“Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!”
Dancs Rózsa

Az idei hagyományos torontói székely bál többszörösen is bekerül az Orbán Balázs Társaság krónikájába. Elsősorban azért, mert e nagyváros és környékén élő erdélyi és délvidéki magyarság első alkalommal találkozott Magyarország nagykövetével, Dr Pordány Lászlóval, aki feleségével, Mária asszonnyal és kisunokájukkal elfogadta a Társaság meghívását és jelenlétével megtisztelte a rendezvényt. Mint az est díszvendége a bál hivatalos megnyitása után köszöntötte az egybegyűlteket. A nagykövet úr tolmácsolta a magyar kormány üdvözletét, többek között kiemelte a nemzetegyesítés és az összetartozás tudatosításának, az egyszerűsített honosítási lehetőségnek a történelmi jelentőségét.
Örülhettünk Tófalvi Zoltán marosvásárhelyi történész, író, újságíró jelenlétének is, aki Erdély üdvözletét hozta magával és akinek kanadai előadói körútját az Orbán Balázs Társaság $500.00-os adománnyal támogatta.
De bekerül a krónikába az idei székely bál úgy is, mint a Kanadai Magyar Kultúrközpont legutolsó rendezvénye – amikor a gyönyörű korona-csillár alatt az Árpád-teremben még egyszer felcsendülhetett - a OBT elnökének megfogalmazása szerint - a „székely hitvallás”, a címben is idézett “Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!”
Mint tudjuk, ezután már csak a végkiárusítás és a több mint 70 éves intézmény végleges lezárása következik.
Elekes Dénes mint házigazda, a Társaság elnöke és felesége, Imola asszony irányította a rendezvény menetét, amelynek sikerét azonban az igazi székely kaláka biztosította. Az előtérben házi köményes pálinkával és kenyérrel fogadta a vendégeket az erdélyi népviseletbe öltözött fiatalság, majd a vacsora idején szorgalmas csapat szolgálta fel – professzionista pincérek ügyességével – a finom magyar ételkülönlegességeket, amelyeket Jánossy Gusztáv mesterszakács készített.
A Szinkron zenekar ezúttal is kitett magáért – a legszebb erdélyi dalokkal szórakoztatta a vacsorázó vendégeket, majd fáradhatatlanul húzta a „talpalávalót”. Öröm volt ismételten látni a sok-sok apró gyermeket, akiket a fiatal magyar szülők magukkal hoztak, hogy ízelítőt kapjanak a hajdanvolt otthoni mulatságok hangulatából. És örömmel nyugtázhattuk azt is, hogy ezen a bálon sem csak erdélyi magyarok voltak jelen, hanem a történelmi Magyarország minden területéről ideszármazott honfitársaink is –mondhatni, összmagyar találkozás volt ez a javából, bizonyítván, hogy mi „egy vérből valók vagyunk.” (Ismerős Arcok)
Sajnos, következő hétfőn a bál résztvevői közül nagyon kevesen jelentek meg Tófalvi Zoltán előadásán a Paraméter Klubban, pedig múltunk ismerete nélkül a nagy kanadai multikulturális társadalomban könnyen elveszíthetjük önmagunkat. Főleg a gyermekeinket. A történész nanaimói, victoriai, ottawai előadásait nagy-nagy közönség- és sajtósiker kísérte, s noha Torontóban és környékén összehasonlíthatatlanul nagyobb a magyarság létszáma, mint az említett helyeken, itt voltak legkevesebben kíváncsiak arra, hogy miért tette meg ezt a hatalmas utat Marosvásárhelytől Kanadáig, miért jött el közénk. Tófalvi Zoltán el akarta mondani nekünk, hogy – Tóth Elemért idézve - „gyökerek nélkül nincsen élet, /múlt nélkül pedig nincs jövő se.” Távozása után maradt számunkra a feladat, hogy tovább küzdjünk megmaradásunkért, anyanyelvünk, nemzeti kultúránk, történelmi hagyományaink ápolásáért. „Mert könnyű bántanunk egymást, vagy önmagunk, /De nem hazudhatunk, mert egymásért vagyunk…/Mert volt már pár utunk és sok mindent tudunk, /De a legfőképpen azt, hogy összetartozunk” (Bojtorján).