Közkórház, Nagyvárad 1944

A kerítés tövében ültünk és reszkettünk a félelemtől. Az éjszaka közepén ugrasztott ki az ágyból a légiriadó.
Krisztustövis bokorból állott a kerítés. Bár nem sok biztonságot nyújtott, egy kicsinyke védelmet mégis éreztünk alatta.
Holdfényes tiszta éjszaka volt. A tárgyakat, fákat, bokrokat sejtelmes fénnyel vonta be a holdfény, de ennek szépségéből semmit sem érzékeltünk a torokszorító félelem miatt.
A bombázó gépek felettünk húztak el süketítő dübörgéssel. Villózó fények kisérték pokolravaló vonulásukat. Velőkig hatoló süvöltés, fütyülés hasadt ki gyomrukból, mely eget és földet rázó dörrenéssel végződött. Utána még percekig vibrált a levegő.
- Ez közel volt! – jegyezte meg Mihály bácsi, aki frontot megjárt ember létére, szükségét érezte, hogy véleményt nyilvánítson, hisz már Doberdónál is ott volt.
Miután a légiriadót lefújták, az öreg elment széjjelnézni, s hamarosan vissze is tért a didergő társasághoz. Pokrócokba csavarva ültünk a bokrok tövében vacogva a hajnali hűvösben, meg az átállott ijedtség miatt.
- A ház mellett csapott be,– jelentette, amint a közelünkbe ért – de az épületnek úgy tűnik nincs baja. Az ablakok, azok betörtek.
Még vártunk egy ideig, nehogy visszatérjenek a harci gépek, s óvatosan visszamentünk a házba. Túl nagy kár nem esett, valóban. Az ablakokat ideiglenesen újságpapírral beragasztották. Más gond, úgy tűnt, egyelőre nem volt.
Mi gyerekek oda settenkedtünk a bomba által vágott gödörhöz. Nagyon izgalmas volt. Kicsikét féltünk is, nehogy valami váratlan veszéllyel találjuk magunkat szembe. Jó négy, öt méter átmérője volt, széle felhányt, mélysége körülbelül két méter lehetett.
Azokban a hetekben naponta volt légiriadó, néha napjában többször is, de ilyen közel soha nem hullott még bomba. Se gyár, se vasút, se semmilyen katonai létesítmény nem volt a közelben. Ezért volt még ijesztőbb, hogy mégis a városnak ezt a részét is bombázták. Amerikai gépek voltak. Különösen az állomás környékén okozott rémes pusztítást a szőnyegbombázás.
Sokszor láttam, amint felettünk elhúznak a gépek, és hasukból kiválik egy valami, ami süvítve, tüzes csíkot húzva zuhan felém. Félelmetes, nagyon félelmetes. Ilyenkor sírva rohantam be a szobába, és bebújtam az asztal alá. Nem lehetett megszokni. A becsapódás a hegy túloldalán volt legtöbbször, de én mindahányszor úgy éreztem, rám akarják dobni.
Reggelenként édesapám és a testvérem együtt indultak a városba. Apuka irodája a főutcán volt, testvérem pedig a Közkórházban végezte nyári gyakorlatát. Közel egy órás gyaloglást jelentett ez minden reggel.
Ezen a hétfői reggelen kicsi megkésve készülődtek, és a testvérem nyugtalan volt, hogy elkésik az átadásról, amit rossz néven vettek volna.
- Kicsi türelmed legyen! – szólott édesapám – Én is mindjárt kész vagyok, csak megiszom a kávémat.
- Elkések! – jött a türelmetlen válasz.
Szapora léptekkel indultak, hogy behozhassák a tízpercnyi késést. Nem sikerült, mert amikor a „sárgaház”, az elmegyógyintézet közelébe értek, a légiriadó az óvóhelyre kényszeríttette őket. Az intézet alagsorában volt berendezve az óvóhely. Betegek, ápolók, orvosok gyűltek össze menedéket remélve a találatok ellen. Az utcáról is sokan lejöttek. Karszalagos óvóhelyfelelős irányította az embereket, hogy hova helyezkedjenek el. A betegek, ápolóikkal külön voltak az alagsor egy elrekesztett részén.
Miután lefújták a riadót, indultak tovább. Még volt negyedóra – húsz perc menni valójuk a kórházig. Ahogy a vasúti felüljárót elhagyták, már látták, mi történt.
Találatot kapott a kórház. Romhalmaz volt a jobb oldali szárny helyén.
Az a pár perces késés mente meg mindkettőjük életét.