Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

                                       Gerlice

 

De nem baj, nekem így is jól van. Ha engem már az én vércséim úgy is elvisznek, legyőznek, akkor legalább egyszer én is legyőztem egy vércsét. Gonosz, kegyetlen karmai közül kiszedtem egy pelyhes tollú búsgerlicét.

 

      Jaj, de szépen énekel a búsgerlice madár!

Teljesen, igazán, minden részecskémmel kellene örvendjek az ő dalának, de nem tehetem. Kóborlásaimban túl sok helyen hallgattam az énekét, ami akár a mi frigyünk szépségét is jelenthetné. Ő nem tehet róla, de ő a sorsomra, a megpróbáltatásaimra is emlékeztet mindenütt, ahol jártam a nagyvilágban.

De attól még én nagyon szeretem hű társamat, a búsgerlicét, boldog vagyok, ha látom gyönyörű, áramvonalas, szép, szerény testét, hallom az ő páratlan, kedves dalát.

Egy vidám, jó hírt mondok el, a történetem is vidám lesz, legalábbis annak szánom, ha sikerül. Elmondhatom, hogy a nagyvilágban egy búsgerlice dal nekem köszönhető. Nélkülem nem dalolna, de még ő maga sem lenne.

Annyira hasonlítanak egymásra ezek a gyönyörű madarak, hogy már nem is tudom, melyik az én madaram, melyik köszönheti nekem az életét. Meg ne kövezzen senki engemet, de amikor búsgerlicét látok, nekem úgy tűnik, hogy éppen ez az enyém, pontosan ezt mentettem meg!

A történet következik úgy, ahogy megtörtént. Egy nyári napon több kilométeres gyaloglás után, tikkasztó hőségben ballagtam hazafelé a kertvárosban. Nehéz csomagot cipeltem. A hátizsákom legkevesebb tizenöt kiló lehetett, de az oldaltáskám súlya sem elhanyagolható.

Egyszer egy nagy koppanást hallottam az egyik sorház tükrös ablaka felől. Semmit nem láttam, csak az ablak tükrében visszatükröződő diófa leveleit, mint hogyha a kiskert még arra is folytatódna.

Nem csak engemet csapott be a tükör, hanem a ragadozó madarat, a vércsét is. Nagyon éhes lehetett, mert a nagy menekülésben egy félig pelyhes gerlicével a karmai közt, nekivágódott a tükröződő ablaknak. Lepottyant a földre, de a gerlicét a karmaiból még ott sem engedte ki. Átrepült vele a vaskapu tetején, és majdnem elütött, annyira kétségbeesetten próbált megszökni az áldozatával. Egyáltalán nem repült gyorsan, ekkora prédával, ilyen nagy gerlicével nem lehetett.

Dühös lettem, okkal vagy oktalanul, helyesen vagy helytelenül, jogosan vagy jogtalanul. Isteni jogköröket szakítottam magamnak, és nem túl hangosan, de a vércsének és talán magamnak ennyit mondtam:

- Megállj, te, gazember!

Az oldaltáskámat még letehettem volna, de még azt sem, úgy szaladtam utána, hogy megmentsem az enyémet, a hozzám tartozót, a hűséges társamat, a búsgerlicét.

Rám csodálkoztak az emberek, nem értették, hogy egy komolynak tűnő férfi sok csomaggal megrakva, miért kerget a forgalmas úttesten egy madarat. Egy ember üldöz egy madarat. Ők azt sem látták, hogy előttem a madár nem egy, hanem kettő. Kocsik is jártak az úton, akár el is üthettek volna.

Engem csak az érdekelt, hogy megmentsem ezt az ártatlan búsgerlicét. A vércse végezte az ő dolgát, azt, ami neki a létfenntartással jár. Én pedig, az irigy, beleütöttem az orrom, mert úgy éreztem, hogy amit ő tenni akar, az rám is tartozik. Ebben az ügyben nem vagyok közömbös, nem vagyok harmadik, egy kicsit mintha az én bőrömön éreztem volna a vércse hegyes karmait. Ez nekem is fájt, és mintha nemcsak a bőröm szenvedett volna, hanem a lelkem is.

 Azt akartam, hogy ne haljon meg, hogy éljen és daloljon a világnak, mert a világnak mindig, minden korban és minden földrészen nagy szüksége van a búsgerlice dalára. Adósa vagyok én ennek a madárnak, a búsgerlicének, mert néhányszor az életemben csak ő tudta magával és dalával lelkemet a talaj menti fagyoktól magasabban tartani egy pár száz centivel. Hogy meg ne fagyjon!

Ő el tudta hitetni velem, hogy nem vagyok teljesen idegenben, mert ő velem van, pont olyan és úgy énekel, mint hajdanán Kurtapatakon, a Kicsivölgyben, a kutyacseresznyefa ágán.

 Ő dalolt, ő segített nekem a román alföldön, ahol közlegény voltam másfél évig. Velem volt Berlinben, a húskombinátban, ahol románnak szidtak, és egy Ceausescu beszédre a húskombinát hangszórójához rángattak. Követelték, hogy hallgassam Ceausescut. Ott kellett álljak a hangszóró előtt, és én, a román kellett hallgassam a román diktátor szavait. Tudom, pontosan emlékszem, őt Horstnak hívták, és szó szerint ezt mondta:

- Gyere ide és hallgasd, te, román, a vezéred szavát! Ti öltétek meg az én két nagybátyámat a második világháborúban.

Nagyon haragudtak rá a németek és mindenkire, aki ebből az országból jött, és román útlevelet tartott a zsebében. Én még csak nem is haragudhattam rájuk, mert én nagyon jól tudtam, hogy mennyire igazuk van.

Vándorlásaimban mindenütt velem volt a búsgerlice egész Európában. Eleinte azt hittem, hogy ő egy kurtapataki madár, és ha valamilyen oknál fogva a szomszéd falu, Bélafalva felé venné az útját, akkor a falu végén megtér, visszafordul, nem hagyja el fészkét, Kurtapatakját.

Pedig nem így van ez, és ezt én most már tudom. Amikor idegenbe szakadva azt hittem, hogy már csak az árnyékom van velem, akkor megpillantottam őt, a szépet, őt, a csodálatosat, a hűségeset. Megvigasztalt, rendbe tett, lelkemet megsimogatta az ő kedves dalával.

Hát ezért ugrottam meg magam, akár egy bolond, vén párduc. Nem törődtem azzal, hogy vállamat szinte egy félmázsás teher nyomja, szívemet annál több, és a vércse után iramodtam a forgalmas városi úton. Nem érdekelt az sem, hogy esetleg bolondnak néznek. Egy ennyi és egy ilyen bolondság értelmet adhat, szebbé teheti az életemet.

Nagyon gyorsan kellett szaladjak, párduc szerettem volna lenni, mert ha ez a vércse berepül valamelyik udvarra, akkor nekem semmi esélyem nincsen, és ha nekem nincsen, akkor ennek a félig pelyhes gerlicének sincsen. Ha ő meghalna, akkor bennem is egy kicsit meghalna valami.

Győztem, sikerült, jó párduc voltam. Az a gonosz ragadozó madár, a vércse nem számított ilyen bolond emberre. Így még nem vesztett zsákmányt vércse ebben a városban.

Az emberek úgy általában az utcán csak emberek, néha nincs sem igényük, sem idejük arra, hogy azok legyenek. Pazarlásnak, megengedhetetlen luxusnak tekintik ezt. Fáj, hogy ez nemcsak ebben az utcában van így, és nemcsak ebben a városban.

Amíg szaladtam utána, a vércse végig figyelt a szeme sarkából. Az ostoba elhitte, hogy én egy nagyobb madár vagyok, talán egy nagyobb és erősebb ragadozó, mint ő, és ha már utána iramodtam, akkor biztosan utolérem és megeszem a gerlicét is, de talán őt is.

Ekkor csoda történt. A buta vércse nekem, a nagyobb ragadozónak letette a félig pelyhes gerlicét a járdára, hogy egyem meg, és amíg a gerlicét eszem, ő elrepülhet. Vércse logika, de örvendtem neki, mert a gerlice ennek köszönheti az életét.

Odamentem és felvettem a még vergődő búsgerlicét. Megsimogattam szegénykét, megtépázott, kicsavart szárnyait egymás mellé helyeztem. Vércseppeket kerestem rajta, de hála Istennek egyet sem találtam.

Miközben simogatásommal törlesztettem feléje az adósságomat, éreztem az ő apró szíve hatalmas, kétségbeesett zakatolását. Abban bíztam, hogy csak kell legyen neki valami bordája, izma, bőre, hogy az ő kicsi szíve a nagy zakatolásba ki ne pottyanjon a járda szélére. Mit kezdene szegényke szív nélkül itt, ebben a városban, a járdaszélen? Mondtam neki, hogy most már nem kell féljen, nincs vércse, nincs veszély, elmúlt.

Ugyanabba az udvarba vittem vissza, ahonnan kivitte őt a vércse, vissza a családjához, és mivel a gerlicéknek csak egy testvérük szokott lenni, a testvéréhez. Talán majd segít rajta az édesanyja, az édesapja, a testvére.

Nem tudom, mit tehetnek vele, segít-e, tud-e segíteni az egyik gerlice a másikon. Lehet, hogy semmit sem tesznek, mert ilyen a gerlicesors. Aki ezt nem érti meg, az olyan, mint aki a legelőn a zöld fűszálat szedi ki egy legelésző tehén szájából.

Jézus mondta: „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” Arról nincs írás, hogy a búsgerlice testvére-e Jézusnak. Úgy gondolom, hogy az kell legyen, mert aki egyszer vércse karmok közt szenved, az nekem mind-mind testvérem. Aki pedig nekem, lelkes, Istenfélő embernek testvér, az, az én testvéremnek, Jézusnak is testvére kell legyen.

Most végezetül azon tűnődök, hogy tarthatom-e markomat a búsgerlicék nemzetségének. Jár-e nekem valami fizetség azért, amit közülük eggyel tettem?

Ha a búsgerlicék nemzetsége vagy a mi Atyánk rájön az én titkomra, akkor biztosan nem kapok semmit, sem az egyiktől, sem a másiktól.

Ez a valóságos történet lehet, hogy nem is búsgerlice mentés. Egy önző, délibábkergető, árnyékát átlépni képtelen ember pótcselekvése. Lehet, hogy csak azért avatkoztam bele a búsgerlice és a vércse történetébe, mert én magam nem bírok a saját vércséimmel. Túl nagyok ők, túl erősek, túlontúl hegyesek a karmaik. Reménytelennek tűnik az esetem velük.

Én magam is emberből vagyok, boldogságra, igazságra, győzelemre vágyok. És mivel az én vércséimmel szemben nem vagyok esélyes, egy öklömnyi vércsemadárral kezdtem viaskodni. Itt esélyesnek láttam magamat.

Biztos rá fog jönni a búsgerlice nemzetség és a mi Atyánk erre a turpiságra, és nem fog semmi jutalmat adni tettemért, sem ez, sem az.

De nem baj, nekem így is jól van. Ha engem már az én vércséim úgy is elvisznek, legyőznek, akkor legalább egyszer én is legyőztem egy vércsét. Gonosz, kegyetlen karmai közül kiszedtem egy pelyhes tollú búsgerlicét.

Zonda Attila

 

 

 

Megtekintések: 5

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hogyan segíthetsz?

PayPal segítségével

adományozok itt

átutalással

Számlaszámunk:
10700488-66317874-51100005
(CIB Bank Zrt.)

nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB

Az adományozás adómentes.


Önkéntes munkával

Jelentkezz és írj az alapitvany@erdelyimagyarok.com email címre!

© 2020   Created by erdelyimagyarok.com.   Működteti:

Bannerek  |  Jelentse észrevételét  |  Használati feltételek