, amit mondasz, ami a fejedben van, még nem biztos, hogy ott a zsigereidben is... Rájöttem, hogy jaj de kevés van az evangéliumból az én zsigereimben! Ezt azért gondoltam, mert Japánban voltam. Japánban minden arról szól, hogy mi van a zsigereidben. Lehetne erről jókat mondani, hogy  sütöd ki: mi van a zsigereidben? Pedig akkor vagy igazán evangéliumi ember, hogy ha a zsigereidben tapasztalod meg az örömhírt...

Gyakorlat: érzed-e, hogy amikor  a Szentírást olvasod, felszólítást kapsz? Ha érzed, azzal mit csinálsz? Az átmegy-e valamilyen  cselekedetbe, a mindennapi életedbe?   Most, itt mi Isten akarata? Én hiszek abban, hogy Isten szavát meg tudom hallani. Így állok hozzá.

 Sok emberrel találkoztam, akik azt mondják, valahol itt az Isten akarata, itt az enyém. De a kettő nem találkozik. Azt gondolják, hogy az Isten mindig mást akar. Pedig ez nem igaz.

Az én életemben voltak komoly kihívások, de az Isten szava nekem annyi erőt és annyi bátorságot adott, hogy én mindig tudtam: most az Isten mit óhajt tőlem. Pl. amikor rákbetegséget kaptam. Nagyon éreztem, hogy ha ezt az Úr nem akadályozta meg, biztos azért van, hogy az az én javamra szolgáljon. Megvolt ez az alapvető hitem: nincs semmi véletlen az életben. Ha nehéz, keserves helyzetbe kerülsz, és  Isten azt nem akadályozza meg, az azért van, hogy valamiképpen, valamikor, valamilyen formában a javadra szolgáljon. Nem is gondoltam, hogy meggyógyulok, de próbáltam  megtalálni a szabad viszonyulásomat ahhoz, hogy rákos vagyok... Mert az, hogy rákom van vagy nincs, az nem tőlem függ. De hogy hogyan viszonyulok hozzá... Elgondolkoztam: Jézus miért fogadta el a kereszthalált és a szenvedést? Biztos, hogy teljesen szabadon tette. Hogy tudom én szabad döntéssel elfogadni a rákot?

Úgy, hogy keresem  benne az értéket. S megtaláltam. Az első érték: nem lehet rögtön meghalni. Legalább egy hónapig lehet élni. El lehet búcsúzni. Nem olyan, hogy elüt az autó, s kész. Egy hónapig majd mindenki él.

Aztán nézve Krisztust, eljutottam oda, hogy: jóbarátom lett a rák. Át is tudtam ölelni. Vagyis, ha azt az életet, amit a Szentírásban elénk élt Krisztus, te komolyan veszed, bármi ér, bármi történik, bármilyen helyzetben, bármikor – szabad ember leszel! Isten igéje téged szabaddá tesz.

Én tizenháromévesen, amikor kitört a háború, ehatároztam, hogy mindig szabad ember leszek. És  62 éves  jezsuita életem során soha nem éreztem, hogy ne lettem volna szabad. Japánban ez még inkább felfokozódott mert,  ott a ez a szabadság alig ismert valami... Ott az a lényeg, hogy tedd a kötelességedet ami elő van írva. Mondtam is mindig a japánoknak: ha te csak a kötelességedet teszed, nem tudom mi  a különbség közted meg a ló között... A lovat is  befogják s húzza. Soha nem kérdezik meg, akarod-e húzni... A japánok olyan becsületesek. Megkérdeztem egyik volt diákomat(aki már családos): te miért dolgozol ennyire?  Azt válaszolta: csak azt ne kérdezzem.

1. 2.    Másodszor a radikális élethez, az kell, hogy tapasztald meg: te valóban az Isten akaratát teszed. Nem igaz, hogy nem lehet felismerni. A te legmélyebb, hiteles vágyaid azok! Néhány példa:

- Minden ember nagyon vágyódik a szeretetre. Hogy tudjon szeretetet adni és kapni.

- Isten azt akarja, hogy tekintsd magad értékes embernek. Isten öröktől fogva szeret, értékel, Fiát adta érted. Értékes vagy. Ezért vágyunk arra, hogy értékesnek tartsanak azért akik vagyunk. Ez az Isten akarata, s a miénk is.

- Minden ember vágyódik, hogy tartozzék valahová. Valakikhez, akik szeretik, elfogadják. Pl. család, embertársak, ahol meghitt kapcsolatban élhet. A japán katekizmus szerint: Isten országa az Istennel és az emberekkel való meghitt kapcsolat.

- Az is a mélyen benned levő vágy, Isten vágya, hogy szabadon tudjál dönteni. Isten atzt akarja, hogy szabad légy... Ezt én továbbvinném, talán kisarkítva is, és azt mondom:

 A radikális  Krisztus-követés  jele, hogy te soha nem teszel semmit kötelességből! Persze jobb ha megteszed, mintha nem teszed meg, de az még nem krisztusi élet. Hát akkor mi a keresztényi? Az, hogy amit teszel azt: SZABADON, ÖRÖMMEL és SZERETETBŐL teszed! Ez az igazi radikalitáss. Erre te si vágyódsz és  Isten is.

-         Vágyódunk az erő, a bátorság után is. És Isten megadja az ő erejét, kegyelmét olyan dolgokhoz, amit a saját erőnkből nem lennénk képesek megtenni. Visszatekintve a saját életemre, a legboldogabb tapasztalataim mindig azzal vannak kapcsolatban, hogy vállalkozni tudtam olyan dolgaokra, amikről meg voltam győződve, hogy saját erőmből lehetetlen lenne megtenni...

Arra építettem, hogy az Isten erejével lehetséges. Ez a radikalitás. Ki tudod magad szolgáltatni, hogy Isten belépjen életedbe. Ő megadja az erőt és bátorságot ahhoz, amihez neked magadtól nem lenne erőd.

Tehát: bízva az Istenben, örömmel, szabadon és szeretettel teszünk mindent. Ez mindenki számára lehetséges.

Az a szó, hogy öröm, azt jelenti: evangéliumi öröm. Ami ambivalens. Ti szegények, most boldogok vagytok, mert tiétek a mennyek országa... Nem a mennyországban lesztek majd  boldogok... Érzed a szegénység félelmét, kiszolgáltatottaságát, de egyidőben ezzel érzed, hogy boldog vagy. A kettő együtt. Ez a kettősség a jézusi, evangéliumi boldogság.

Szegénység, egyszerű élet, meg nem értés. Jézus Krisztusnak ezen értékeiért vállaltam én is a gyulafehérvári kispapok lelki vezetését. Tudtam hogy a tokiói nyomortelep „magasabb színvonalú”, mint, amikor én elmegyek Erdélybe. Magyar létemre ott nem biztos, hogy tapsokkal fogadnak. És Isten erejével tudtam arra vállakozni, ami életem egyik legnehezebb döntése volt: otthagyni Japánt s elmenni Erdélybe.

A húsz jezsuitából én nem tudtam egyedül angolul. Nagyon nehéz volt. Azt hittem, megbolondulok. Koncentrációs táborból megszabaduló jezsuiták mesélték: az segítette őket abban, hogy ne bolonduljanak meg, hogy értéket  próbáltak találni abban, hogy ők koncentrációs táborban vannak. Nahát most én milyen értéket találjak abban, hogy megbolondulok? A  japánoknál misszóban vértanúságot szenvedő japánokra gondolva, eszembe jutott, hogy hoppá, ez az érték, modern vértanúság: megbolondulok Japánért! Isten megadta nekem a kegyelmet. Bementem a kápolnába (ami nem volt más, mint egy nagy műhely-csarnok, ahol a japán tengeralattjárókat javították), és azt mondtam: „Uram én szabadon, örömmel és szeretettel Japánért megbolondulok. Ha te ezt óhajtod, kész vagyok. De eszem ágában sincs, hogy felüljek egy repülőre s hazajöjjek.”

S 44 év alatt nem bolondultam meg. De ezen át kellett esni. Mindenki életében van ilyen tapasztalat. Amikor padlót fogsz. Tökéletes kiszolgáltatottság. S akkor hiszel abban, hogy Isten erejével úgyis jó lesz minden. Oda tudod adni teljesen magadat Istennek.

Na ez a radikális krisztusi életvitel.

1. 3.    A radikális krisztusi életvitelhez hozzátartozik az is, hogy hálát tudsz adni. Az őszhajúaktól kérdem: te szabadon, örömmel, szeretettel öregszel-e? Ez a radikális krisztusi életvitel az öregedésben. Hogy értéket találsz abban, hogy öregszel. A hangodat vissszaadod az Úrnak, szabadon. Baj van a szememmel, a derekammal, emlékezetedet stb. Szabadon vissza tudod-e adni? Ez a radikalitás. Hálát adni, hogy eddig ment, most már nem anyira. Fölmenni lihegve a lépcsőn, ebben értéket találsz-e? Én annyi értéket találok nyolcvanon felül, mint annak a rendje. Annyi minden van az életemben, amit nyolcvan év után  tudtam elkezdeni.

Meg vagyok győződve, hogy a radikális  élet az örömteli élet. S ez a jele annak, hogy krisztusi. Nem véletlen, hogy az ősegyházban kitalálták azt a szót, hogy: örömhír, euangelion. Az élt bennük, az a hihetetlen öröm az üldözések alatt. Megtalálták az örömöt bármilyen körülmények között. A te radikalitásodnak is egyik jele, hogy hálával és örömmel tudsz bármivel szembenézni. Japánban egy protestáns lelkész ajánlotta, s ezt gyakorlom azóta is. Ajánlom neketek is: pl. ha egy rendkívüli dolog történik, ami nagyon megzavar, vagy keserves, akkor azonnal köszönd meg az Istennek, hogy ebből a nagy nehézségből valami nagy jót fog kihozni számodra, valamikor...! Ez az abszolút bizalom, hogy az Isten tenyerén vagyok, s már előre megköszönöm. Ezt a rákommal is  igyekeztem  megtenni.

23 éves koromban elmentem, 70 évesen visszajöttem. Amikor elmentem nem adtak útlevelet, a szögesdrótot kellett átvágni. S hogy átvágtam, még csak haggyán, de eltévedtem. S akkor ott, a teljes kiszolgáltatottságban letérdeltem s azt mondtam: „Uram, ha te azt akarod, hogy a távolkeletre eljussak, akkor tégy valamit”... De micsoda öröm volt abban, hogy teljesen kiszolgáltatott vagyok, és most tökéletesen az Isten tenyerén vagyok. Rettenetes bizonytalanság és hihetetlen öröm. Annak a tapasztalata, hogy Isten tenyerén vagy.

Nemrég hallottam azt, mi a legszebb meghatározása a halálnak:  Isten egyik tenyerőből átkerülsz a másik tenyerébe...

 ----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

És akkor jöjjön Oloffson Placid (1910- ) atya négy alapszabálya a túlélésről:

1. 1.    A szenvedést nem szabad dramatizálni. Mert akkor mindig gyengébbek leszünk. A szenvedés elviseléséhez minden  energiánkra szükségünk van. Ez a gyakorlatban úgy történik, hogy nem engedjük egymást panaszkodni.

1. 2.    Észre kell venni az élet apró örömeit. Ezt megtalálni az élet művészete. Megköszönni, értékelni, akár játékosan is. Aki pl. legtöbb olimpiai bajnok nevét felsorolta, annak elénekeltük a kedvenc nótáját.

1. 3.    Ha kicsiny is vagyok a nagyokkal szemben, meg kell mutatnom, hogy másban különb vagyok, értékesebb, mint a legyőzőim, akik erősebbek voltak nálam. Ez mozgósítja az ember  energiáját, önbecsülését.

1. 4.    Akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb a szenvedést elviselnie. A hívő embernél ez az imádság ereje. Isten is akarja a túlélésünket.

Közzéteszi: sebipáter