A debreceni Fórum bevásárlóközpont kiállításán jártam.

100 magyar csoda, ez volt a címe.

Ez indította el gondolataimat.

Tehetséges, kreatív nemzet a magyar.

Kézzel fogható bizonyítékai a kiállításon megcsodálhatóak.

Akaratból, hitből is erednek csodák.

Ez vagyok én, a százegyedik.

Személyem nem fontos, csupán a jelenség.

Három éve agyvérzés döntött le a lábamról.

Visszanyertem hitem.

Hittem, hogy élhetek még tartalmas életet.

Rátaláltam Böjte Csaba Atyára, az Ő alapítványára.

Elzarándokoltam Csíksomlyóra.

Mária segítségével rátaláltam a Debrecentől ötven kilométerre lévő Otthonra Gálospetriben.

Vér szerinti gyermekem nem lévén, magaménak tekintettem Csaba Testvér gyermekeit.

Életem legboldogabb pillanatait tölthettem Velük.

Bár az agyvérzés miatt egyre nehezebben, bizonytalanabbul mozgok, amikor tehetem, látogatom, segítem az apróságokat.

A Tiszadobi Gyermekvárosból nyugdíjaztak.

De hivatásomból nem helyezhettek nyugdíjba.

Ez egy életen át elkísér.

Debrecenben élek.

Valaha Partium egyik központi városa volt.

Debreceni polgárok sokan művelték szőlejüket az Érmellék neves borvidékén.

Napjainkban is egyre szorosabb az együttműködés.

Az elmúlt évben, egyházközségünk fiataljai kerékpárra pattanva siettek az otthon lakóinak segítségére.

Kukoricát törtek, tüzelőt aprítottak.

A napokban egy klub tagfelvételemet visszautasította, mert nem Erdélyben születtem.

Valóban, Budapesten születtem.

Az Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Alapítvány honlapján olvastam a mottót:

Kétféle magyar ember létezik.

Az egyik már tud erdélyi örmény gyökereiről, a másik még nem.