Kedves osztálytársam édesanyjához szinte minden délután, a lecketanulás szüneteiben hárman, négyel ellátogattunk. Zongoratanárnő volt és nagyon kedves, szellemes társalgó. Felszabadultan, jól éreztük magunkat a táraságában. Amihez természetesen a házi készítésű málnaszörp és a finom sütemények is hozzájárultak.
Padtársam Árpi, bohém lelkű fiú, mindig hozott valamilyen újabb dallamot, amit az utcán, a rádióban, vagy a Körös-parton szedett össze. Népdaloktól a tánczenéig, az operett betéteken át ívelt a válaszék.
- Pirike néni, ezt tessék meghallgatni! – kezdte Árpi a legújabb szerzemény bemutatását – Trállálá és trallala…Ugye milyen szép?
- Szép. Szép, csak nem eredeti.
- Hogyhogy nem eredeti? Most hallottam az este a Szabad Európa-rádióban.
- Na, akkor figyelj ide! – és odaült a zongorához, és eljátszott egy néhány ütemet – Ez az?
- Igen, igen! – lelkesedtünk mindannyian.
- Mert ez egy Chopin etűd része.
Lelombozódtunk.
- Van még valami a tarsolyodban Árpád kedves?
- Éppen volna…- bizonytalankodott – ma reggel hallottam a szomszéd gyereket amint énekelte, fütyülte.
- Halljuk!
Árpi ezt is ellallázta.
- Hogy volt ez? – morfondírozott Pirike néni – Valahogy így? Igaz? – petyegtetett le néhány ütemet.
- De nem is! – kiáltott fel – Megvan!
És áradt a zongorából a hallott dallam, de gyönyörűen kiteljesedve, szárnyalóan.
- Nos, mi ez? – kérdezte – Ki nem találjátok! Mozart! Az örök Mozart.
Így ment ez délutánról, délutánra. Soha nem tudtuk megfogni. Minden dallamot ismert, nem lehetett neki újat mutatni.
Tőle tanultuk meg, hogy milyen óriási teljesítmény újat alkotni!