A fecskékről

Nekünk több ezer, ravaszul kiválasztott, egymás mellé rakott hazug szó,
és több ölnyi, silány műtrágyával viríttatott, tűzpiros rózsa sem elég ahhoz,
hogy szerelmes szavainkat elhiggyék, de főleg azt, hogy önmagunkon kívül
mást is tudunk szeretni.

Az állatvilágra, a madarakra figyelek, mert a mindenség, az élő és élettelen
világ teremtője általuk üzen nekünk. Nagyon ránk fér az ő üzenete, mert tőle
egyre jobban rugaszkodunk el, és a természetes helyett inkább a saját
remekeinket választjuk: vasbeton, műanyag, műkő, műköröm, műalma,
műanyatej.
Megérzéseinkre, ösztöneinkre és főleg indulatainkra már rég nem hallgatunk,
megvetjük, messziről kikerüljük azt az embert, kiről azt beszélik, hogy a
polgármesteri hivatalban az asztalra csapott.
Úgy teszünk, mintha a Teremtő még az állatvilágot is a mi rendelkezésünkre
és szórakoztatásunkra alkotta volna.
Pedig a fecskemadár sereg, amely ősszel a villanydrótra sorjában rátelepszik,
a saját önálló életét éli. Úgy ősszel, amikor a hajnalok hűvösödni kezdnek, a
nagy út előtt ők is tudni akarják, hogy hol élték le a mögöttük hagyott szép nyári
hónapokat.
Egy indulás előtti utolsó pillantást vetnek az aszfaltozatlan, kikövezetlen,
füves utcára, a félévszázados cserepek alatt megbújt fecske- és emberlakra. De
ők indulás előtt, ott fent, a villanydróton arra is kíváncsiak, hogy valójában kik
és hová rohannak a magasból nézve aprónak tűnő emberek. De ez még
fecskeszemmel nézve is kifürkészhetetlen.
Nekem már igazából nem is fáj, ha ők onnan fentről néznek le rám, mert
mindig arra törekedtem, hogy hozzájuk hasonlítsak. Mert csak az ők világukban
nincsen folytonosan gyötrő halálfélelem, sem hűtlenség, sem hazugság, sem
hazaárulás és sok más efféle emberi találmány. Ők nem nézik, hogy a
nyilatkozat hiteles-e vagy nem, van-e rajta aláírás, írott vagy száraz pecsét, de
náluk még nyilatkozatok sincsenek, nincsen rá szükségük.
Nekünk több ezer, ravaszul kiválasztott, egymás mellé rakott hazug szó, és
több ölnyi, silány műtrágyával viríttatott, tűzpiros rózsa sem elég ahhoz, hogy

szerelmes szavainkat elhiggyék, de főleg azt, hogy önmagunkon kívül mást is
tudunk szeretni.
Jaj!
Nem zavar, ha a fecskék fentről néznek le rám, mert ők mindig tudják, hogy
mit kell tegyenek, melyik a jó irány, amerre indulni érdemes, ki az igazi vezér,
ki a legrövidebb úton a trópusokra visz.
Egyébként az emberi nemre jellemző racionalitás és az ebből eredő kétes
önbizalom nem is lenne hiba, ha ez nem a Gondviselőnktől távolítana el minket,
aki nélkül élvezhető, boldogító eredmények nincsenek. Mert a racionális
életmód, a kitartó kemény munka eredménye a tömegpusztító fegyver is,
melyeket a másik, a rossznak vélt társunk ellen dobunk be. A boldogságunkat, a
kényelmünket keressük azokkal a közlekedési eszközeinkkel is, amelyektől a
belvárosi köhögő gyermekek zsenge tüdeje egyre gyakrabban sípol. Veszélyes
és önpusztító lehet mindig csak egy irányba, előre nézni, főleg, ha elfogultan,
öntelten tesszük.
Úgy ősz derekán, tájak, domborzatok és szélességi körök szerint változóan,
indulás előtt a fecskék vissza is tekintenek. Látom én ezt rajtuk. Nemcsak azért
teszik, mert így muszáj, hanem azért is, mert most inkább ráérnek.
Tavasszal az elhagyott fészkek fölkutatásával kezdték, majd később
lakhatóvá tették, mások pedig újat építettek. Majd jött utána a (fecske) szerelem,
a nász, az igazi, az alárendelhetetlen és a beszennyezhetetlen, majd a tojások és
a keltetés. Később az újszülöttet kellett életszárnyra bocsájtani, és amire mindez
megvan, már az őszi hűvös szélben másképpen koccan a nyírfa levél, ami azt
jelenti, hogy nemsokára menni kell.
Újra.
Fontos tehát körülnézni, mielőtt ebből a régi világból egy újba elindulnak.
Azért figyeltem oda ennyire a fürkésző tűnődéseikre, mert hozzájuk hasonlóan
mi is egyfolytában valahová mind-mind elmegyünk. Egyszerre késztet a hívás a
taszítással. Iskolából kicsengetnek az életbe, egyik munkahelyről átmegyünk a
másikba, munkából nyugdíjba, majd végül, nyugdíjból is el valahová, amit
nehéz kimondani, és ahol már a visszatérő vándor fecskékkel tett párhuzam
fájdalmasan hamis.
Elérhetnénk, hogy saját sorsunkat jobban belássuk, ha lennének nekünk is a
fecskékhez hasonlóan bizonyos magaslataink, ahová szárnyak híján lélekben
fölemelkednénk. Ott nem csak a jövő parancsa visítana ránk, hanem vissza is
nézhetnénk.
Ők ott fent indulás előtt tudják, hogy a Kárpátok lejtőjén fekvő utca,
amelynek elhagyására készülnek, az ő életüknek is része, és sok ezer
szárnycsapással sem tudnak elszakadni tőle. Akárhova is mennek, színeit,
hangulatát és parancsolatait magukkal viszik. Minél erősebb és keményebb a
fecskenéző ember, a lelkébe beépült parancs is annál erősebb és keményebb, és
ez akkor is így van, hogyha ez számára végzetessé válhat.

A világoddal válsz hasonlóvá, melynek parancsolataival összeolvadsz. Ezért,
aki a fecske sereghez hasonlóan elindul és alaposan körülnéz, valójában
önmagát látja, tükörbe néz.
Sorsunk között alapvető különbség nincsen. Egy új világ mindannyiunkat
vár, úgy is, hogy mi megyünk el a régiből, de úgy is, hogy helyben maradva, a
minket körülvevő világ változik meg. Meg szokott történni, hogy elmúlik a nyár,
és egy másik világ, az ősz jön helyébe, pontosan úgy, mint mikor ifjak hoppra
megvénülnek.
A fecskék őszi útja nem ilyen, mert velük tavasszal újra találkozunk, de csak
akkor, ha a nagy találkozáson az őket fürkésző, az elmúláson töprengő, elfáradt
ember is jelen lehet.

Zonda Attila