Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

Zonda Attila: A főnök könyv (A telefon, Szivárvány, Testvérek)

 

                                                    A telefon

 

Az, ami akkor Romániában, 1989 Karácsonyának táján történt, rászolgált arra, hogy forradalom legyen. Van, aki azt mondja, hogy puccs, fordulat, hatalomátmentés és egyéb efféle történt. Én azt mondom, hogy ez forradalom volt az igazából, annak is, akiket megöltek a szekusok és nekem is, aki Isten irgalmából megúsztam, átéltem.

Változott a politikai pártok neve, a politikusok arca, az adminisztráció és sok más egyéb. Ez a történészek dolga, és írtak is ők halomra könyvtárnyit, valót és farcsot, igazat és hazugságot. Ez a forradalom, a mi forradalmunk nem az emberek fölött, körül létezett, hanem ott bent, az ingen és a koponyán belül hozott szinte elképzelhetetlen változásokat.

Milyen rossz lehet annak, aki a mindenséghez méri magát, a tökéletességre törekszik? Sajnálom én azt. Nekem sokkal könnyebb így, ostobán.

Kijelenthetem, hogy nem tudom megmagyarázni, mi történt a szekus alezredessel, M.-el, az én főnökömmel. Senki sem követelheti tőlem, hogy ismerjem a Jóisten csodálatos működését, amiket ő tesz az emberi lélekkel. Nem tudom és kész, ennél többet belőlem még Ceausescu összes szekusa sem tudna kiszedni. Isten változtatta meg M.-et. Én, emberül csak a történéseket írhatom le, miközben elfogadom és tisztelem a korlátaimat.

Ha rajtam múlna, legszívesebben mind csak a forradalom temesvári, bukaresti történéseit írnám meg, mert annál könnyebb megírni, minél távolabb áll még csak földrajzilag is tőlem.

A családomban is próbáltam forradalmazni, természetesen fészinyél és kertléc nélkül, de itt csak a kudarc nagyságát éreztem, gyógyírt, simogatást rá nem kaptam. Ezért hát a forradalom családi szintjének leírását próbáltam halasztgatni, mint elítélt a sortüzet. Így lett meg az első kudarc: nem sikerült kikerülni, nem sikerült átugorni rajta.

A forradalmat követő napokban egy személygépkocsival érkeztem volna haza szüleimhez a szülőfalumba, Kurtapatakra. A feltételes mód azért indokolt, mert ugyanolyan szürke posztós, báránybőrös, nagykabátos férfiak álltak a faluvégen, mint az én munkatársaim. Nem ők állítottak meg a faluvégen. Egy pár méterre a Kurtapatak patakától olyan félméteres átmérőjű, havas-fagyos fenyőrönköket találtam keresztül rakva az úttesten. Miattuk kellett megálljunk. Kiszálltam a kocsiból, és üdvözöltem a falumbelieket és a régi osztálytársaimat.

– Te vagy-e, Attila?  – kérdezte közel hajolva hozzám az egyik posztókabátos.

– Én vagyok, Jóska – feleltem.

Hogy biztosabbak legyenek, körbekerültek, és rájöttek, hogy tényleg én vagyok, csak már nem éppen úgy festek, mint a hatvanas években, amikor padtársak voltunk. „Biztos, ami biztos” elven még az én és az útitársam személyi igazolványába is belenéztek, és csak ezután húzták félre a fenyőrönköt, de azt sem olyan bőségesen, csak éppen annyira, hogy fél kerékkel a sánc szélén és a másikkal a sáncban tudtuk folytatni utunkat.

Hazaérkeztem. Édesanyám a konyhában készítette az asztalra valót, és azalatt a szobában érdeklődtem édesapámtól, hogy mik is történnek errefelé. Eléggé szűkszavúan mesélt, és én nem értettem, hogy miért. Most, amikor az egész ország Temesvártól Bukarestig, Kolozsvártól Marosvásárhelyig, Csíkszeredától Sepsiszentgyörgyig mindenki a győzelmünket, az újszülött szabadságot ünnepli, amikor néhány napra testvér, szerető testvér a román a magyarral, szerb a svábbal, makedón a lipovánnal, a szülői házba ünnepelni, ujjongani jöttem.

Hogy egy kicsit jobb kedvre derítsem, a nővéremről és a sógoromról érdeklődtem. Tudtam, hogy ez a téma igen kedves neki, mert őket tartották Ceausescu alatt az egész Felső-Háromszék talán legbefutottabb és legvagyonosabb emberpárjának. Róluk akkor is mesélni szokott, ha nem kérdezték, rólam pedig még akkor sem, ha kérdezték.

– Te csak haggy nekik békiket, met őköt te eccer jól elrendezted!

– Erről nekem is tudnom kellene, hiszen a forradalom óta még csak nem is találkoztam velük.

– Ahhoz te egy cseppet se kellett találkozzál velik, el tudtad te intézni telefonon es éppen eleget. Azt mondták, hogy mindennek lehordtad őköt, s meg es fenyegetted. Afelől biztos lehetsz, hogy ők az életbe nem fognak tégedet zavarni, úgy kiviselted magadot velik szembe.

– De hiszen valójában telefonon sem beszélgettem, mert csak felhívtam őket, és mondtam nekik valamit, amire nem válaszoltak, csak hirtelen elnémult a telefon.

Az egészre most is tisztán emlékszem. Akkor, amikor a televízióban láttam, hogy a két szerencsétlen zsarnokot, Nicolae Ceausescut és Elenat egy elektromos kábellal összekötözve egy fal tövébe vitték, és sortűzzel kivégezték, akkor egy új világ kezdetét reméltem. Azt tudtam, hogy a sárkány hétfejű, és hiába vágnak le kettőt belőle, öt még úgy is marad. Ez már matematika. Abban mégis biztosak voltunk, hogy ők már onnan, a több liternyi vértócsából vissza nem térnek, és egy új világ fog eljönni, amiről azt is tudtuk, hogy jobb lesz, mint a régi.

A szomszédaim az erkélyekre siettek, és kiabálták magyarul:

„Éljen a szabadság, nincs többé Ceausescu!”

A románok egy ritmusos rigmust énekeltek:

„Ole, ole, ole, Ceausescu nincs többé!”

Ez az ők nyelvükön még jobban hangzott, rímelt is.

Ezt valakinek telefonon is el kellett mondjam, úgy gondoltam, hogy felhívom a nővéremet, örvendezzünk együtt a jó hírnek. Ahogy meghallottam, hogy ott van a vonal túlsó végén, csak ennyit mondtam:

– Végre szabadok vagyunk! Vesszen Ceausescu hitvány bandája!

Erre megszakadt a kapcsolat.

Soha, de soha, még álmomban sem tudtam volna elképzelni, hogy az én czimeres lófő székely családomban a Ceausescu bandája nem hitvány, és aki Ceausescuékat hitványnak nevezi, arra megharagszik a testvére, és kinyomja a telefont.

Milyen nagy lehetett Ceausescu hitvány bandája, hogyha még az én családomba is jutott belőle egy, kettő, három?

És most itt állok, illetve ülök édesapám előtt az ágy szélén, s ő velem szemben a fehér karosszéken, ahol legalább tizenöt centivel magasabbnak tűnhetett. Hogyha még a rúgók süllyedését is beleszámítjuk, akkor úgy kellett felnézzek a kicsi öregre, mint a tyúk a csűr tetejére.

Most már megértettem, hogy hogyan rendezhettem el a testvéreméket. Azért a bőrömet próbáltam menteni, mondván, hogy én a „hitvány bandája” alatt azokat értettem, akik fenntartották a zsarnok hatalmát, és azokra haragudtam.

– Igen, igen, te csak hallgass, met te jól tudod, hogy egy igazgatónő a pártszervezetet es kell vezesse, s a férje pedig személyesen Ceausescutól kapta az aranycsillagot!

– Azt tudom, hogy volt valami ilyesmi, de az egészen biztos, hogy ezért én őket nem kell, hogy tiszteljem, félni pedig nem szoktam senkitől. Nem olyan az én természetem.

– No, no, hagyjad ezt a felit, met jól tudod, hogy én es kommunista voltam! Ne csinálj úgy, mintha ezt te most tudnád meg!

És erre igen látványosan kihúzta magát. Annyi anatómiai ismeretem nincsen, hogy megmagyarázhassam, mitől tud valaki egyszerre akár több tíz centivel is magasabbnak tűnni. Talán a sok-sok gerinccsigolya fellazításával lehet csalni, vagy talán az izmokkal? Tény az, hogy akkor, amikor kimondta, hogy „én es kommunista voltam”, az én édesapám hirtelen még magasabbra emelkedett, és én még kisebb lettem, úgy, mintha az ágy rúgói is összeesküdtek volna ellenem.

  • Is? És még ki?
  • Kellett nekem, hogy így kitaníttassalak tégedet! Minyát még beszélgetni se tudok veled, úgy kiművelődtél.

Az ő szavaira nincs apelláta, nem úgy neveltek ők engemet, hogy visszafeleseljek nekik.

A tervezett együtt ujjongásból, derűből, örömből, amiért annyira igyekeztem, hogy hazaérjek, semmi sem lett. Itt is mellényúltam, mint a sepsiszentgyörgyi, forradalmas éjszakában, amikor hunyó lettem és M. fogadójában is.

Hol van az a húszmillió, romániai ember, aki megdöntötte a zsarnok hatalmát? Úgy szeretnék akár egyetlen egyet is szorosan átölelni!

Milyen jó lenne kisétálni most a meredek Polyán bérce havas csúcsára, és ott senkitől sem félve, senki sértődésétől nem tartva, szürke posztókabátot, első világháborús karabélyokat elfeledve, egész tüdővel és teljes hangerővel a világba kiáltani:

- Győztünk, veszett a zsarnok! Éljen a szabadság!

Egészen nyugodtan, retorziók nélkül ezt a mondatot csak az emberektől, romántól és magyartól sok kilométerre, a Kárpátok alvó medvéinek és éhes farkasainak világában lehetne elkiáltani.

Ott fönt, a Polyán bérce havas tetején, ahol hosszú a tél, majdnem egy éves, és macskafarknyi a nyár, ott már alusznak a medvék, csak a farkasok éberek, és próbálnak élelmet keresni.

Az emberekről mondta egy római bölcs, hogy egymásnak a farkasai: Homo homini lupus. Kellene tiszteljem a bölcseket, csak nekem ez olyan nehéz. Jobb, ha elhiszem, hogy akkor, néhány ezer évvel ezelőtt vagy nem hazudtak az emberek egyáltalán, vagy a farkasok is hazudtak. Vagy nem voltak képmutatóak az emberek, vagy a farkasok is azok voltak. Vagy nem voltak gyávák az emberek, vagy a farkasok is gyávák voltak.

Nem tudok utána járni, ezért sosem fogom megtudni, hogy a római bölcs idejében ölt-e ember embert. És ha az ember akkor is megölte embertársát, akkor tüstént megette-e. Mert csak így tudna lenni az ember az embernek farkasa. A farkas azért öl, mert éhes, mert élni akar, az ember pedig azért, mert rossz.

Ember embernek farkasa csak akkor lehet, a farkasok erkölcsi magaslatára csak akkor emelkedhet, ha minden gyilkos megenné azt, akit megölt.

Hogyha a farkasvilágnak ezt a törvényét magunkévá tennénk, betartanánk és olyanok lennénk, mint a farkasok, akkor a Földközi-tengeren és máshol a repülőgép hordozó anyahajókról egészen biztosan, hogy egyetlen pilóta sem szállna föl, hogy bombázzon, gyilkoljon. És akkor lenne esélyünk, hogy olyanok legyünk, mint a farkasok.

De ez nekünk még elérhetetlenül messze van. Nehezen lesz az ember embernek farkasa.

Nem megyek fel a Polyán bérce tetejére, pedig úgy kívánkozok abba az embertelen világba. Sok-sok éven át kibírtam, bírtam élni az emberes világban. Ott fent, az embertelen, a farkasos világban talán csak órákig bírnám, úgy is le kellene jöjjek. Csak annyit érnék el, hogy a tüdőm összes erejével elordíthatnám:

  • Éljen a szabadság! Végre már szabadon akarok élni!

És utána úgyis le kell jöjjek, de csak akkor, hogyha túlélném, ha nem ennének meg az éhes farkasok. Ha rám támadnának, akkor a lehetőségem szerint harcolnék ellenük, védeném magamat, az életemet, a testemet, ami nekik csak hús, vér és csont. De akkor sem haragudnék rájuk, mert tudnám, hogy ők sem haragusznak rám, csak éhesek, és nem akarnak éhen halni. A farkasok soha nem haragusznak senkire. A farkasok senkinek nem akarnak rosszat. A farkasok soha sem hazudnak. A farkasok nem emberül, embertelenül élnek.

Nagyon régen mondták a rómaiak: Homo homini lupus.

De én most, ebben az örökkévalóságnak tűnő pillanatban ezt nem hiszem.

Inkább így:

Homo homini homo.

 

Már csak azon igyekeztem, hogy a forró húslevest minél gyorsabban beszürcsöljem, és hazainduljak, pontosabban el innen, mert itt, most a közös témáknak igen csak híján vagyunk.

Ennek oka nem egészen a két, szemben álló fél személyében keresendő. Inkább az az igaz, hogy az okleveles, kutyabőrös-székely nemesnek az égvilágon semmi köze sem volt a kommunizmushoz. A genetikailag harcra bekódolt, ezeréves civilizációt védő magatartásból erednek szavai:

„Harcolok, tehát vagyok.”

Ezt követelte a háromszéki, kemény, agyagos föld, amelyről a kapa sokszor visszapattant, a fagyos, hideg tél, melyben akár egy félórai mozdulatlanságért is fagyhalált szenvedhettél.

Most itt más híján velem harcolt, nem ellenem, velem, akit ő szenvedélyes antikommunistának nevelt és látott. Inkább a szenvedélyt próbálta legyőzni bennem, ami neki még a nyolcvanas éveiben sem sikerült. Hiszen elárulta magát azzal, hogy a több évtizedes, sötét kommunizmus idején éppen ő ültette el bennem a kommunizmus, a zsarnokság elleni harc magját, és most éppen abból a magból sarjadt fa ágait próbálja nyesegetni, fűrészelgetni.

De még így is az igazat meg kell írni, és az igazat kell megírni, mert a dolgok csakis egyféleképpen történhetnek meg. Egy dolog kétféleképpen nem történhet meg. A második változat maga a bűn: a hazugság.

Két út, két megoldás nincs, csak egyből választhatok.

Úgy, ahogy van, főhajtásra kötelez az édesapám szinte követhetetlen, harcos, küzdelmes élete, ami az Isten akaratából azóta befejeztetett. A végleges kép, ami megmaradt bennem róla, inkább az Ojtozi-szorosban harcoló tüzérhez kötődik. Ez a kép az, amikor a szülőfalujától, Kurtapataktól alig pár kilométerre eső Ojtozi-szorosban, egy szál magában, szinte kölyök fejjel, egy szétesett, megvert hadsereg renitenseként tüzet nyitott a határsértő, egyesített, orosz-román haderőre. Szülőfaluját, Irénke húgát és Ilonka nővérét akarta megóvni a barbároktól, de ahhoz nem elég, túl kevés egy kölyök tüzér és egy elvesztett világháborúban elfáradt, ócska géppuska.

Az a tragikus eset, hogy ismét elbuktunk, nem attól van, hogy ő ott a hegygerinc tetején milyen jól vagy rosszul célzott, vagy mennyire ásta be magát az anyaföldbe. Miközben kivörösödött géppuskájával szünet nélkül tüzelt, nem vette észre, hogy hátulról közelednek, és leütik az oroszok.

Miután megharcolt négy év világháborút, négy év szinte túlélhetetlen, orosz hadifogság következett. De ő azt is túlélte.

Én mégsem tudtam elhinni, hogy a hatalmat, minden aktuális hatalmat kiszolgálni kell, nem megdönteni. Ha kell, ha úgy érzem, hogy muszáj, megdöntöm a rosszat a főnökömben, a testvéremben, és, ha kell, ha úgy érzem, hogy muszáj, megdöntöm a rosszat édesapámban is. Ebben a küzdelemben nem csak magamra, hanem az ők jobbik részére is számíthatok.

                                                    Szivárvány

 

A Jóisten úgy rendelte el, hogy a legnagyobb galuskákat éppen otthon, a szülői házban kellett lenyeljem. Most nem az édesanyám főzte húslevesben úszó grízgaluskákra gondolok, hanem arra, hogy a családi szintű forradalom megharcolására képtelennek éreztem magamat. Úgy hozta a sors, hogy az otthoni sebek most éppen a munkahelyemen, a fogadóban gyógyultak be.

A fogadóban a díszlet, a bútorzat, az emberek és a hierarchikus viszonyok ugyanazok maradtak, mint régen, de azért mégis minden megváltozott. Miért ne mondhatnánk ki, hogy jobb lett a réginél.

A munkahelyemen korábban felvettem egy hitelt egy ülőgarnitúrára. Az összérték negyedének törlesztése után I., a könyvelőnő közölte, hogy nincsen több tartozásom. Ez nem talált az én számításaimmal, így hát a könyvelőnő a főnökhöz küldött. A főnök nem részletezte, csak azt ismételgette, hogy:

– Kész, kész, Otilo, nincsen már semmid nálam, de hogyha valamire még szükséged van, csak szóljál nyugodtan!

  • Köszönöm, főnök. – és elmentem, nem szaporítottam a szót.

A híres fogadóban egyszer, egyetlen egyszer az is megtörtént, hogy egyszerűen odamentem a főnökhöz, és pénzt kértem. Ez egy háromszáz személyes lakodalom után történt.

Mert a fogadóban nagyon sok lakodalmat rendeztek. A környékbeli emberek, a székelyek mindig szombat este tartották a lakodalmat. Néha románok is lakodalmaztak, de azok már kikötötték, hogy, ha már a szombat foglalt, akkor legalább legyen vasárnap. Kedvük szerint ők is szombat este mulattak volna, de a szombat estéket a székelyek már egy félévre előre lefoglalták.

Ezért hát lakodalmaztunk szombaton a székelyekkel, vasárnap néha a románokkal, de gyakorta még hétköznapra is jutott egy-egy lakodalom. A hétköznapi időpontokat a cigány násznép szívesen elfogadta, akármelyik nap talált nekik, keddtől szombatig.

A személyzet minden egyes tagja, szakácsostól, pincérestől, recepcióstól, kazánfűtőstől, takarítónőstől örvendett a lakodalmaknak, mert egyetlen lakodalommal megkerestük a fizetésünk egynegyedét, havi nyolccal pedig két fizetést.

De ezt a lakodalmas pénzt mindig beterveztük, valamire mindig éppen annyi kellett, amennyit a hétvégén kapni fogunk.

Történt egyszer, és hála Istennek, hogy csak egyszer, hogy egy brassói, román társaság a lakodalom után, hétfőn reggel nem fizette ki a személyzetpénzt. Azért nem fizettek ki minket, mert hát úgyis mi mind magyarok vagyunk, és nem lelték ők nagy örömüket abban, hogy magyarnak annyi pénzt adjanak.

De még egyéb is közbejött. Valami magas rangú katonatiszt intézte a lakodalmat, talán tábornok, olyan nagy, hogy attól még a főnök is félt. Tudta az a befolyásos ember, hogy vele senki nem mer szembemenni, minden úgy kell jó legyen, ahogy van.

De én azt a pénzt már beterveztem, számítottam rá. Még hétfőn reggel nem mertem szólni a főnöknek, hogy nagyon hiányzik nekem a lakodalmas pénz, megvártam a hét közepét, csütörtököt, és akkor mentem oda a főnökhöz, hogy kérjem a jussomat.

  • Főnök úr, tudja-e, mikor fognak kifizetni a vasárnapi lakodalmasok?
  • Biztosan csak azt tudom mondani, Otilo, hogy még nem, de azt sem tudom, hogy egyáltalán ki fognak-e fizetni.
  • Ilyen is lehet?
  • Sajnos ezekkel igen, mert ezek mások, mint a többi lakodalmasok. Úgy tudom, az örömapának a vállán a csillag színaranyból van. Lehet, hogy te ilyent nem is láttál. De neked miért olyan fontos ez a pénz? Ebben a pénzben állsz?
  • Igen, főnök.
  • Akkor maradj itt, ne menj sehova, mert a te részedet az én pénzemből most, tíz perc múlva kifizetem!

Ilyen még sohasem történt a fogadóban, hogy a lakodalmas pénzt a főnök a saját zsebéből fizesse ki. De nekem nemcsak ezért maradt emlékezetes.

Azt nem tudtam soha megérteni, ahogy mi ott beszélgettünk. Ott álltam mellette, én, a szakács, aki a szakácssapkával együtt már talán a két méter magasságot is elértem, és mellettem ő, a körülbelül egy méter hatvanöt centi magas főnök. És ő, az egy hatvanötös hozzám, a kétmétereshez lehajolt, és úgy hallgatta végig a szavaimat.

Ő úgy látta jónak, hogy lehajoljon hozzám. És én magam is éreztem, hogy annak ellenére, hogy lehajlásával egy pár centit nőtt a távolság az ő füle és az én szájam között, mégis mintha közelebb került volna hozzám. Talán azért éreztem így, mert így, lehajolva, a lelkemhez került közelebb. És én tudom, hogy ő éppen ezt is akarta.

Nem a főnök hajolt le a beosztottjához, hanem egy emberi lélek mozdult közelebb egy másik emberi lélekhez, hogy ekképpen bátorítsa:

  • Mondjad csak bátran és nyugodtan, Otilo, mert én mindent megteszek, amit tudok, hogy segítsek rajtad!

Ezt egy lélek mondta egy másik léleknek, és ezért az a másik lélek, az én lelkem mindent megértett belőle.

Emlékeztem, hogy Pacifik atya is éppen így tett a gyóntatóban. Amíg a bűneimet soroltam a tízparancsolat alapján, soha nem nézett a szemembe, hanem csak a fülét tartotta felém. Így minden bűnömet megmertem mondani neki, még a legnehezebbet is, amit annyira nagyon szégyelltem. Ez arról szólt, hogy egyszer korán reggel elloptam vagy két marék cseresznyét a Lajos bácsi átnyúló cseresznyefájáról.

Nem azt akarom mondani, hogy egy volt szekusalezredes olyan, mint Pacifik atya, az esztelneki ferencrendi zárdatemplom plébánosa.

De ha így történt, akkor így történt. Mind a ketten hozzám hajoltak, mind a ketten jót akartak nekem, mind a ketten segíteni akartak rajtam. Ez az igazság, és én ezt ki nem kerülhetem, le nem tagadhatom. Még örvendek is neki nagyon-nagyon.

A szebbnél szebb események egymásra licitáltak rá. Egyszeriben úgy nézett ki, hogy minden bajom és bánatom örökre elmúlt.

Nemcsak a spirituális Székelyország határain belül, hanem Erdély szerte, országszerte, de még Magyarországon is ismerték a Tavirózsa Fogadóban kapható igazi, székely fatányérost, amit annak rendje és módja szerint igazi fatányéron szolgáltak fel. De nemcsak a gasztronómiai értékére figyeltek oda, ennél többet is tudott a fatányéros.

Ez abból állott, hogy majdnem minden egyes vendég, függetlenül attól, hogy a szélrózsa melyik irányából jött és milyen színeknek örvendett, jól láthatóan és egyértelműen piros-fehér-zöld díszítésű fatányérost kapott.

Ezt úgy oldottam meg, hogy a zöld salátalevélre piros paradicsomból faragott tavirózsát tettem és rá szép, fehér hagymakarikákat. Legvégül a tetejére, mintha havazna, fehér sajtot reszeltem. Így messziről virítottak a magyarságunk színei.

A főnök a legvadabb kommunizmus idejében sem próbált tenni ellene semmit, hiszen ez a jegy még jövedelmezett is neki. Sok olyan vendég érkezett, aki kimondottan ezért a híres ízű és díszítésű fatányérosért jött el a fogadóba. És ha már eljött, akkor nemcsak evett, hanem ivott is, és ha már ivott, akkor már nem vezethetett, el is álmosodott, és így szobavendég is lett belőle.

Ez pedig a főnöknek sok pénzt hozott, ezért hagyta, hogy úgy díszítsem, ahogy éppen nekem és a vendégeknek tetszik. Nekem pedig úgy tetszett, hogy magyar földön magyar ételt egyenek az emberek.

Bolond, aki azt hiszi, hogy egy fatányérossal országhatárokat lehet változtatni. Vagy talán mégis?

A főnök mindig csak egyetlen egy vendég esetében avatkozott be és úgy, hogy a díszítésem közepébe egy  fekete olajbogyót, vagy, ahogy mi ott mondtuk, maszlinát helyezett. Ilyenkor a leggyakrabban használt közmondását mondta:

„Azt akarjuk, amit csinálunk”.

Azt jelenti, hogy zsarnokság van, nem azt csinálunk, amit akarunk.

A piros-fehér-zöld-feketébe senki sem szólhatott bele, hiszen ezek a színek már nem egy olyan országot vagy nemzetet képviseltek, amelyik még nem ellenséges, hadba még nem állunk vele, de lenne ok arra, hogy abba legyen.

Az Ókirályságban, a katonaságnál arra tanítottak minket, hogy a román katona szempontjából háromféle ország létezik a világon. Az egész közül a legrosszabb a kapitalista-imperialista ország, amelyik még nem áll hadban velünk, de, ha nem félne tőlünk, a jó román katonáktól, akkor megtámadna. A legjobbak a szocialista országok, akikkel szövetségben vagyunk, és kölcsönösen segítjük egymást.

De, és erre az ujját a főhadnagy felemelte, van egy olyan ország is, amelyik nem kapitalista-imperialista, hanem ugyanolyan szocialista és felszabadult, mint Románia, de azért óvatosak kell legyünk vele, mert bármikor lehet belőle ellenség. Ennek az országnak a nevét ott nem merték kimondani, mert ott, az olténiai ezredben is sok magyar katonát ismertem, nekem éppen a tizedesem is székelyföldi magyar.

Ugyanígy gondolkozott V., az a rettegett, román, brassói parancsnok is, akit a mai napig sem ismerek, csak annyit tudok róla, hogy ő is a Kárpátokon túli. Ő mindig csak jövet ült a kocsiülésen, hazafelé viszont már feküdt, úgy megrészegedett. Vele sohasem sikerült piros-fehér-zöldet megetetnem, csak piros-fehér-zöld-feketét.

De most már a Jóisten akaratából ez is megoldódott. Éppen dolgoztam, amikor az a híres parancsnok, V. a fogadóba jött, és szólt a főnök, hogy készítsek egy fatányérost. El is készítettem úgy, ahogy kell, a szokásos díszítéssel, csak még nagyobb gonddal, és már adtam volna is oda a fogadó legszebb pincérleánykájának, H.-nak, hogy vigye oda neki.

Most azon igyekeztem, hogy a főnök is lássa, amikor a piros-fehér-zöld díszítésű fatányérosra én magam teszem rá a fekete olajbogyót. Legyen az ő akarata szerint piros-fehér-zöld-fekete, mert ebbe már senki az égvilágán nem tud belekötni! Még az is simogatta a lelkemet, hogy abba a piros-fehér-zöld-feketében, ha rejtve is, de ott van a piros-fehér-zöld.

És ekkor ritka szép dolog történt. A főnök a nagy zsírpárnás kezével, a vastag ujjait széttárva eltakarta az én piros-fehér-zöld díszítésemet, és csak annyit mondott:

  • Hagyjad!

Hogy is szokták mondani az ilyesminek: kilométerkő, korszakváltás, új kor kezdete?

Én azt éreztem, hogy szabad vagyok, szabadon végezhetem a dolgomat, mert hiába, hogy a főnök főnök, hogy az a főnök ugyanez a főnök, de egészen más ember, átsétált a szivárvány alatt.

Egy Kárpátokon túli „jó román” nem csak, hogy megtűrte az én színeimet, hanem ő maga védelmezte, óvta: tőlem. De még ennél is többet jelentett, hogy -azt mondták- ő maga harcolt meg azzal a rettegett, ismeretlen parancsnokkal, V.-vel, amikor a szeparéban kérdést tett fel neki a díszítés színeivel kapcsolatosan.

H., az a pincérlány mesélte el a történetet, aki a szeparéban éppen a rettegett parancsnokot szolgálta ki, aki bevitte neki a piros-fehér-zölddel díszített fatányérosomat.

Az a brutális ezredes, V. a fatányéros díszítését látva nagyon-nagyon mérges lett, és rögtön bele is kötött M.-ba, a főnökömbe.

  • Mi van veled, M., rosszul érzed magad?
  • Hogyan érezhetném én rosszul magamat, amikor a legjobb barátom hozzám látogat?
  • És te a legjobb barátodnak Horthy Miklós zászlóját teszed a fatányérra? Magyarországot akarod megetetni velem?
  • Ezt így díszítette az én híres szakácsom, Otilo. Nekem is sértette a szememet ez a három szín, és szóltam neki, hogy találjon ki valami normális, romániás díszítést, ami nekünk is tetszene, olyan piros-sárga-kékest. Erre ő azt felelte, hogy fog gondolkozni rajta, és meg is csinálja ő azt szívesen, csak ahhoz szerezzek én neki valahonnan sárga színű salátát, kék színű paradicsomot, és akkor rögtön meg is lesz a román díszítésű, piros-sárga-kék fatányéros. Abban maradtunk, hogy addig, amíg zöld a saláta, piros a paradicsom és fehér a sajt, addig marad ez a változat.
  • Csavaros eszű a te szakácsod, M. . Mikor és honnan szerezted?
  • Már hat éve dolgozunk együtt, megbízunk egymásban.

A magas rangú tiszt, V., az ezredes, a parancsnok jó étvággyal megevett mindent, amit a fatányéron talált. Semmi sem hiányzott róla, mindent ráraktam, ami elfért és ember megkívánhatott. Az ő fatányérosát is a szokásos módon készítettem.

Középre maréknyi, frissen pirított szalmapityókát tettem, két oldalt szénen sült, füstölt, hosszú hússzeletet, föléje két oldalt ugyancsak szénen sülve két darab, húsos, erdélyi sonkaszeletet, rá két, szépen bevagdalt és olajban pirított szárazkolbászt. A végén vettem egy darab, füstölt szalonnadarabot, azt kakastaréj módjára bevagdaltam, megpirítottam, és azt az egésznek a tetejébe tettem.

A díszítés a fatányér két oldalára került. Minden friss zöldséget, amit odahelyeztem, előzőleg ízes savanyúságlébe áztattam.

Ezt a fatányérost így, természetesen, meg sem lehetett volna enni. Ezt én úgy oldottam meg, hogy a pincér mindig vitt melléje egy üres, lapos tányért is, hogy a vendég abba szedje ki a felaprításra váró falatot, hogy ne suvadjon meg a piramisszerű ételkompozíció.

Sehol nem láttam én ilyen fatányérost, de lehet, hogy nem is fogok látni. Minden finomság, amit a fatányérra raktam, előteremthető, de maga a fatányér a drágább.

Ezt már nem lehetett olyan könnyen kimosni, mint a porcelántányérokat, és csak háromszor pakoltam meg egy tányért, negyedikszer már nem, mert a tűzbe dobtam, újat kértem. Olyan is történt, hogy a főnököm már hitelbe kezdte rendelni a helybeli asztalostól az igényesen esztergált, bikkfából készült fatányérokat.

Egy februári estén, pontosan 1990. február 24-én odajött hozzám a főnök, és egy óriási nagy, könyvszerű csomagot adott nekem. El sem tudtam képzelni, hogy mi van benne, de azt tudtam, hogy valami rendkívüli jó kell legyen, mert a csomagolás nagyon sok szépet ígért.

Egy nagy, fehér papírcsomagot fogtam a kezemben, átkötözve szép, piros selyemszalaggal, és a szalagok kereszteződését egy szép ezüstfenyő ág díszítette. Ezek a színek egy pár hete a tiltott színek kategóriájába tartoztak ebben a fogadóban. Most éppen ő, a főnök díszít ezekkel, és éppen a nekem szánt ajándékot.

 

Mióta van ez így, és vajon még meddig marad: az én színeim, a te színeid, a mi színeink, a ti színeitek? Milyen sok dolog nincsen rendben még ezen a földön!

Mert az égen, ahol az Isten lakik, ott minden annyira rendben van, és minden annyira szép. Ott az égen, ott fent éppen attól olyan szép, hogy ott van a szivárvány a látóhatár egyik végétől a másikig. És ott, Istennek a szivárványában minden, de minden szín benne van: az elsőrendű állampolgáré is, a piros-sárga-kék és az enyém, a magyaré, a másodrendű állampolgáré is, a piros-fehér-zöld.

Ők haton, de nemcsak haton milyen jól megférnek egymás mellett! Nem lökdösődnek, nem verekednek, nem ontják egymás vérét. Talán azért, mert ők ott közelebb vannak Istenhez. De mi akár itt lent is lehetnénk közelebb Istenhez, és akkor éppen olyan békések és éppen olyan szépek lehetnénk, mint a Jóisten szivárványa.

 

Habár sajnáltam megbontani a csomagolást, de mégis ott, előtte felbontottam. Valaki azt mondta egyszer nekem, hogy így illik ez, az ajándékozó akarja látni az ajándékozott örömét. Egy hatalmas nagy, kemény borítású, könyvszerű füzetet vettem ki a csomagból, olyant, amilyent akkor ebben az országban nem lehetett vásárolni. Azt hiszem, Franciaországból hozta, éppen Párizsból, mert ő még ott is járt.

A füzet adatai: súlya 1,15 kg, hossza 31 cm, szélessége 22 cm, vastagsága 3 cm. Benne minden lap hófehér, sima és érintetlen. A legelső oldalra az ő kézírásával nyomtatott betűkkel, szó szerint ezt írta:

 

„ACEST ALBUM SA FIE O CREATIE NATURALA SI SINCERA, REALA, CONFORM GINDIRII TALE SINCERE SI ADEVARATE.

MULT SUCCES SI NUMAI BINE.

 

 ….....                  24-II-1990”

 

Magyarra lefordítva:

 

„EZ AZ ALBUM LEGYEN EGY TERMÉSZETES ÉS ŐSZINTE ALKOTÁS, REÁLIS, MEGFELELŐEN A TE ŐSZINTE ÉS IGAZ GONDOLKODÁSODNAK.

SOK SIKERT ÉS CSAK JÓT.

 

Aláírás ….....          24-II-1990”

 

Nagyon megörvendtem, és természetesen megköszöntem.

Azóta is, amikor bármit írok, egyfolytában ez a mondat jut eszembe, és eszerint próbálok írni. Voltak és vannak bolygó gondolatok a fejemben, de mindig az ő két sorára gondolok, és aszerint döntöm el, hogy leírom-e vagy nem. Ha véletlenül úgy sikerült, hogy már leírtam, de nem a főnököm parancsa szerint, tehát nem természetesen, őszintén, reálisan és igazul, akkor kitörölöm. Ettől még egy írás lehet jó is, rossz is, de hazug és hamis, az már nem. Én erre figyelek a legjobban oda.

Annak a hajdani szekus alezredesnek ez a bejegyzése lett az én írói hitvallásom, és ez fog vezérelni az egész életemen át, amíg akár egy szót is leírok.

Akkor, abban a pillanatban úgy éreztem, hogy át kell öleljem őt, és szorosan megszorítsam. Nem tehettem, mert ha meg is változott minden körülöttünk és benne, de ő még most is főnök maradt, mégpedig olyan, akire ettől kezdve én már föl tudtam nézni.

Ő kellett volna nyújtsa a kezét, ez a főnökök kiváltsága, feladata és felelőssége. Úgy gondolom, nem merte megtenni, félt, hogy nem fogom megszorítani az ő jobbját.

Ezért csak álltunk egymással szemben, éreztük mind a ketten, hogy itt a kézfogás meg kellett volna történjen, csakhogy a rossz emlékeink ezt megakadályozták. De én akkor már ezzel a külsőséggel, formasággal egyáltalán nem törődtem.

Már éreztem, hogy ott, az ingemen belül minden rendben van. Még azt is éreztem, hogy az ő lelkében sem dúl semmi vihar, a harmónia és a béke benne is örökre diadalmaskodott.

A kertléces, karabélyos eset után a főnök és Ö. kivételével az egész személyzet elválasztotta magát tőlem, elszigetelődött, elhatárolódott. Most a nagy, Tavirózsa fogadós fordulat után is elszakadtunk mi egymástól, de most már úgy, hogy én, a kertléces és ők, a szürke posztókabátosok.

Csakhogy ezúttal éppen a főnök vette őket külön, kezelte másképpen, mint engemet. De ez most már nekem nem fájt. Meg is érdemelték, rá is szolgáltak erre a posztókabátos karabélyosok.

A márciusi fizetésnapon a posztókabátosok csak azért nem sírtak, mert szégyellték. Ők ugyanis a könyvelőnőtől semmit fizetést nem kaptak, a kifizetendő pénzösszeg helyett a papírjukon egy nagy 0 éktelenkedett. A főnök ugyanis vendéglői áron, adalékokkal vonta le a fizetésükből azt a rengeteg, orosz vodkát, Okocsin márkájú, lengyel sört, a sok tányér fuszulykalevest és fatányérost, amit akkor fogyasztottak el, amikor egy jó hétig éjjel-nappal őrizték, védték őt, a főnököt tőlem.

Mert valami információt valahonnan kaptak, hogy én arra készülök, hogy elűzzem M. -et, a szekus alezredest.

Az elfogyasztott ital és étel többre rúgott, mint az egész elszámolásuk. Amikor valaki abban a hitben eszik, iszik, hogy nem kell soha kifizesse, ingyen van, akkor mindig a drágábbik sört, a külföldit, a lengyelt issza, a vodkából sem a románt, a disznóflekkenből sem a combot válassza, hanem a karajt, esetleg a bélszínt.

Ők azt hitték, azt remélték, hogy ők valamilyen fizetett testőrök, amiből egy kertléces mozdulattól még bérgyilkosok is lehetnek. Úgy érezték, hogy rászolgáltak az eszem-iszomra, jár nekik az előleg. Pedig nem kaptak semmit ingyen, még az utolsó ásványvizet is följegyeztette M., a szekus alezredes, a főnök, az igazságos, az igazságosfőnök. Talán többet is fizettek, mint amennyit fogyasztottak, de ez már így van a kereskedelemben mindenütt a világon, drága hitelbe mulatni.

Olyan is akadt közülük, akit ez annyira keményen érintett, hogy fizetés nélkül haza sem mert menni. Egy posztókabátos pedig annyit evett-ivott a drágaságokból, hogy a neve után a nyomtatványon már nem is 0 állt, hanem mínusz néhány száz lej, amit majd az áprilisi béréből fognak letartani. Egyik azok közül, akinek semmi hazavinni való pénze nem maradt, még pénzt is akart tőlem kérni kölcsön, de valahogy úgy sikerült, hogy nem adtam.

Nem érdekes-e, hogy éppen nekem panaszkodtak, kígyót-békát ráraktak a főnökre, és fenyegetőztek, hogy ők majd egyszer megmutatják neki? Azt sem tudom, hogy kertléccel állnának-e bosszút azért, hogy ki kellett fizessék azt, amit akkor elfogyasztottak? Vajon adna-e nekem a főnök egy első világháborús karabélyt, hogy megvédjem az igazságos főnököt a támadóitól? Azt sem tudom, hogy megvédeném-e én karabéllyal a főnökömet. Ezeket mind-mind meg sem fogom tudni válaszolni már soha.

                                     Testvérek

 

A magyar szikrán pattant román forradalmat úgy, március derekán a miénk, a székelyföldi magyaroké követte. Már március elején kezdtünk tüntetni és néha sztrájkolni az önálló magyar oktatásért. Egy-egy gyertyával a kezünkben vonultunk fel minden székely város főterén. Önálló, magyar anyanyelvű oktatást követeltünk, mert azt már 1918 óta a saját bőrünkön megtapasztaltuk, hogy mit ér velük egy tálból cseresznyézni.

A román posztkommunista vezetés kitűnő érzékkel felfogta, hogy megmozdulásaink nemcsak az önálló, autonóm oktatásról szólnak, hanem mi még más valami önállóságát és önrendelkezését is szeretnénk kiharcolni. Nekünk jó lenne úgy, ahogy azt kezdettől fogva, ezer éven át megszoktuk. Ez a más valami, az Székelyország, és hogyha majd a legtöbb erdélyi, magyar és román úgy akarja, akkor egész Erdélyország is.

A hivatalos, bukaresti hatalom nem küldhette ránk egyenruhásait, hogy szétverje a tüntetéseinket, hiszen mi már „tetszettünk” forradalmat csinálni. Így az egész konfliktus a romániai magyar nemzetrész és a román állam közötti összecsapásnak látszott volna, ami igen veszélyes lehet, még két olyan testvéri ország között is, amilyen Románia és Magyarország.

A nemes és szabad székely nemzet az ő jogai védelmében Marosvásárhely főterén tüntetett egy-egy gyertyával és könyvvel a kezében. Ezt a tüntetést előre be is jelentették a székely atyafiak. Csak végigvonultak csendben, némán Marosvásárhely főterén, és a felirataikon szabad, magyar nyelvhasználatot és önálló magyar oktatást kértek. Kértünk. Még csak nem is követeltünk: kértünk.

Hirtelen a főtér oldalsó utcáiból feldühödött, részeg románok botokkal és egyebekkel felfegyverkezve rárontottak a békés, magyar tüntetőkre. Ránk rontottak. Ők mindenkit ütöttek, iskolás lányokat és fiúkat, nőket és férfiakat, fiatalokat és aggastyánokat. Üthettek nyugodtan bárkit, abban biztosak lehettek, hogy nem az ők fajtájukat ütik, mert ott, Marosvásárhely főterén mindenki magyar. Azok viszont, akik őket meg kellett volna állítsák és minket megvédjenek a mi befizetett adóinkból, rendőrök, katonák, azok mind-mind közülük valók.

A román bukaresti és helyi hatalom kifinomult taktikai érzékkel a Marosvásárhely környéki román falvak, Hodac, Ivanesti leitatott és félrevezetett embereit küldte a marosvásárhelyi tüntetőkre. Ezt Székelyföldön nem lehetett megtenni, mert a történelmi Székelyország területéről nem lehet egy olyan falut előkeresni, ahol három autóbuszt meg lehet tölteni románokkal.

De Marosvásárhely környékén, pontosabban tőle északra lehetett találni ilyen román falvakat, de sokat még ott sem. A faluban az ortodox pópa a templomban készítette fel lelkileg a támadókat. Nem csoda hát, hogy Ö, a barátom naponta ismételgeti, hogy ő evangélikus, nem ortodox. Ez neki, a csángónak nagyon fontos.

A helyi közszolgálati rádió bejelentette, hogy Marosvásárhely körül rendőri és katonai erővel lezárták az utakat, hogy a konfliktus ne szélesedjen jobban ki. Valójában csak a magyar falvakkal összekötő utakon tiltották le a közlekedést. Északra, a néhány román falu, Hodac és Ivanesti felé, de főleg onnan ide szabadon lehetett közlekedni. Újabb román utánpótlást vártak.

A rögtönzött, népi román hadsereg spirituális előkészítéséről, más szóval lerészegítéséről pedig a falvak polgármesterei gondoskodtak. Házi szerszám, úgy mint furkósbot, kapa, ásó, villa, az került mindenkinek a ház körül.

A marosvásárhelyi, békés tüntetők erre nem számítottak, és így eleinte mind csak magyarok sérültek meg, majdnem mind csak minket vittek a mentők a marosvásárhelyi klinikákra. A körbekerített magyarok kezükben csak könyvet és gyertyát tartottak, senki sem gondolt semmilyen támadásra. Ők nem a románok ellen tüntettek, senki ellen nem, csak szabadon szerették volna használni az anyanyelvüket.

Semmi önvédelmi lehetőségük nem maradt. A park padjaiból fölszaggatták a léceket, és azzal próbálták megvédeni magukat. De ezekkel a fölszaggatott padlécekkel sem lehetett eredményesen szembeszállni a négyágú, rozsdás vasvillákkal. És a hodac-iak, az ivanesti-iek szúrták, ütötték a védtelen tüntetőket úgy, ahogy érték. Sok diáklány, idősebb asszony és gyermek is vesztette vérét a szúrt sebek miatt. Úgy érezték, hogy közülük ezt már csak kevesen élik túl, ha nem történik valami csoda.

És a csoda, hála a Jóistennek, megtörtént.

Örökre emlékezetes marad, történelmi az a pillanat, amikor a marosszentkirályi cigányok szekereikkel bevonultak a csodálatosan szép Marosvásárhely, régebbi nevén Székelyvásárhely csatatérre emlékeztető főterére. Akkor már sok magyar embernek eltört a csontja, véres volt az arca, és sok közülük már a földön feküdt. Sebesülten vagy már vérbe fagyva, holtan.

Egyszer csak a macskaköveken pattogó lovak patájának zaját hallották, szekerek zörgését és egy hatalmas nagy kiabálást:

„Ne féljetek, magyarok, megjöttek a cigányok!”

„Halljátok-e, magyarok, megjöttünk, mü, a cigányok?”

„Ne féljetek, magyarok!”

„Ne féljetek, magyarok, itt vagyunk, mü, a cigányok!”

Mindent megfordított a marosszentkirályi cigány testvéreink bevonulása.

Igen, jól hallották, cigány testvéreket mondtam, mert hát azok. Nem magyar testvérek ők nekünk, hanem cigány testvérek. Sokan közülük vérüket, életüket áldozták azért, hogy minket megvédjenek. Börtönbe is közülük kerültek a legtöbben. Őket még ügyvéd sem védte a színlelt és hamis bírósági tárgyalásokon.

A magyarok maradék országa mindig testvéri ország volt Romániával, a románokkal, éppen azokkal, akik ott ránk támadtak, üttek, vertek minket, ontották a vérünket. Egy fél évszázadig ez a két ország testvérként vett részt a KGST-ben, az úgynevezett Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsában.

És mint, ahogy a rendes családban szokott lenni, úgy itt is a testvérek békés együttlétére a családfő, a közös édesapa, a nagy és dicsőséges Szovjetunió viselt gondot, élükön leghosszabb ideig Leonyid Iljics Brezsnyev elvtárssal.

Ugyancsak testvéri szálak kötötték össze Magyarországot és Romániát a varsói szerződés katonai szövetségében is, ami fölé ugyancsak a hatalmas és legyőzhetetlen Szovjetunió terjesztette ki a szárnyait. Mindenütt csak tiszta csupa testvériség.

Utána a két testvéri szocialista ország és a két testvéri KGST országból lett két testvéri Európai Uniós ország és két testvéri NATO tagország. Egyik különbség az, hogy itt már a hatalmast és rendíthetetlent nem Szovjetuniónak hívják, hanem -mondjuk- Amerikának. Az biztos, hogy az egyiknek sem és a másiknak sem lehet feleselni. Mind a kettő diktál, mégpedig fentről lefelé.

No, mondhatom, van itt testvér elég! Éppen a nagy testvérség, az egy család miatt bármikor, bármit elművelhetett velünk, az erdélyi magyarokkal a román hatalom, mert a magyar testvérek csak nézték, vagy még csak nem is nézték.

Pedig ott, Marosvásárhely főterének macskakövein igen jól jött volna a magyar testvéri segítség. Valami eszközök is kellettek volna akkor ott nekünk, hogy megvédjük magunkat, de hogyha már vérzünk, akkor valami géz, fásli, ragtapasz is jó lett volna, de mi akkor a magyar testvéreinktől semmit sem kaptunk.

Ezt így, hogy „testvéri cigány” még magyar nem írta le, ezért hát megteszem én most itt.

Hoztak magukkal a székelyföldi cigány testvérek sok-sok, önvédelemre alkalmas kézbe valót: kemény mogyorófából botot, rozsdás fészit, kapanyelet, lapátnyelet, hegyes kaszát, rozsdás, négyágú villát, tűhegyesre köszörült, hosszú vasakat. De még a házaikból is összeszedték az összes késeket, szekérderékba rakták, és a megtámadott magyar testvéreiknek mind odavitték.

Szerszámjaik egy részét szétosztották a testvéreiknek, és a maradékot úgy cigányosan, jó keményen megszorították, és ütötték vele azokat, akik megtámadták az ők testvéreiket, a székelyföldi magyarokat.

A harcmező, mert hát az lett Marosvásárhely főtere, hirtelen teljesen megváltozott. Ezt még élőben is meg lehet nézni, az Interneten rá lehet kattintani. A román közszolgálati televízió élőben adta, és a köz-szolgálati rádió is közvetített a helyszínről.

Már egyre ritkábban lehetett hal-lani:

„Jaj!”

A magyar fájdalomkiáltásokat Marosvásárhely főterén a román váltotta fel:

„Vai, vai, valeleu, auleu!”

A hodac-i, ivanesti-i románok hirtelenjében nem találták meg azokat az autóbuszokat, amelyek őket ide behozták, mert valahol egészen máshol parkoltak. Nem erre az időpontra tervezték ők a visszatérést, a hazautazást. Erre ők nem készültek fel. Teljesen eszeveszetten és szervezetlenül menekültek, amerre csak tudtak.

Legyen érte köszönet, hála és dicsőség a marosszentkirályi, cigány testvéreinknek!

Ennek láttán a román hatalom kilépett a színfalak mögül, és a román hadsereget a tankjaival benyomta a két tábor közé, amelyek közül már a marosszentkirályi cigányok által megpártolt és megvédett, székelyföldi magyarok álltak győzelemre. Tankjaikkal nem békét akartak csinálni, hanem az ők fajtájukat akarták megvédeni, akik akkor már vesztésre álltak. A székelyek történelmi fővárosának impozáns főterén már csak a románok jajkiáltása, jajveszékelése hallatszott:

„Doamne, doamne, doamne milujeste!”

„Vai, vai, auleu, valeleu!”

Azaz:

„Uram, uram, uram irgalmazz!”

„Jaj, jaj, jaj...!”

 Az összecsapásban több ember is meghalt, azt sem lehet tudni, hogy mennyi, de a román hatalom román bírósága inkább csak a megtámadott magyarokat és a cigányokat ítélte el. A szabad székelyek szent földjén román bírók ítélkeztek román-magyar ügyben. Döntésük senkit nem lepett meg.

Zonda Attila

                                                   FOLYTATÓDIK

Megtekintések: 14

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hogyan segíthetsz?

PayPal segítségével

adományozok itt

átutalással

Számlaszámunk:
10700488-66317874-51100005
(CIB Bank Zrt.)

nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB

Az adományozás adómentes.


Önkéntes munkával

Jelentkezz és írj az alapitvany@erdelyimagyarok.com email címre!

© 2021   Created by erdelyimagyarok.com.   Működteti:

Bannerek  |  Jelentse észrevételét  |  Használati feltételek