Nem vagyok sportrajongó, sem drukker, tornából felmentve típus, de ezzel a futballal és olimpiákkal tűzdelt nyári hőségben eszembe jutott, hogy mégis van élményem, nem is akármilyen, ami a futballhoz köt. Arra is rá kellett jönnöm, hogy addig szerettem a futballt, amíg az Aranycsapat, élén Puskás Öcsivel rúgta a gólokat. Ritka volt a rádió az 50-es években, de aki tehette, ahol lehetett, hallgatta Szepesi György utolérhetetlen közvetítését. Ő volt az Aranyriporter. Emlékszem, kisiskolásként Borszéken a pionírtáborban hangszóróból hallgattuk az olimpiai győzelem közvetítését. Akkor még senki sem mondta, hogy vorbiti romaneste. Sőt, az egész Magyar Autonóm Tartomány a magyarokról szólt.

 Grosics, Buzánszky, Lóránt, Lantos, Bozsik, Zakariás, Budai, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor. Ők voltak az igazi ARANYIFJAK. Az elemiben, lévén egy Puskás nevű osztálytársnőm, én meg Kuti, ha nem is Hideg, igen nagy becsben tartattunk, mert minden kisgyerek az Aranycsapat drukkere volt, nemre való tekintet nélkül. Aztán teltek az évek, a történelem hozta, amit hozott, de Puskás Öcsi hírneve, játéka világhírűvé gömbölyödött. Manapság sincs a világon olyan futballrajongó, aki ne tudná a nevét, s azt, hogy magyar volt (pedig igazából sváb: Purczeld). Ezért tudják, hogy ez a nemzet is él a Földön, de hogy Budapest vagy Bukarest az országának fővárosa, abban már nem biztosak még a politikusok sem.

S mit ad az Isten! 1996-ban a Magyarok Világszövetsége nagy magyar-magyar találkozót szervezett. Idézem a meghívót a fogadásra: „dr. Gál Zoltán, a MKO elnöke tisztelettel meghívja Önt a Magyarok Világszövetsége IV. Kongresszusa és Tudóstalálkozója tiszteletére tartandó fogadására 1996. június 15-én 20. órára az Országház Kupolacsarnokába”. A krétapapírra nyomott meghívó hátsó oldalát Puskás Ferenc azaz Öcsi aláírása fényezi ragyogóvá.

Aznap kapott az Aranycsapat Magyar Örökség Díjat, s az élők mind jelen voltak.

Nem gyűjtök autogramokat, nem hiszek a sztárok talmi dicsőségében, ám azon délelőttön a Budapesti Kongresszusi Központ előcsarnokában bensőmből vezérelt valami, hogy a szünet végére két árván, a benti ünnepi dumákat mellőző ember néma sétálgatását megtörjem. Valószínű cigarettáztam, mert akkor még nem szoktam le. Amikor rájöttem, hogy kicsoda e férfiú, kezemben az estre szóló meghívóval odaléptem a még mindig csibészes arcú, öltönyös, köpcös emberhez, s kértem egy autogramot, jobb híján a meghívóra. Készséges és kedves volt. Nem kérdeztem, nem tolakodtam, csak eltettem a kincset. Így osztogatta tehetségét, tudását is abban, amihez értett.

1991-ben tért haza, mert sosem szakadt el lélekben.

A mostani spanyol győzelmet én neki dedikálom, az egykori spanyolországinak is, aki Öcsi, Higany, Sváb, Száguldó Őrnagy, a spanyoloknak Pancho, Cañoncito Pum, Boss marad.

Kuti Márta