Az örök élet vonzásában

          Sokszor tűnődtem már azon, vajon nagyobb foganatja lenne-e a húsvétnak lelkünkben, ha nem tavasszal ünnepelnénk?... Mert ilyenkor, amikor rügyek pattannak, bárányok születnek, vetés sarjad s egyre erőteljesebben megfog, magával ragad az újraéledő természet, szinte kézzel fogható az élet hatalma a pusztulás fölött. Mert Jézus akkor is feltámadt volna, ha nem a zsidó pászkaünnep idején ölik meg...

          Másrészt mi emberek, még hívőként, vallási hagyományaink ellenére is nagyon ellentmondásosak vagyunk olykor. Hisz megborzaszt a halál, nem szeretünk temetésekre járni, mindenáron meghosszabbítanánk ezt az életet, kitolnánk a meghalás időpontját, ugyanakkor, ha tehetnénk, sohasem öregednénk meg, örök fiatalok maradnánk.  A másvilágba való átmenetet is úgy képzeljük el, hogy az nem más, mint ennek a földi életnek a folytatása, meghosszabbítása, afféle kiegészítése, toldaléka. Legjobb esetben, mint minden földi jónak az időbeni végtelen kivetítése odaátra. S közben hajkurásszuk az evilági csodákat, technikát és tudományos gondolkodást bálványozva, és elmegyünk Isten titkai mellett, amelyeket Jézus Krisztusban tárt fel.

          Eszembe jut Bruno Ferrero egyik kedves története egy emberről, aki eltévedt a sivatagban. Miután víz és élelemkészlete elfogyott, kínlódva vonszolta magát a forró homokban. Egyszer csak pálmák tűntek fel szeme előtt, és vízcsobogást is hallott. Méginkább elkeseredett, és arra gondolt: „Megint hallucinálok. Ez csak délibáb. A fantáziám kivetíti vágyaimat. A valóságban nincs is itt semmi.” Aztán minden remény nélkül, képzelődve, félig delíriumban, félig eszméletlenül elterült a földön.

Kevéssel később két beduin talált rá. Szegény már halott volt.

– Érted ezt? – kérdi az egyik? – Itt van mellette az oázis, két lépésre a víz, a datolyák majdnem a szájába potyognak! Hogy történhetett meg vele ilyesmi?

– Társa a fejét rázva jegyezte meg: – Modern ember volt...

          Sajnos sem kellő tisztelet, sem kellő kíváncsiság, őszinte érdeklődés, s főleg alázat nincs mindentudó korunkban arra, hogy Isten titkait fürkésszük, s imádással megalázkodjunk előttük. Holott nyelvhasználatunkban szívesen kölcsönözzük a vallási fogalmakat, csak éppen az egónk lépett Isten helyére.

          Ez abból is látszik, ahogyan a feltámadásról beszélünk. Ha nem is hisszük el teljes egészében, vagy ha el is hisszük valamelyest, ímmel-ámmal, akkor azt is szimbolikus, átvitt értelemben tesszük, hasonlatként, költői cifrázásnak használjuk. Ha például valaki meggyógyul betegségéből, kiszabadul a börtönből, lead egy pár kilót a sok diéta nyomán, vagy érzi, hogy szerették és megbocsátottak neki, – teszem azt épp a gyóntatószékben –, mindezt újjászületésként, feltámadásként éli meg. Ez rendben is van.

          De egyáltalán tudjuk-e, mi a valódi feltámadás? Miért olyan fontos ünnep Jézus feltámadása? Mit jelent, s mi a hozadéka életünkre, sőt az egész kozmoszra nézve?

          Meg sem gondoljuk, mennyire átalakította a világ sorsát, az emberi történelmet. Belemerült a szenvedésbe, megkóstolta a halált, de élete nem jutott csődbe – ahogyan azt az addigi tapasztalat diktálta volna –, hiszen alig zárták le a sírkamra ajtaját, Isten ereje elhengerítette a követ, és feltámasztotta a halálból Jézust. Túl azon, hogy „rálicitált” a messiási várakozásra, feltámadásával egy új és örök szövetség köttetett, elkezdődött az új ég és új föld teremtése, egy új világ kezedete. Bizony ez már kozmikus esemény.

          A görögök minden tavaszt új kezdetnek tartottak. A természet körforgása biztosítja, hogy a régi helyébe mindig új lépjen. De az anyag mindig anyag maradt. Sosem istenülhetett meg. Az ideák világának rangját nem érhette fel.

          Sokatmondó tény, hogy a most kinőtt fűszál sem a tavalyi példány, de mégis a tavalyi gyökeréből kel életre. A földben elrothadó búzaszemből kihajtó kalász már valami új világ, új évszak, új termés ígérete. A tavalyi gyökeret be tudjuk azonosítani, ha kiássuk, az elpusztult búzaszemnek azonban csak a „következményét” észleljük...

          Naponta átéljük, hogy valami meghal bennünk, azért, hogy valami új születhessék. Legyen szó múltbeli kísértő emlék kitörléséről, tudatalattiból feltörő pszichés „púp” leoperálásáról, (hogy gerincünk kiegyenesedjék), adósság megfizetéséről, az utolsó hitelrészlet törlesztéséről, a sokáig halogatott bocsánatkérés megvalósulásáról, egy életpálya szakasz lezárásáról, más hasonlókról. Már ezekben a példákban érződik, hogy az új kezdet mindig együtt jár valamiféle szenvedéssel, kínnal, vajúdással.  És mivel az anyagba zárt földi életünkben nem birtokolhatjuk az örökkévalóságot, sem időben, sem térben, s mivel testünk is romlandó, véges, fogyatékos, és a matéria, az anyag is folyamatosan fogy, változik, megsemmisül, ezért illúzió, önbecsapás, ha csupán e földi élet keretében akarnánk elérni azt az állapotot, amelyre Jézus „ért el” feltámadása által.

          Ő amikor tanított, a mennyek országáról beszélt, amikor az üdvösséget történetekkel és példabeszédekkel világította meg, így kezdte: hasonlít a mennyek országa..., arra célzott, hogy: olyan mint... Vagyis emberi szavakkal, evilági képekkel teljesen le nem írható. Azok csak hasonlatok. Az igazi megvalósulás, majd a feltámadáskor, a végítélet újjáteremtő eseménye után következik be.

Mert Jézus Krisztus, az ő feltámadásával, nem ide tért vissza, hanem az anyagi természetünket megdicsőítve lépte át az isteni világot, újra. Visszatért az Atyához. S azzal, hogy feltámadott testtel, megdicsőülve többször is megjelent apostolainak, nemcsak bizonyítékokat – meg is tapinthatták, együtt evett velük –, adott kezükbe, hanem jelezte azt is, hogy emberségünk, sőt teljes személyiségünk megdicsőül a feltámadásban. Erre ő a garancia, a kezes. A holtak zsengéje, az elsőszülött.

          Ez a mi örömhírünk lényege. Hogy minket már ebbe a megdicsőült isteni életbe von bele keresztségünk pillanatában. Itt a földön beoltódunk vele, hiszen ezért vállalta a szenvedést, s nyitott ezzel ajtót az üdvösségre.

          Vajon ez az öröm tölt el minket ilyenkor? Egyáltalán hisszük? Örülünk-e neki? Az apostolok húsvéti élményének valósága történelmi tény. A bezárkózott és félelemtől remegő apostolokat maga a Feltámadott győzi meg, hogy: él! Nem ők keltik életre azzal, hogy emlékeznek rá, hogy „mantrázzák” a tőle hallott tanítás foszlányait, hanem azzal tesznek szert erre a fantasztikus tapasztalatra, hogy Jézus, a megölt és eltemetett Názáreti kezdeményez, eléjük megy, zárt ajtókon áthaladva megjelenik, beszélget velük.

          Végérvényesen a közös étkezés győzi meg aztán, többször is, hogy itt már nemcsak, hogy él, hanem már nem földi ember. Nem kötődik az evilág törvényeihez, de nem is csak szellem. Valóban Isten Fia. Többé már nem olyan, mint ők.  És igaza volt mindenben, amit tanított.  Ők nem átverés áldozatai. De zálogként, foglalónak itt hagyja köztük, letétbe helyezi nekik szavát és a lakomát, hogy örömben és testvéri közösségben együtt ünnepeljenek Vele.

          Isten Jézus feltámadásában végérvényesen visszaigazolta, hogy az emberiségnek tett ígéretét megvalósítja, már mostantól, még a földi történelem folyása alatt. Urunk feltámadása ígéretes kezdet, megkezdett beteljesülés, a mennyei öröklét elővételezése, mintegy előrehozott hazaérkezés. Már jelzi, mi a célja Istennek a történelemmel, az emberiséggel. S mi mindezt már most elfogadhatjuk, ebből élhetünk, ennek tudatában tervezhetünk, alkothatunk, szerethetünk s küzdhetünk. Nemcsak Jézus személyes „teljesítménye” ez, nem egy alkalmi attrakció, hanem jelzésértékű, hallatlan történelmi esemény, ami ugyanakkor túl is mutat a történelmen. A sportból vett hasonlattal élve olyan, mint amikor a csapat győztes gólja nemcsak a meccs eredményét jelzi, hanem a csapat továbbjutását is jelenti...

          Isten nem vár a világ végéig, s nem hagyja bizonytalanságban az embert, hanem már addig üdvözíteni akar. Jézus feltámadása ezért mindenki számára megnyitja az üdvösség ajtaját, már most rákapcsolódhatunk erre a kegyelmi áramkörre. Már most lehetőségünk nyílik, hogy ebben az időhöz kötött, ideiglenes földi létben megtapasztaljuk a végérvényes, örök isteni életet. Legalábbis elkezdjük azt.

          Mintegy kijózanító alternatívaként adva van tehát Húsvét, hogy ne ide rendezkedjünk be, mert ez a világ elmúlik. Csak az maradandó, amit Jézus Krisztus mutatott meg és tett elérhetővé. Oda érdemes törekedni. Itt a földön sosem lesz tökéletes társadalom, béke és szeretet. Naivság lenne azt hinni, hogy pénzzel, hatalommal, erőszakkal, tudással, bármivel ez elérhető.

          De igenis, Jézus megváltó halálának köszönhetően törekedhetünk egyre nyilvánvalóbbá tenni Isten országát, szeretetünkkel semlegesíteni a rossz erejét és letörni a sátán hatalmát.  Ez viszont nem csak lehetséges, de feladatunk is. Fölösleges evilági paradicsomon ábrándozni, a földi világ nem minden, nem végcél s nem is mennyország.

          S hogy ez miért van? Talán azért, mert ez a szabadságunk ára. Isten szabad szeretetre teremtett. Ez a mi mentőövünk is egyben. Minden látszólagos szenvedésnek, egyéni és közösségi tragédiának, balesetnek, népirtásnak, terrornak és megfélemlítésnek, gyűlöletnek és szenvedésnek itt a feloldása, kiegyenlítése. Így írja felül Isten a gonosz hatalmát, szinte az ember kezébe adva a döntést: magad győzheted le a gonoszt, ha elfogadod a meghívást szenvedő és a feltámadásban Megdicsőült Fiam által.

Ez itt a kérdés: le akarjuk-e győzni a halált?

Péterpáter pontcom