Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

       

 Megosztom az Erdélyi Magyarok a Világban olvasóival az Énekeljetek! és a Boldogság című könyveim után A főnök című önéletrajzi regényemet. A könyveimmel szabadon rendelkezek, mert a külföldi kiadóval kötött szerződéseim lejártak, és a további terjesztést letiltottam, hogy magyar földön adhassam ki elérhető áron.    A szerző

                                                Hunárka

 

Akinek már van egy kialakult képe a székelyföldi falvakról, nagyon nehezen hiszi el, hogy Réty is odatartozik.

Ha a székely falut egy hegyi patak két oldalán, lomb vagy tűlevelű erdők gyámságában képzel el, akkor őrizze meg magában továbbra is ezt a képet!

A legfontosabbat, a templomot azt semmi esetre se felejtse ki, mert az ragyogó piros cserepével és mindig hófehér, frissen meszelt falával ott őrködik egy legtekintélyesebb, falu melletti magaslaton, és magához húzza a tekintetet!

Ház, általában havasi ezüst-fenyőből épült faház, amelyben lelkes emberek laknak, több száz van, több ezer, de mégis az az egy, ott a hegy lábánál, mindegyiknél fontosabb. Az emberek a házaikat a nap minden órájában lakják, de a templomokat úgy általában hetente egyszer, de akkor zsúfolásig.

Az örökmécses lángja az viszont mindig ég, és a falubeliekből valami, egy igen értékes rész, a hit folyamatosan benne lakozik. Ahány falu, annyi patak, legalább annyi templom és annyi fájdalom, amennyi csere, bikk vagy fenyőfa van az erdőben.

De eszem ágában sincs, hogy panaszkodjak a sűrű, de nem lombhullató fájdalmaink terhe alatt, mert ha már az ránk méretett, akkor össze is nőtt velünk, és életünk nélkülözhetetlen részévé vált.

Valami még nekünk is kell, ami összekössön, hogyha már nincsen parlamentünk, csak nemzeti zászlónk, írott alkotmányunk sincs, csak himnuszunk, sem államfőnk, sem minisztereink, sem határőreink. Nagyköveteink viszont vannak, mint Kőrösi Csoma Sándor Darjeelingben, mint Mikes Kelemen Rodostón, mint minden egyes ács- vagy kőmű-veslegény, aki messzi földön keresi meg a kenyerét.

A székely ember, ha kényszer hatására elhagyja -mondjuk így- országát, tüstént nagyköveti rangra emelkedik, és úgy él, úgy dolgozik, úgy szeret, úgy haragszik, hogy jó hírét vigye az otthon maradottaknak, az elődjeinek és azoknak, kik még ezután születnek meg. A hivatalos állami adminisztráció hiányában a kudarcaink, örömeink és bánataink tartanak össze minket.

Jól bejáratott, több évszázados, már a nagy királyaink idejéből származó megoldásaink vannak az egybeolvadásra. Délben, lakoda-lomkor, temetéskor vagy keleti, vérszomjas hordák beözönlésekor megszólaló harang hangjára a szomszédos falvak lakóiból egy akarat, egy ember lesz.

A rétyiek egy kicsit bajban voltak, amikor a templomépítésre alkalmas magaslatot keresték. Arra ők is igényt tartottak, hogy az éghez minél közelebb legyen a templom tornyán álló kereszt, és ha már várfallal is körülvették, akkor a meredek kaptató növelje az önvédelmi esélyeiket.

Mivel annál magasabbat nem találtak, a Dobolyka-hegy nyúlványán építették fel templomukat még a XIII. században. Templomuk így is érezhetően kimagaslik a tájból, mert a falu jóval a háromszéki medence szintje alatt fekszik. A Székelyföld nagy leírója, Orbán Balázs ittjártakor a Háromszék Szaharájának nevezte ezt a tájat.

Jellegzetes látvány a futó homokdűnék, a hatalmas, földig hajló, úgynevezett rétyi nyír. Ezek a nyírfák, mintha a világon máshol nem is léteznének, csak akkor jössz rá, hogy ezek nyírfák, amikor közöttük sétálsz, és látod a hófehér nyírfakérgeket. Mert messziről inkább szomorú füzek, ha lehet mondani, akkor szomorú nyírek. Olyan szép nyírfák ők, amilyen szép már nyírfa nem is lehet. De még szomorú fűz sem lehet ilyen szép, csak ezek a rétyi nyírfák.

Ők a Jóisten kiváltságosai és az az ember, aki az ők ringatózó, hajlékony ágai között élvezi a május illatát. Ennél jobbat, okosabbat és szebbet nem is tehet az ember, minthogy kövesse a nyírfák földig érő ágainak hajlékony táncát, és próbálja lelkét ráhangolni az ők mindent elfogadó életörömükre.

Ha lábad elé éppen egy tengeri kagyló kerül, akkor örvendj neki, de ne tűnődj el rajta, hogy hogyan is került ide! Ezt nem könnyű megfejteni.

A geológusoknak van erre magyarázatuk egészen biztosan, de arra, hogy én magam hogyan kerültem A. M., szekus (államvédelmi) alezredes fészkébe, arra nekem nincs.

Ebben a csodálatos, a Jóisten által gyönyörűségekkel két kézzel megrakott tájban volt és van még most is a híres, rétyi Tavirózsa Fogadó.

A nacionál kommunizmus idején építették ezt az impozáns fogadót, a száz halastó közül a két legszebbik közé, a lucfenyőerdő közepébe.

Mert önkormányzatiság, ha még csak papíron is, de szerepelt. A helyi pártbizottság a falvak, a városok vezetőit a helyi jelöltek közül választotta ki, és ezt nem úri gesztusból. A bukaresti hatalom állam-védelmi szerve, a Securitate ügyelt arra, hogy a székely atyafiak a ha-talmuk tudatában nehogy tényleges önkormányzatiságról ábrándozzanak, mert akkor megkívánhatnák az ezeréves önrendelkezést, a szabad székely-nemes életet.

Ezek a honi és import besúgók idejártak tanácskozni és tivornyázni a Homárka, azaz a Hunárka mentén megépült fogadóba. Ez akkor vált egyértelművé, a szeg a zsákból akkor bújt ki, amikor az a fiatal, temesvári pap, akit most Tőkés püspökként tisztelünk, szembefordult az akkori Európa legvéreskezűbb diktatúrájával, és ennek következtében kirobbant a romániaiak forradalma 1989 decemberének közepén.

Az egész országnak történelmi az a december esti hét óra, amikor Ceausescu, a kétségbeesett zsarnok a föllázadt tömegek lecsillapítására a bukaresti népgyűlésen egy fél literrel megtoldta a havi félliter olaj fejadagot. De ezzel már megkésett, mert Temesvár macskaköveit a hatalmas, orosz gyártmányú tankok lánctalpai hasogatták, és sok vér folyt: magyar, román, sváb, szász és szerb. Ezt már nem lehetett elintézni egy beígért, havi fél liter olajfejadag növeléssel.

Fél liter olaj ide vagy oda, az emberek elkergették palotájából a gyáva zsarnokot és feleségét, és hamarosan sortűzzel ki is végezték őket. Ezeket az eseményeket a román közszolgálati televízió egyenes adásban adta.

                                                A bosszú

 

A Ceausescu-féle diktatúra alatt a demokrácia nemcsak elveiben semmisült meg, hanem működésében is. Az országban, a csinált, összerakott országban a román hatalom nem bízott meg a régiók lakóiban annyira, hogy a saját választottjaik vezessék a régiókat és az ott élő embereket. Ezért a Securitate helyi emberei lettek az igazi hatalmasságok, és nekik rendelte alá a karhatalom minden más, helyi, választott tisztségviselőjét.

A polgármesterek és a más, helyi vagy regionális vezetők szava a fontosabb döntésekben semmit sem ért. Egy szekustiszt vagy akár csak egy szekus besúgó egyetlen fejcsóválására vagy arcrándulására az emberek jobban odafigyeltek, mint egy báb polgármester akár több órás beszédjére.

Így történhetett meg, hogy a fogadó főnöke, a szekus alezredes, M. nemcsak a fogadót vezette, hanem lényegét tekintve talán az egész vármegyét.

Mi kivétel nélkül, a fogadó egész személyzete rettegtünk a főnöktől, és ez így majdnem rendben is lenne. Csakhogy a főnök hatalma olyan nagyra nőtt, hogy őt már nemcsak mi, az alárendeltjei tartottuk főnöknek, hanem a fogadót körülvevő összes falu népe és a régi vármegye majdnem minden fontos lakója.

Mindenki félt tőle. Nemcsak az, aki szembekerült vele, hanem az is, aki még nem. Róla mindenki tudta, hogy legyőzhetetlen, igazság csak egy lehet és az is az övé. Az ő szava, az ő Bukarestben leadott telefonja döntötte el, hogy egy településen ki lesz a vezető, esetleg az új plébános, vagy ki kap Trabant, Lada vagy Dacia kiutalást.

Mindenhova elért a keze az ő telefonjai által. Hogyha egy székely atyafinak a lánya vagy a fia a szellemiekben valamilyen oknál fogva szűkölködött volna, és mégis célul tűzte ki neki a tanári, mérnöki vagy orvosi oklevelet, akkor a főnök neki is tudott, mégpedig hatékonyan segíteni. Ha az atyafi tudott adni neki eléggé nagy, hízott disznót, vágnivaló bikaborjút vagy jelentősebb készpénzt, de azt inkább német márkában, akkor a főnök, a mindenki főnöke telefonált ide-oda, és Évikéből színésznő lett Marosvásárhelyen, Gyurikából orvos és ekképpen Dr. Kovács György, Bélából pedig mérnök.

A megyei vezetőt, azaz a Román Kommunista Párt helyi pártszervezetének első titkárát nem úgy váltotta le, hogy magyarkodással, ne adj Isten, revizionizmussal vádolta volna meg a megye első kommunistáját, hanem egyszerűen csak nem írt róla pozitív jelentést. Vele kellett jóban lenni, és akkor a szezám ajtaja tágra nyílott. De nélküle még a fű sem nőtt ezen a vidéken, vagy, ha nőtt fű, de olyan, amelyik neki valamilyen oknál fogva nem tetszett, akkor az a fű rögtön ki is száradt.

Az egész Háromszék vármegyében, de néha még a más megyékben is, ha valaki „rendes kávé”-t ivott, akkor az emberek sejtették, hogy azt csakis a főnöktől szerezhette be, és akkor a rendes kávét ivó ember vagy az ő barátja kell legyen, vagy lefizette őt. Mások, a huszonkét milliós ország talán kilencven százaléka csak NYEKEZOL kávét ivott. Azért írom nagy betűvel, mert a nyekezol kávé a Ceausescu korszak olyan jelképévé vált, mint a franciáknak a Bastille vagy guillotine, az oroszoknak a sarlós kalapács, a németeknek a horogkereszt vagy Észak-Koreában a hidrogénbomba.

Ezért most kell ismertessem a nyekezol kávé történetét.

Románia az első világháború végén, Párizs külvárosában, Trianonban jött létre a mai formájában. Odáig nem a zsemléhez hasonlított, de ha már péktermékekkel kell illusztráljam, akkor inkább kiflihez. De ezt a kifliformát is csak a XIX. század második felében kapta, amikor az egyik, hasonló nyelven beszélő vidék elfoglalta a másikat.

A második világháború végén, amikor a háborút vesztett Magyarországtól a kétharmadát elvették, Románia harapott a legnagyobbat belőle, talán nagyobbat, mint az ő saját területe. Megduplázta magát. Így lett a kifliből zsemle.

A jobb élethez, a magasabb, európaibb civilizációs szinthez szokott erdélyiek, magyarok, románok, svábok, szászok, zsidók, örmények és mások a mai napig sem tudták elfogadni az inkább nyugat-ázsiai és számunkra rosszabb és idegen életminőséget. A trianoni diktátum által a politikai egyesülés Erdéllyel megtörtént, de egészében és valóságosan nem.

Románia akkorát harapott Magyarországból, amekkorát már nem tudott lenyelni, nem tudja most sem, és nem is fogja tudni soha. Próbálta ugyan romániai románokkal betelepíteni Erdélyt, de ez csak részben sikerült. A hajdani, erdélyi fejedelemségbe a román hatalom zsarnokságot vezetett be, de ezt nem tudta úgy megoldani, hogy Erdélynek külön törvényeket hozzon. Ez maga lett volna a revízió, Erdély leszakítása Románia testéről. Ezért az egész Romániába bevezette a zsarnokságot. Ilyen, aki más házában szeretné otthon érezni magát.

Mindenféle, nem Európába való megoldásokat keresett Ceausescu. Politikai beszédében mindig a belügyekbe való be nem avatkozás elvét hirdette, ami azt jelentette, hogy az én országom határain belül az én alattvalóimmal azt csinálok, amit akarok. Az előző kormány némi dollárban és német márkában mért adósságot is felhalmozott, és ez korlátozta a zsarnok szabad kezét.

Nem lehet úgy megsemmisíteni, asszimilálni az erdélyi magyar, német, zsidó, örmény és más kisebbséget, hogy közben éppen tőlük kérje kölcsön a pénzt, nekik tartozzon, ők mondják meg a játékszabályokat. Ezért a román hatalom mindent elkövetett, hogy pénzügyileg szabadon mozoghasson, semmilyen szálon ne függjön a világtól. Ezt el is érte Ceausescu, és amikor sortűzzel őt és a feleségét kivégezték, Románia már egy dollárral sem tartozott. Ő arra nem számított, hogy akkora már ő sem az élők közé.

A pénzügyi függetlenedést azzal kezdte, hogy semmit nem vásárolt meg külföldtől, olyant, amiért nyugati valutában kell fizetni. Ő csak lejben vagy orosz rubelben fizetett. A valutás árukhoz tartozott az import döntő többsége a nehéz és könnyűiparban, energetikában, kultúrában és még sok más helyt.

Mi, az alattvalók csak azt érzékeltük, hogy eladott mindent, amiért valutát adtak, húst, gabonát, mindent. És közben eltűnt a Levi Strauss farmernadrág, a Kent, Marlboro és más nyugati cigaretta, kávé, Cola, Pepsi és minden egyéb, amivel az imperialista nyugat próbálja megmételyezni a több évezredes, dákó-román nép életét, szellemének tisztaságát.

Igazi farmernadrág helyett megszületett a román farmernadrág, Kent helyett a hosszabb, román vagy más szocialista cigaretta, és a kávé helyett is meg kellett szülessen valami, aminél rosszabb még egy torzszülött sem lehet, megszületett a román kávé, a nyekezol.

Az égövi sajátosságok miatt Romániában kávé nem termett, de ha már be kellett hozni konvertibilis valutáért, akkor száz kilóból jobb volt csak húszat, mint százat. Nyolcvan pedig lett egyéb, helyi, román találmány. Valahol, valaki, egy nagyon okos kitalálta, hogy pergelt árpából, malomipari hulladékból, részeg pék által elégetett kenyérből, de összeégett ruhákból és szőnyegekből is lehet fekete port, azaz román kávét csinálni.

Aki döbbenetesnek tartja azt a leírt tényt, hogy elégett szőnyeg is lehetett része a román, nyekezol kávénak, annak bebizonyítom. Hozzánk, a fogadóba öt kilós zacskókban hozták a nyekezol kávét. Ebből főztük a kávét mindenkinek, a jobb híján az emberek ezt is megitták. Havonta mázsaszámra adtunk el ilyen kávét. Egyszer, amikor egy ötkilós zacskót bontottam föl a fogadó konyhájában, akkor a zacskóban megégett perzsaszőnyeg szálakat találtam, amit az őrlő nem tudott megőrölni, de még az árcímke egy darabja is őröletlen maradt.

Még az ilyen találmánynak is van címkéje. Egyszer úgy gondoltam, hogy megőrizek egyet belőle, mert biztos voltam, hogy egyszer a nyekezol is el fog tűnni a zsarnoksággal, a zsarnokkal és a sok fölösleges nyomorúsággal együtt. Majd, ha eljön a szabadabb élet, akkor a nagyvilág nem fogja elhinni, mit ivott Románia huszonhárom millió román és nem román alattvalója.

Ez a termékkísérő címke két gyufás skatulya méretű, csak úgy be van dobva az ötkilós zacskó tetejére, és rá ez van írva az ők nyelvükön: „keverék helyettesítőkkel / 20% természetes kávé / 80% helyettesítő”.

Ha ez igaz lett volna, akkor a nyekezolnak kávé illata és íze Is kellett volna legyen. De nem tudott lenni, mert a keverők a húszból is kilopták a tizenkilencet, így a huszonhárom millióból 99% egyebet és 1% természetes kávét ivott.

Úgy, összesűrítve ez az eredete a román, nyekezol kávénak. De honnan kapta ezt a nevet? Ezt is elmondom.

A lótartó emberek tudják, hogy a ló -és nemcsak a ló- a penészes szénától vagy abraktól lebetegedik, megkehesedik, és csúnyán köhög. A románok a kehes ló köhögését így hívják: „nyekeázö”. Azt is tudták, hogy az ember is meg tud kehesedni, nyekezálni, és a végén nem csak a ló, hanem az ember tüdeje és mája is megbetegszik, és meghal, éppen úgy, mint a ló.

Ezért lett a román kávénak a neve: nyekezol.

Nyekezol kávét ivott és nyekezált a doktor úr, nyekezált az ügyvéd úr, nyekezált a plébános, a tiszteletes asszony. Nyekezált majdnem mind a huszonkét millió, alárendelt polgár. De nyekezált az a német turista is, aki turista útvonalának a hepehupás, sáros és gödrös, romániai utakat választotta. De mindig csak egyszer, másodjára már senki nem jött Ceausescu országába.

Mindenki elfogadta a nyekezolt, a zsarnokságban reklamálás, panasz nincsen. Aki a nyekezol kávéval elégedetlen, az a vendéglővel elégedetlen, aki a vendéglővel elégedetlen, az a Securitateval elégedetlen, aki a Securitateval, az a kommunista hatalommal, aki a kommunista hatalommal, az Romániával, aki Romániával, az a trianoni döntéssel, aki a trianoni döntéssel, az a győztes hatalmakkal, aki a győztes hatalmakkal, az az egész világgal. Aki pedig az egész világgal nem ért egyet, az bolond, mégpedig a hatalomra nézve veszélyes bolond, akit a karhatalom likvidál.

Ezért ittuk a nyekezolt, és hallgattunk. Természetesen, hogy csak egy bizonyos ideig. A zsarnokságban a zsarnokot nem kritizálják, nem szidják: megölik.

Feltűnt nekem, hogy amikor a főnök bejött a konyhára egy meghittebb beszélgetésre, mindig kért egy nyekezol kávét, pedig én tudtam, hogy a raktárában sok jó, külföldi, valódi kávé van. Soha nem mondta ki egy szóval sem, de én, mi értettük az üzenetet.

„Igyátok ti is ezt, mert én is ezt iszom! Ha nekem, főnöknek, szekus alezredesnek jó a nyekezol, akkor a ti beleteket sem fúrja ki.”

Ő személyes indíttatásból semmit sem tett, minden cselekedetével azon igyekezett, hogy a román államot képviselje. A román állam azt akarta, hogy a huszonkét millió alattvaló a román állam iránt érzett hazaszeretettel átitatva igya a román, a nyekezol kávét.

De a romániai és még inkább az erdélyi emberekből már rég kifolyt, ha egyáltalán létezett bennünk ez a fajta, bizonyos hazafias nedű.

A külföldi és emiatt szabadnak mondott média már óránként számolt be a romániai eseményekről. Az emberek Romániában is vagy így, vagy úgy, majdnem mindent tudtak a kirobbant, temesvári forradalomról. A munkahelyen senki nem mert ilyesmiről beszélgetni, de főleg ott nem, ahol a vezetőt ilyen magas rangú, államvédelmi feladattal bízták meg, mint nálunk a fogadóban.

A főnök általában velünk és köztünk szokott lenni, de ezekben a forró napokban egész napok is elteltek anélkül, hogy láttuk volna őt. Futkosott ide-oda, tanácskozott, recsegtette a román Szabad Európa Rádiót.

Nekünk, a személyzetnek, az alárendelteknek az ő legfőbb bizalmasa, J. hozott hírt tőle. Róla azt beszélték, hogy büntetett előéletű, talán a keze ragadós, tehát kereskedelemben hivatalos munkaszerződéssel nem dolgozhatott. De úgy, papírok és munkaszerződés nélkül, feketén is a főnök előtt többnek számított, mint közülünk bármelyik. Ő is a „megbízható polgárok világából”, a Kárpátokon túlról jött, ha nem délről is, de keletről, Moldvából, és így az országalkotó nemzethez tartozott, ami azt jelenti, hogy a románok országában elsőrendű állampolgár. Akkor ez nagyon sokat számított.

Ő, a főnök jobb keze, bizalmi embere és postása, J. hozta el a főnök parancsát, hogy fél kilenckor mindenki a sörözőnek nevezett terembe kell összegyűljön, mert a főnök valami nagyon fontosat akar közölni. Sejthettük, hogy mi lehet az a fontos mondanivaló, mert az európai közvéleményt már majdnem két hete uralta a temesváriak bátor helytállása.

Ki sem vártuk az időpontot, mindannyian a sörözőbe mentünk, és vártuk a főnököt. Ilyen kellett legyen egy klasszikus székelyföldi munkaközösség: száz százalék magyar alárendelt-beosztott és egy román, általában ókirálysági főnök. Ezért a főnök-beosztott viszonyt rontotta az uralkodó és az alárendelt nemzet között bujkáló konfliktus. Ezt mi mindannyian éreztük, tudtuk, de ő is, akinek a közelgő lépteit már az ajtó felől állók egészen jól hallhatták.

Alacsony emberke jelent meg az ajtóban, félig kopasz és kövér, öregnek még nem mondható. Máskor, a szokásos munkamegbeszéléseken mindig a szemünkbe nézett, de ezúttal mereven maga elé, mintha a söröző mozaikjáról olvasná fel a nekünk szánt mondatokat. Valami rend megváltozott köztünk, a helybeli, őshonos, magyar beosztottak és az ókirálysági, import főnök között.

Azt senki sem értette vagy inkább mindenki igen, hogy miért importálunk olyasmit, amit nálunk is bőven lehet kapni: főnöknek valót. Érthető, stratégiai okokból igyekezett közülünk valónak látszani, úgy, hogy a helyi vezetőinknek engedélyezte akár három rúd szalámi vásárlását is.

De most, ahogy lesütött fejjel belépett a terembe, és kerülte a tekintetünket, már nem közülünk, hanem fölöttünk és ellenünk valónak látszott. Zavartnak és kapkodónak tűnt. Hozzánk beszélt, megpróbált megijeszteni minket, de mégsem kereste egyikünk tekintetét sem. Pedig a szemünkbe nézve jobb esélye lett volna arra, hogy gyűlöletét, dühét kifejezze, ha egyáltalán érzett akkor ő ilyesmit.

Ehelyett ő vagy a söröző mozaikját nézte, vagy úgy tett, mintha a szemközti ablakon keresztül mókust keresett volna a fenyőfa havas ágai között. Ő akkor a fogadó egész személyzetéből egyetlen rokonszenves arcot sem talált, akivel szembenézhetett volna. Mi nem értettük, hogy miért, de lehet, hogy ő maga sem.

Akkor ő már nem látott bennünk meleget adó kazánfűtőt, sem bárost, akinek a dugóhúzója alatt pukkan a hosszú nyakú Cabernet bor parafa dugója, sem szakácsot, aki a darabokra vágott csirkecombot, mellet vagy szárnyat ropogós pirosra pirítja neki. Itt, ezen az estén neki, a főnöknek, a jó románnak mindannyian lázadó temesváriak voltunk, rosszak, ellenségek, egyszóval: magyarok.

Arról beszélt, hogy tudomására jutottak a temesvári randalírozások.

– Az egész országot felháborítja a temesvári huligánok bűncselekményei, a törvényen kívüli csoportoké, kik zömében magyarok, és Magyarországról irányítják őket. Akciójukkal meg akarják bontani a Román Kommunista Párt és a román nép megbonthatatlan egységét. Nehogy azt higgyétek, hogy azt csinálnak, amit akarnak, mert az ország és annak vezetői visszavágnak! A temesvári események sem tartanak sokáig, ott is az erősebbik győz, ami köztudottan a román kommunista hatalom.

Ezt ő ott akkor velünk szemben állva mondta, de valójában saját maga és főnökei előtt akarta bizonyítani, hogy jó román.

A zsarnokságban még a zsarnokság haszonélvezői és szolgái sem vallnak színt a zsarnok mellett, magyarán nem politizálnak. A főnököt is ilyen embernek ismertük, sohasem beszélt politikáról, kormányról, Ceausescuékról. Ebből kiindulva még tisztának is nevezhettük a főnököt, a szekust.

És most hirtelen politizálni kezdett, olyan szavakat mondott, amelyekről nem tudtuk elhinni, hogy az ő szájából jönnek ki. Ennyire nagy bajban lehetett? Biztosan igen, mert egyszerűen szégyellt a szemünkbe nézni, szégyellte fölemelni a fejét, hogy ne láthassuk az ő arcát.

De azért a szekus, az mégis csak szekus. Védte a mundér becsületét, de úgy, hogy ahhoz a mundérhoz soha semmilyen becsület nem tartozott, és ez annyira köztudott, annyira igaz, hogy ezt még ő maga is tudta.

A söröző mozaikját nézve mindent ki lehet mondani, ott ő nem találkozhat szemrehányó tekintettel. Ha kell, akkor akár le is tagadhatja minden szavát, mert ő azt nem nekünk mondta, hanem a padló mozaikjának. Méghozzá nem is saját akaratából, hanem csak úgy, muszájból, ahogy ő szokta mondani: „akarjuk, amit csinálunk”, de most inkább akarjuk, amit mondunk, azaz nem azt mondunk, amit akarunk.

Ha a zsarnokságnak van címkéje, jelmondata, akkor az éppen ez: akarjuk, amit csinálunk. A szabadságé pedig: azt csinálunk, amit akarunk. Mert a jóakaratú emberek a világ minden táján jót akarnak.

Azzal fenyegetett, hogy csúfabbul el fog bánni velünk, mint Ceausescu a temesváriakkal, hogy elvegye a kedvünket a temesvári típusú viselkedésektől. Nem tehette, mert Ceausescu emberei Temesváron sok száz embert kivégeztek, és erre rálicitálni már abszolút lehetetlen.

Már rendesen megörvendtünk, hogy az a bizonyos borzasztó bosszú csak abból áll, hogy az egész személyzetet, kik szerződéses viszonyban voltunk, magyarokat, mind egy szálig, testületileg, egy tömbben kirúg. De még ez is a beszédje végére már fizetés nélküli szabadságra enyhült.

Majdnem természetes, hogy ő is, mint más államvédelmi tiszt, esetleg hazafi, de mindenképpen hatalmas akart lenni, még akkor is, hogyha mi semmit sem vétettünk neki, és a székelyföldi Réty is több száz kilométerre van attól a rettegett Temesvártól.

A román érdekeket, a román határokat kellett ő védje, csak ez attól olyan nehéz, hogy ezeket a határokat a román nemzet határain túl húzták meg, de úgy, mintha nem tudtak volna róla, hogy ezeken a területeken emberek is élnek, lelkes emberek, méghozzá több millióan.

Minden államot meg kell védeni, mert aki az államot védi, az a polgárait is védi, tehát mindannyiunkat. Államvédelemre bárhol szükség van, de valakinek dolgoznia is kell, és ők ezt nem akarták hagyni nekünk.

A főnök tette is a dolgát, és védte Rétyet a rétyiektől, Székelyföldet a székelyektől, Erdélyt az erdélyiektől. Ő, a főnök úgy ítélkezett, hogy másnap már nem szabad munkába jöjjünk, és ettől mindannyian igen-igen aggódni kezdtünk.

Ettől a perctől egy bizonyos fajta panaszfallá alakítottak a munkatársaim, mint hogyha én meg tudnám oldani a helyzetet, mintha én, egy szál magamban tudnék segíteni nekik. A kereskedelmit végzett konyhai dolgozó azt búsulta el nekem, hogy nem fogja tudni kifizetni az albérletet Sepsiszentgyörgyön, és még tartozása is van, nem tud meglenni kereset nélkül. A barátnője a hatalmas bútorrészlete miatt aggódott, aki a tetejében várandós is. Az egyik kazánfűtő egy kiselejtezett traktort vásárolt részletre, és ő még a családját is el kellett tartsa. Ő sem tudott volna meglenni havi fizetés nélkül.

Éppen az ő kazánfűtő társa, L. bácsi egyetlen árva, nem odavaló szóért kenyér, szállás, megélhetés és remény nélkül maradt. Ez az ember, ez a főnök, M. nem viccel. Amit elhatároz, azt biztosan meg is teszi. Amit L. bácsival megtett, azt bármelyikünkkel megteheti. Annyi ereje, bátorsága még senkinek nem gyűlt össze, hogy vele ne értsen egyet, vele szembe menjen, őt megtámadja.

Mindenki ismerte L. bácsi történetét, és ettől még inkább kétségbe estünk.

Őt, az egyetlen stabil kazánfűtőt mindig meg lehetett találni a fogadó körül. Már réges-rég ott dolgozott, és ott lakott a mellékgazdaság apró és bútorozatlan szobájában. Ő még magyar időben született, de azért sokkal több szót ismert románul, mint a főnök magyarul. Sőt az is lehet, hogy a főnök néhány magyar szavának zömét is éppen tőle tanulta. Például: karéc kenyér-karickati, záróra-hozofele, hallgass-hollgosste, ne siess-lossonte, magyar-mogyoro, Margit néni-Morgitneni, megértettem, főnök-lofosz.

Egyszer L. bácsit behívatta a főnök az irodába, és kiadta az utasítást, hogy márpedig holnap be kell indítsa a harmadik kazánt is. Ő be is gyújtott volna rögvest, csakhogy annak a harmadik kazánnak sem porlasztója, sem vezetéke, sem ajtaja nem volt már, ezért egy szürke bakmacska, ami eredetileg lehetett tarka is, alkalmasnak találta, hogy a fagyos szelek elől meghúzza benne magát. Ezt a kazánt kellett volna beindítsa már másnap reggel. L. bácsi ennek hallatára a főnök irodájában egy kicsit derékból meghajolt, száját enyhe mosolyra húzta el, és válaszolt. Egyszavas választ adott.

A ménlónak azt a jól ismert szervét említette, amelyiknek megkerülhetetlen, lebecsülhetetlen, érdemtelenül mellőzött, de pótolhatatlan szerepe és jelentősége van abban, hogy a kancának kicsi csikója lehessen, ekképpen a lónemzetség a világ örömére szaporodhasson és fennmaradhasson. Erről fennkölt szalonokban, jól nevelt és prűd körökben nem illik beszélni. Én is csak úgy engedem meg magamnak, ahogy ezt a szót más ajkú ember, másféle formában használta. L. bácsi, aki egyébiránt még magyar időben született, nem írta így körül a ménlónak eme gyakran emlegetett büszkeségét, ami kancakörökben egyszerűen és egyértelműen remeknek minősül, és így is van becsben tartva.

Nem. Ő csak ennyit válaszolt a jó románnak, az országgyarapító főnöknek:

  • Ló..sz.

Az M. -féle román kiejtéssel ez „lofosz”.

De ezt ő, a kazánfűtő annyira kedvesen mondta, hogy a főnök biztosra vette, hogy valami nagyon jót mondott neki a kazánfűtő, és a szürke, de eredetileg tarka bakmacska tanyája, a harmadik kazán is dübörögni fog másnap reggel.

A szekus alezredes akart és igyekezett magyarul beszélni, mert hozzá jártak a környező falvakból az előkelőségek, ha olyasmit akartak vásárolni, amit az üzletekben nem lehetett kapni.

Gyakorta láttam a református lelkésznőt megjelenni nála az irodában. Ilyenkor szólott a csengő, én be kellett menjek a kulcsokkal, és csomagot kellett csináljak Jézus evangéliuma helybéli hirdetőjének. Pakoltam bele mindent, amit a főnök nekem a cetlire leírt: magyar csokoládét, kínai csokoládét, Duna kavics cukorkát, húskonzervet, disznókarajt, száraz szalámit, kovászos, levert héjú, székely házikenyeret, amerikai cigarettát, igazi kávét, olyant, amiből teljesen hiányzott a kávépótló, tehát romániai nyelven nem nyekezolt.

Egyszer az történt, hogy a tiszteletes asszony éppen az én jelenlétemben sorolta fel azt, hogy mire van szüksége.

A Tavirózsa fogadó mindenese, a főnök, az import besúgó nagyon igyekezett, hogy kedves legyen és annak is tűnjön a tiszteletes asszonynak, ezért L. bácsi biccentésével és mosolyával válaszolt, de már nem helyes magyar kiejtéssel, hanem egy kicsit románosan, megtörve. Most lett lehetősége, hogy végre használja azt az új magyar szót, amit frissen tanult meg, ezért minden egyes tételre a L. bácsitól tanult, új szóval válaszolt: Lofosz. 

Tehát: lofosz magyar csokoládé, lofosz kínai csokoládé, lofosz Duna kavics cukorka, lofosz húskonzerv, lofosz disznókaraj, lofosz száraz szalámi, lofosz kovászos, levert héjú, székely házikenyér, lofosz amerikai cigaretta, lofosz igazi kávé, olyan, amiből teljesen hiányzott a kávépótló, tehát romániai nyelven nem nyekezol.

Én nem tudom leírni, hogy ezután mi történt ott bent, az irodában. Biztosra vettem, hogy én ezt nem fogom kibírni kacagás nélkül, de valahogy azt sem bírtam volna végignézni, hogy mit felel erre a tiszteletes asszony. A folyosó végére, az öltözőbe szaladtam, és beugrottam a műanyagfüggönnyel elválasztott tusolóba. Arcomra törölközőt szorítva, kedvemre, hangosan ott kacagtam ki magamat. Ezt másképpen nem lehetett volna kibírni.

Még másnap sem tudhattam meg, hogy a sok lofosz-ra hogyan reagált a tiszteletes asszony, hiszen egy is sok lett volna belőle, nemhogy ennyi. Sejtem, elképzelem, de én itt és most nem a sejtelmeimet kell leírjam, hanem az igazat, úgy, ahogy megtörtént.

Irigylem azokat, akiknek céljuk a nevettetés, és nevettető, vidám kicsengésű írásokat írnak. Ők itt egészen biztos befejeznék ezt a történetet. De én nem tehetem, mert a lofosznak következménye lett, az import besúgó, a szekus alezredes nagyon mérges lett, gyanakodni kezdett, utána járt, bosszút állt, lecsapott.

Neki minden eszköz és hatalom a rendelkezésére állt arra, hogy üssön, nagyot üssön és azt, akit éppen akart. Minket, a L. bácsi féléket a Ceausescu érában senki és semmi nem védett, a szakszervezet, az ügyészség, a bíróság mind-mind csak ócska, hitvány és hamis színpadi kellék volt, és mindeniket az ő fajtájából valók, a románok vezették. Mi tudtuk, hogy a szakszervezeti vezetőt, ügyészt, bírót mind-mind ő, ők tartják fönn. Ők is a fogadóba, hozzá, a főnökhöz jönnek dorbézolni, bökedezni, mulatni, vásárolni, de ők már ingyen, amikor a csomagot nekik csinálom meg, már nem kell küldjem a számlával H.-t, a pincérlányt. Ők ajándékba kapják, mi pedig még a keservesen megdolgozott pénzünkért sem.

Ezekhez hiába panaszolnánk be mi a főnököt, az import besúgót, az aktív szekus alezredest. A kutyák egymást nem harapják.

Úgy késő este, amikor a fogadóból elmentek az emberek, és H., a pincérlány a vastag, bordó bársonyfüggönyt az ablakokon összehúzta, a főnök hozatott egy üveg drága bort a bárból a saját költségére, és szóbeszéd mellett borozgatott a recepcióssal. Hamar kiderült, hogy minek is köszönheti ő ezt a magas megtiszteltetést, miért itatja őt a főnök.

Már a második pohárnál rákérdezett a főnök a lofoszra. Persze nem úgy, hogy ezt éppen az ő legjobb barátja, L. bácsi felelte neki, hanem úgy, hogy az egyik vendéglői asztalnál mulatozó emberek szájából hallotta ezt a kifejezést. Természetes, hogy a recepciós megmondta neki az igazat, közölte vele, hogy a lofosz a ménló hímtagja.

Ettől gyúlt meg L. bácsi feje fölött a zsindely, ettől ment tönkre a sors által amúgy is rendkívül megterhelt élete.

Egy téli napon, amikor nagy pelyhekben hullott a hó, vendég sem járt a fogadó felé, és ezért mind a ketten ráértünk, a jó, öreg kazánfűtő röviden elmesélte nekem az életét.

A családjáról beszélt. A néptanács utalt ki nekik is szokás szerint egy panellakást, és abban éltek a harmadik emeleten, ahol a hites feleségével együtt nevelgették a leánykájukat. A felesége talált hozzá, mert L. bácsit is az Isten szép szál embernek teremtette, és még kazánfűtő ruhában is megakadt a női szem rajta. Éppen ez tette boldoggá őt, hogy az ő felesége szép, csinos nő, kecses, de az egyáltalán nem, hogy kikapós. Ha lakodalomba mentek, gyorsan körbehordozta a szemét, és mindig talált magának egy vidám, meggyőző, csábos férfiarcot.

A lakodalom másnapján keletkezett is ebből vita a családban. A sok ilyen történetnek az lett a vége, hogy került neki egy riválisa, aki az érvényes törvények és a saját, hites felesége közreműködésével beköltözött a harmadikra, L. pedig ki az utcára.

Legnehezebben azt mesélte el, amikor a hároméves, kicsi leánykájától búcsúzott el. Ez neki annyira fájt, hogy nem is tudta jól előadni a történetet, de nekem sikerült a mondattöredékekből összerakni a szerető édesapa fájdalmát.

A hajdani L., a mostani L. bácsi zsebébe tette a kazánfűtő tanfolyamon kapott papírját, és elindult vele a világba munkát és szállást keresni. Hogy, hogy nem, akkor éppen a Tavirózsa fogadóban kerestek kazánfűtőt, és még a tetejébe egy szobát is kapott lent, a mellékgazdaságban, ahol a priccsen el tudott aludni.

Itt élt ő sok éven át, és őt már nemcsak úgy ismerték, mint a fogadó kazánfűtőjét, hanem úgy is, mint mindenest. Nagyon sokszor közvetített, fordított az import besúgó, a főnök és az őshonos székelyek között.

Ennek a majdnem rendezett, egyedül élő férfi részére élhető életnek egyetlen szó vetett véget: lofosz.

Feltűnt nekem, hogy egy ideje L. bácsi már nem jön a konyhára, hogy kikérje tőlem a szénen sült veséjét. Nem úgy, hogy az ő veséjét, hanem azt a disznóvesét, amit a főnök szokott engedélyezni neki, amikor valami plusz munkát végzett el neki, például megmosta az ő autóját. Ilyenkor hozott egy papírt a főnök aláírásával, amin románul ez állt: „1 rinich” ( 1 vese).

Ilyenkor kiválasztottam egy jó nagy disznóvesét, kettévágtam, kiszedtem belőle a fehér ereket, megsóztam, megborsóztam, és miután jól átsült, hagymás pityókát tettem melléje. Így adtam oda neki. Jó étvágyat kívántam hozzá.

Amikor senki nem látott, a körítés alá még sült húst is tettem, és megkértem őt, hogy olyan helyen egye meg, ahol őt senki sem lássa, nehogy beáruljanak a főnöknek. Nekünk, a személyzetnek mindig csak vesét és májat engedélyezett, a húst a szekusoknak tartogatta.

Egyszer, miután egy darab sült húst betakartam egy adag hagymás pityókával, meg is kérdeztem L. bácsit:

  • Ugye, nem mindig csak vesét, gondolom, vaeccer sült húst es eszel?
  • Hát, Attilacska (mindig így szólított engemet), meg kell mondjam neked őszintén, hogy eccer-eccer eccer, s eccer-eccer eccer se.

Ebből én mindent meg kellett értsek. Ennél többet nem beszélgethettünk, mert L. bácsi a tányérral gyorsan kiment a vendéglőből, hátrament az udvaron, ott elbújt a kazánházban, a vasajtót magára zárta, és a tányér tartalmát kétfelé osztotta. Így már a veszélyesebbet, a sült húst, amitől én is és ő is nagy bajba kerülhetnénk, ki merte húzni a körítés alól, és jó gyorsan megette. A vesét, a hivatalosat egy műanyag dobozba tette, hogy a tányért tudja kimosni már a kazánházban, és tisztán hozza vissza a konyhába. A sült disznóvesét és a körítésnek egy részét másnapra hagyta.

De a lofosz után már nem jött többet a papírral, és tudtam, hogy nem is fog sohasem jönni többet, itt nagy baj van, elérte őt a főnök bosszúja.

Egyik nap az egyik pincérlány szólt, hogy menjek ki az udvarra, mert vár ott rám L. bácsi. Ott állt az udvaron, és mellette letéve egy nagyobb táskát és három, feszesre tömött reklámzacskót láttam. Ott állt az udvar közepén, és körülötte a földön az ő összes vagyona.

  • Azét hívattalak ki, Attilacska, met én mán többet nem mehetek bé a vendéglőbe, de a konyhába még úgy se. A főnök kirakott a munkából. Heába es kértem őt, hogy legalább a szobát haggya meg nekem, hogy szállásom legyen, érte inkább ingyen es dolgoznék neki. Nem es tárgyalt velem, csak ordibált, majdnem még hezzám es ütött. Abba a helybe ki kellett kőtözzek még a szobából es, át kellett aggyam a kulcsot neki. Azét hívattalak ki, hogy elbúcsúzzak tőled, és monggyam meg neked, hogy te sütted a legjobb vesét, met te jól átsütted, E. a belit nyersen hagyta. De én legjobban a sült húsnak örvendtem, amit te a körítéssel eltakartál. Most mán mindennek vége: se szoba, se vese, se körítés, se hús.
  • De, L. bácsi, most neked van-e ahova menjél?
  • Hát az, Attilacska, sajnos ki kell monggyam neked őszintén, hogy nincsen. De te, Attilacska, nehogy búsuj emiatt engemet egy cseppet se, met én most kimennyek a félnégyes, szengyörgyi buszra, s ott a városban próbálok valami munkát s szállást keresni! Csakhogy az a baj, hogy nekem még koszt es kell, met nekem nincs, hol főzzek, s akkor asincs, amit egyek. Met én húst még valahogy vennék, de ahhoz az es kell, ahol megsüssem, nyersen nem ehetem meg.
  • L. bácsi, nekem nincs erőm, hogy segítsek neked, de a Jóistennek szok lenni ereje. Bízzunk benne, met aszongyák, hogy a Jóisten a jókot szokja szeretni, és szokja segíteni es! Tégedet es meg fog segíteni, L. bácsi, biztos vagyok benne. A Jóisten soha senkit nem hagy el.

Ezután jó szorosan átöleltük egymást, és elbúcsúztunk. Ő jobb kezével megfogta a három, tömöttre rakott reklámzacskót, bal kezével a nagyobb táskát, és a fenyőerdő között elindult az országút felé, a félnégyes buszra.

A konyhának az út felőli, nagy ablakán utána néztem. Nem sajnáltam, hanem inkább irigyeltem L. bácsit, mert ő a helytartó szemébe mondta azt, amit én is annyiszor szerettem volna megmondani, de annyi erőm, annyi bátorságom még idáig nem gyűlt össze.

Tudtam, hogy nem becsületes dolog, hogy nem ballagok vele kifelé a félnégyes buszra, hanem itt, bent várom, hogy szóljon a csengő, és az import besúgó közölje velem az újabb parancsát.

De hogyha nem gyűlt össze bennem eddig ennyi bátorság, akkor össze fog gyűlni majd ezután. Nem fogadhatom el azt az igazságosabb, jobb világot, amit mások csinálnak meg nekem, hogyha én érte semmit nem teszek.

Ez L. bácsinak, a mindenes kazánfűtőnek a fájdalmas története. De ez csak egy a sok közül, és az sem biztos, hogy ez a legfájdalmasabb. Jó lenne egyszer majd leírni az Á. fájdalmát, É. fájdalmát, E. fájdalmát, H. fájdalmát: minden ember fájdalmát. De a legjobb az lenne, ha bután, ostobán hihetném azt, hogy azáltal, hogy leírom, enyhül az ők szenvedésük. De ebben most még nem tudok bízni, hinni.

Panaszkodjanak, károgjanak azok a fekete varjak fent, a fenyőfák hegyében! Ők csak annyit tudnak csinálni, de én annál többet.

Elhatároztam, hogy egyszer egészen biztos, hogy meg is fogom tenni.

Zonda Attila 

                                                  FOLYTATÓDIK

Megtekintések: 104

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hozzászólt Zonda Attila Június 2, 2024, 8:10pm

Kedves Marika!

Nagyon rég eljött. Úgy siet, mintha abból élne. A folytatása is ott van, a kertléces-karabélyos leszámolás. Ez az önéletrajzi regényem is az apró részletekig megtörtént esemény.

Tetszik a stílusod. Szabad ember vagy, és a szabad ember a legszebb dísze az emberek világának. 

Üdvözöl, Zonda Attila, címeres-nemes, határőr, lófő és közszabad székely

A főnök linkjei sorrendben:

A hunyó, A kertléc   

A telefon, Szivárvány, Testvérek

A főnök utolsó két rész

Hozzászólt Bálint Mária Május 1, 2024, 2:35pm

Eljött-e már az üdő?

Hogyan segíthetsz?

PayPal segítségével

adományozok itt

átutalással

Számlaszámunk:
10700488-66317874-51100005
(CIB Bank Zrt.)

nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB

Az adományozás adómentes.


Önkéntes munkával

Jelentkezz és írj az alapitvany@erdelyimagyarok.com email címre!

© 2024   Created by erdelyimagyarok.com.   Működteti:

Bannerek  |  Jelentse észrevételét  |  Használati feltételek