Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

                                      Aranykeresők

 

Nincsenek, sohasem voltak és már nem is lesznek

tűzet okádó szekértáborok,

Rájöttem, hogy a túloldalon is én, a küzdő,

a boldogságkereső én magam vagyok.

 

Azt sem mondhatom, hogy ismertem Viorelt, mert ott, a budapesti Nyírő Gyula kórházban kétrét hajolva, egymás arcát alig láthattuk, inkább csak hallhattuk egymást. A diszkoszsérv ebben a fázisban igen szigorú koreográfus, még a legapróbb fejmozdulatot is nagyon keservesen és szigorúan bünteti.

 A gyógyszer kiosztáskor lettem rá figyelmes, amikor a nővérrel alig-alig érthető magyarsággal beszélt. Új ismerősömből inkább a pizsama szárát és a kölcsönadott kórházi papucsot láttam. Nyilvánvaló, hogy ő is csak ennyit belőlem, mert akkor mind a ketten csak lefelé nézhettünk, mint aki a tömött fű között elvesztett aranyat keres.

 Ez az aranykereső testtartás a kórteremben nem volt kirívó jelenség, mert mindannyian diszkoszsérv műtét előtti aranykeresők voltunk, csak mi ketten Viorellel nem csak abszolút, hanem átvitt értelemben is. Szenvedéseinket megduplázta az a tudat, hogy mi büntetettek is vagyunk, a minden emberi sorsot irányító Gondviselés ver meg így minket. Engemet a szülőföldem elhagyásáért ver (mivelhogy hazátlan vagyok), Viorelt pedig a hazájáért (mert neki ilyen is volt).

Ki aranyért hagyta el honát, hát keresgesse!

 Ő annyira érthetetlenül beszélt magyarul, hogy inkább románul társalogtam volna vele, de ő kitartott a magyar nyelv mellett. Fontos volt neki a magyar nyelvismeret, mert a magyar állampolgárság elnyerésében ez az egyik alapfeltétel. Azóta is ütöm meg magam, hogy annak idején, amikor megszülettem és semmilyen nyelvet nem ismertem, miért a francért kaptam meg a román állampolgárságot, hiszen még kérni sem kértem. Vannak emberek, kik már a köldökzsinóruk elvágásakor megteszik életük első és talán legnagyobb tévedését.

 El kellett meséljem neki, hogy abban a kerepestarcsai pékségben vettem föl ezt az aranykereső pozíciót, ahol nyolcvan kilogrammos liszteszsákokat kellett fölvigyek egy vas csigalépcsőn. Azért maradtam ebben a formában, mert nem volt hely, hogy zsákostól kiegyenesedjek. P.D., a patron egyáltalán nem volt lírai alkat, egyre azt ismételgette: „Húzz bele, ha kellett a fehér kenyér!”.

 Viorel még nehezebben és ezáltal többet is keresett. Munkaidejének nagyobb részét derékszíjjal átkötve, a magasból lefelé lógva töltötte el valami hídépítésnél. Nagyon korlátolt magyar szókincse miatt nem értettem meg, milyen munkafázis miatt lett ő is aranykereső. Talán lepottyant valahonnan.

 Biztosra veszem, hogy az eltelt tizennégy év után már tökéletesen beszéli Vörösmarty és Kölcsey nyelvét. Már a Szózatot és a Himnuszt is ismernie kell, mert a magyar állampolgárságért adott vizsgán szüksége volt rá. Nem lehetett könnyű dolga, mert az „Ébredj, román!” című nemzeti dalukhoz egyáltalán nem hasonlít.

 A magyar szókincs, történelem és kultúra elsajátításában nagy segítségére lehetett az ő felesége, ki hajdanán székely kislány volt, és a jobb érvényesülés reményében ment az oltár elejébe az ókirálysági fiúval. A magyarok maradék országában most átmenetileg ő lett Viorel nyelvtanára, ügyintézője és menedzsere.

 Délutánonként, miután a Nyírő Gyula kórház udvarán itt-ott már csak egy-egy sietős nővérke volt látható, a mozgásra képes betegeknek feltűnt, amint az öreg fák tövében két előrehajolt fiatalember egymás mellett elnézve beszélget.

Valamiért nem néznek egymásra, pont úgy, mintha sértődöttek lennének, pedig ilyenről nem lehet szó.

Sorsukért nem is egymást hibáztatják, sőt, még azt sem tudják, kire kell haragudni, vagy egyáltalán kell-e haragudni valakire. A Balkánon sok tízmillió efféle aranykereső él még. A Nyírő Gyula kórház vastag törzsű fái alatt délutánonként azt is elmesélte, hogyan került az ókirálysági Bákó megyéből Budapestre.

 Terveink nagyon eltértek egymástól. Én azon igyekeztem, hogy a műtét után, mihelyt újból egyenes leszek és mozogni tudok, azonnal hazaköltözzek az én szépséges Székelyországomba. Igazából jól csak hazájában érezheti magát az ember, még akkor is, hogyha ez valójában csak szülőföld, hazának nevezni csak igen erős megszállottsággal lehet. De ott, a Nyírő Gyula kórház öreg gesztenyefái alatt megvolt ez nekem.

 Viorel Petőfi és Kossuth, a jelenlegi határokkal körülvett magyarok országában szándékszik maradni feleségestől és gyermekestől. Arról sohasem mondtam le, hogy majd egyszer az őseim vérével áztatott Székelyföldön élve is lehetek honfitársa Viorelnek. Ő nem csodálkozott azon, hogy én mindenáron haza akarok menni, oda, ahol a nagy Romániát veszélyeztető rejtőzködő ellenségnek tartanak minket, és a betelepítettek egymás közt lebozgoroznak.

 Azt mondta Viorel, hogy a helyembe ő is hazaköltözne, mert ott van az én őseim sírja, gyermekkori emlékek kötnek a helyhez, a tanító bácsim is él még. Oda minden visszavár, és érdemes hazatartani. Neki nem jelent sokat Sepsiszentgyörgy, hiába van benne az a bizonyos omladozó vakolatú, 18-as számú tömbház, amelyet még az elvtársak a pártbizottságnál utaltak ki a szüleinek, és ahol mint betelepültek töltöttek el családostól egy jó pár évet.

 Ha valaki nem tudja fölfogni, nem érzi, mi a különbség a majdnem hazát jelentő szülőföld és a lakhely között, akkor ott, „lent a magyar földön, a Hortobágyon” keresse meg Viorelt, és kérdezze meg! Mert szülőföldje neki is volt, és néha álmaiban vagy ébren, de egy néhány pohár egri bikavér mellett tud csak igazán boldog lenni, mert ilyenkor újra otthon érezheti magát, aminek a jele a nyári kert kockás abroszára ejtett nagy, gömbölyű könnycsepp.

 Ő már soha nem mehet vissza az ő ókirálysági falujába, ezek után az az életmód számára már nem elfogadható. Már nem hordaná két nehéz favödörrel a vizet a patakról mosáskor az édesanyjának, és a székelyföldi Sepsiszentgyörgy csak egy ideiglenes lakhely. Amikor szülei és más falubeliek a párttitkár biztatására fölkerekedtek és átkeltek a Kárpátokon, hogy Erdélyországba költözzenek, akkor -úgy mondja- divat volt ez.

 Akik már hamarább bevándoroltak és az „éhínség” járatával (ez a neve a Moldvát Sepsiszentgyörggyel összekötő autóbuszjáratnak) hazalátogattak, azt beszélték, hogy ott, a Kárpátokon túl a betelepülőknek könnyebb álláshoz jutni és úgy általában, könnyebb a megélhetés. A párttitkári, bírói, ügyészségi bőrfotelekben is ismerős arcokat látnak, kik hónuk alá nyúlnak és segítenek a fészekrakási gondokban. Ráadásul, hogyha a rend és a törvény, számukra szűkre szabott ösvényéről letérnek, a rendőri szigort enyhíti az együvé tartozás és a szolidaritás érzése.

 Remélem, az eltelt tizennégy év alatt, a budapesti idegsebészek kése alatt, Viorel megegyenesedett annyira, hogy még a napra is nézhet.

 Az a nap abszolút semmibe sem különbözik attól, amelyik az Ókirályságban sütött le rá vagy akár a székelyföldi Sepsiszentgyörgyön. Az a nap fent a magas égen most éppen úgy süt le Viorelre, mint rám, az uralkodó és az alárendelt nemzet fogalma már teljesen kiüresedett, és csak a sebeket hordozzuk magunkban, amelyeket ennek jegyében ejtettek rajtunk.

 De azt egy életen át.

 Zonda Attila 

Megtekintések: 20

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hogyan segíthetsz?

PayPal segítségével

adományozok itt

átutalással

Számlaszámunk:
10700488-66317874-51100005
(CIB Bank Zrt.)

nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB

Az adományozás adómentes.


Önkéntes munkával

Jelentkezz és írj az alapitvany@erdelyimagyarok.com email címre!

© 2021   Created by erdelyimagyarok.com.   Működteti:

Bannerek  |  Jelentse észrevételét  |  Használati feltételek