Közöttetek azonban ne így legyen… 

Évközi 29. vasárnap

Zebedeusnak, a halászmesternek fiai, Jakab és János, talán anyjuk kérésére, talán maguktól, még idejében be szerették volna biztosítani helyüket a jövendő messiási országban: Jézus mellett, jobb és bal felől. Menthetnénk őket azzal, hogy: de hát Jézus maga ígért tanítványainak százannyit, s hogy ítélkeznek majd Izrael tizenkét törzse felett, hisz mindent elhagytak érte. A szenvedés kelyhét is kiitták, a kereszt tövében is ott volt János, az ő ismeretsége alapján engedték be Pétert a főpap udvarába, ő volt, aki felismerte a feltámadt Urat…, és sorolhatnánk.

A szentírástudósok egyöntetű véleménye, hogy ez a történet már az előtt elevenen élt a keresztények tudatában, mielőtt még Márk evangélista papírra vetette. A feltámadt Krisztus megváltó áldozatát megünnepelni összegyűlt közösség tanítására szánták, mert a keresztények közt nincs helye az uralkodásnak. Jézus nem uralkodni jött, hanem szolgálni. Követői közösségében legfeljebb csak szolgálati fokozatok vannak, semmiképpen nem rangok és titulusok.

A márki beszámolóban Jézus nem fojtja el apostolai fiatalos becsvágyát, nem szégyeníti meg őket ambiciózus terveik miatt. Inkább arról kezd beszélni nekik, és a jogosan felháborodott társaknak, ami voltaképpen rájuk vár. Arra a másfajta dicsőségre és elismerésre, amelyet az Isten készít azoknak, akik szeretik. Az Atya azokat részesíti előnyben, akik a vértanúság és a szenvedés győzelmi serlegét kiisszák, mint a nagy szentek. Akik a végsőkig kitartó önfeláldozó szeretet „kimagasló teljesítményét” nyújtották. A szenvedés kelyhét mindenképp ki kell inniuk, a jobb és bal lator „helyezése” az Atya szuverén joga, de Jézus igazából egyébre nyitja fel szemüket: ne a világi zsarnokok, törtetők, karrieristák példáját kövessék, hanem szolgáljanak. Versenyezzenek egymás szolgálatában.

Jézus előre látta, hogy nem tudjuk magunkat függetleníteni a hatalom kísértésétől. Szinte zsigereinkben lapul az uralomvágy, hogy kitűnjünk a többiek közül. Alighogy magasabb pozícióba kerültünk, kimutatjuk, milyenek is vagyunk valójában, és mintha kicseréltek volna: megszűnnek barátságok, emberség, érzelmek. A hatalom elvakít.
Régebb azt is mondták: ha van titula, lesz picula...

Amikor a kitüntetések után ácsingózunk, amikor dörzsölt fickók módjára karrierünket építgetjük, amikor a naggyá levés hamis útjait választva folyton dirigálni szeretnénk –, a széles, lefelé vezető utat választjuk. De ma a Mester minket is megró, és a szolgálat szellemére irányítja figyelmünket.

Társas, közösségi lények vagyunk. Sokkal jobban illik hozzánk a szolgálat, az együttműködés a közösségért, mint a magányos dúvad törtetése a hatalom igézetében. Jézus tanítványaként szolgálnunk kell mindhalálig, utolsó leheletünkig, életünk teljes odaadásáig. Viszonzást nem várva, előnyöket nem keresve, jutalmat-pozíciót nem méricskélve. Szolgálni ott, ahol vagyunk- szeretetből.

Mindennap lehetőség adódik a szolgáló szeretetre: ahogy a gyerek haját fésüljük, ahogy férjünk ingét vasaljuk, ahogy a kisbabát tisztába tesszük, ahogyan a beteg, szenvedő szüleinket ápoljuk, ahogyan zokszó nélkül végezzük munkahelyi kötelességünket, és nem úgy állunk a feladathoz, ahogyan megfizetik… Szeretetszolgálat, amilyen lelkülettel vacsorát készítünk, mosogatunk, porszívózunk, bevásárolunk. Ha nemcsak haszonélvezői vagyunk mások munkájának, hanem otthon- és közösségépítőként kivesszük részünket egymás szolgálatában. Ha kérés és noszogatás nélkül felkínáljuk, közösbe tesszük időnket, pénzünket, figyelmünket, tehetségünket, erőnlétünket-egyszóval szolgáló szeretetünket, mert az imává magasztosul. Ha nem azt akarjuk, hogy minket kiszolgáljanak, hanem azt keressük, hol van ránk szükség – Krisztushoz hasonlítunk A megváltás ügyét szolgáljuk, ha nem elvárjuk mások segítségét, hanem mi állunk készséggel szeretteink rendelkezésére. Amikor felajánljuk szolgálatainkat családunk-népünk-egyházunk javára, máris „elsők lettünk” az Úrnál.

Sebestyén Péter