Szieszta

                                                                         A.nak

                                     Agysejtjeimen átsétált a reggel

                                     sietve,némán lépkedett tovább,

                                     s a balatoni kertek harmat-árnyán

                                     fapadra ült,várni a délutánt.

                                     Már úgy ébredtem,gyötrő fájdalommal,

                                     szavak zenéjét tépte itt a szél.

                                     Halk domb lankáin telt kalászok értek,

                                     ígéret,élet,fájdalom,remény.

                                     Nem volt erőm magammal szembe nézni

                                     éreztem is,hogy már nem én vagyok.

                                     Szavakra vágytam,tiszta,lágy szavakra

                                     s ezüst pohárból inni harmatot...

                                    Szemedbe nő

                                                                A.nak

                                    Versemben hársfa lomb

                                    átázott szürke domb

                                    érleli titkait már a kökény

                                    sóhajt küld most a táj

                                    törékeny ég szitál

                                    korai harmat sír

                                    a föld sebén.

                                    Megkésett suttogás

                                    szavakba szűrt parázs

                                    fehér napok tüzén

                                    tengődik Ő

                                    ha egyszer arra jár

                                    s ott éppen ég a nyár

                                    záporok bársonyán

                                    szemedbe nő...

                                    Füge érik

                                                      A.nak

      

                                  Arcod selymes bársonyára

                                  pírt lehel és tüzet gyújt ma

                                  felhők néma áramlása

                                  nevet éj-szín mosolyodra

                                  s mintha a kép igaz lenne

                                  virág nyílik ajkad szélén

                                  élet van a nyári kertben

                                  s füge érik szemed fényén

                                  halk harang szól,Isten hangja

                                  aki ma még nyitva hagyja

                                  kapuját az édes másnak

                                  s felém nyújtja tenyerében

                                  a vasárnap kenyerében

                                  illatát a lombhullásnak...

                                  Válasz

                                                  A.nak

                                 Én bizony jól tudom

                                 ötkor már fent vagyok

                                 hatkor ha tehetem

                                 nézek egy csillagot

                                 hétkor ha felzúg a

                                 motorom menni kell

                                 nyolckor a harmat ég

                                 fényes de nem nikkel

                                 kilenckor minden nap

                                 csak reád gondolok

                                 tízkor ha tehetem

                                 mobilon suttogok

                                

                                s hogy a "hány" mennyi azt

                                ne kérdezd tőlem meg

                                vedd elő szívedet

                                s felel ha kérdezed.