Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

Zonda Attila: Boldogság című könyv, Fenyőfák

                                      Fenyőfák

Tél, Hegyek, Hó, Táj, Természet, Alpesi, Scenic, Svájc

És ha már jó voltam dióért és erdei mogyoróért, akkor miért kell még külön szaloncukorkáért is jónak lenni?

Istenem, miért adtad így, hogy majdnem mindig jónak kell lenni? Miért nem elég, hogy Mikulás előtti nap, reggeltől estig kibírom, hogy jó legyek? És ha már jó voltam dióért és erdei mogyoróért, akkor miért kell még külön szaloncukorkáért is jónak lenni?

A szaloncukorka miért nem olyan, mint a kámforos cukorka? A kámforos cukorkának miért nem tudunk úgy örvendeni, mint a szaloncukorkának? Miért van az, hogy csak az év egyetlen napján olyan finom, olyan édes, olyan szép az a cukorka?

Én édes Istenem, jó-e azt is mond meg nekem, hogy miért csak Karácsonykor lehet szaloncukorka? Annyi kicsi gyermek születik egész évben, éjjel-nappal, és mégis miért van az, hogy legjobban egyetlen egy kicsi gyermek születésének örvendünk? Hogy tudjam én megérteni immár negyedikes fejjel, hogy annak az egyetlen egy kicsi gyermeknek a születésében benne van sok-sok millió kicsi gyermek születése, az enyém is, a világ összes gyermekének a születése, a világ születése?

Nem volt, akinek föltegyem a kérdéseket, mert a nyír- és egerfák havas ágain csak egy néhány izmosabb cinegemadár billegett. A hótakaró vastag volt, és ahhoz túl kicsike voltam, hogy a cipőm szárán ne menjen be a hideg hó, ahhoz pedig már túl nagy, hogy a megloccsanás után megbőrözött hó teteje megbírjon.

Hogy bírhatott volna meg, hiszen nem a kicsi fészim, hanem édesapám nagy fészije volt a vállamon? Az enyémet, a kicsikét soha nem fente meg olyan élesre, mint az övét, a nagyot. Elnéztem neki, mert favágásra mindig a nagyobbikat használtuk.

Zsebemben, gomolyában ezüstfenyő kötözésére hasított rongykötő van. Mert én most nem akármilyen fenyőfáért megyek, hanem karácsonyfának valóért, de abból is a legszebbik fajtáért, igazi ezüstfenyőért.

Vagyok én már annyira nagy, hogy eljussak, ha kell, még a Polyánbércéig is, ahol igazi ezüstfenyők vannak. Már messze túl voltam a Lengyelek utcáján, már a faluszéli Tanorokat is elhagytam. A Nyírhomlokot nem másztam meg, mert annak a tetején csak nyírfa és egerfa van, ami sehogy sem talál Jézuska születésnapjára.
Karácsonyra, a karácsonyfa talpba csak igazi ezüstfenyő talál, olyan, ami a ház melegében nem hullatja el egy hoppra a levelét. Ha megmarkolom a törzsét, nincsen rajta szúró levél, sima és ezüstszínű.

A Tanorok végében már ott van a Nagymocsárkert, de még ott sincs igazi ezüstfenyő. Akármilyen, az van, de az nem jó, mert akármilyen Jézuska sincs, csak igazi Jézuska. Ezért még a Nagymocsárkerttel sem érhetem be, át kell menjek a Hidegkút forrás alatt, a Kurtapatak patakán, ki egészen a Hidegkút pusztájáig, és ott már van, ott már biztosan van igazi, simatörzsű ezüstfenyő.

A Nagymocsárkert kaszálóin lépkedve nem tudhattam, hogy a vegyes erdőben ennél sokkal, de sokkal nehezebb lesz. Az erdőben a hó felakadozik, a hó alatt száraz, tavalyi ágak is roppannak, itt már derékig ér. Eszembe jutott, hogy az adventi havas erdő már nem is az emberek, nem is a gyermekek birodalma, hanem Istené és azoké az állatoké, amelyeket ő mindennel ellátott, hogy itt megélhessenek.

Félni kezdtem, mert tudtam, hogy az ilyen erdei életre teremtett állatok, farkasok és medvék igen veszélyesek. Jóllehet, hogy felnőtt fészim van, a nagy, a rendes favágó fészi, amivel édesapám jár az erdőbe, de azért alóla kilátszok én, a gyermek. A medvék, a farkasok, ha meglátnak, tudni fogják, hogy ez csak egy gyermek, nem egy erdőt járó nagy ember, felbátorodnak, és megpróbálnak megenni. Eggyel még valahogy elbánnék, de fenevad nemcsak egy van egy ekkora erdőben.

Már nem is találtam olyan fontosnak, hogy igazi ezüstfenyővel menjek haza.
Már a veresfenyő is jó lenne, de az legalább hármas legyen, három ág felül, három lennebb, így tovább lefelé, egyenlő távolságra.

Még a cinegemadár is meg tudja ijeszteni az erdőt járó gyermeket. Roppant figyelmes, és amikor a felső havas ágról tovaröppen, az ágról rögtön lehull egy csomó hó az alsóra, az még többet hullat lefelé.

Csak a farkasok ne jönnének!

 

Olyan szép volt a tavalyi Karácsony is, amikor az éjféli misén a ferencrendi zárda templomában olyan sok, zsúfolásig megrakott karácsonyfa volt. A ferencrendi szerzetesek még a sarkokba is karácsonyfát kötöztek fel, még azzal sem törődtek, hogy ha fent a plafonon az ága meghajlott. Nem is tudom hány, talán tíz karácsonyfa is lehetett, és valahányon igazi, magyarországi szaloncukorka lógott. 

Csodálkozok, hogy K.GY., a falu besúgója, hogy nem jelentette fel a pap bácsikat a sok szaloncukorkákért. Talán úgy sikerült nekik megúszni, hogy sem K.GY., sem a felesége, sem a fia, sem a leánya nem jár a templomba. Ezért lehetett olyan sok szaloncukorka az esztelneki zárdatemplom karácsonyfáin.

Tavalyelőtt még piros jonatánalma is volt a karácsonyfákon. A nagyobb gyermekek, hetedikesek, nyolcadikosok gyufaszálat szúrtak a szára helyére, és úgy kötözték fel a vastagabb ágakra. Az idén biztos, hogy nem lesznek már jonatánalmák a karácsonyfákon, mert a tavaly egy gyufaszál meglazult, és egy alma leesett egy barát fejére.

Szép a Karácsony, és gondolom, hogy az idei még szebb lenne, csakhogy valahogy bírnom kellene a sok éhes farkassal, ha rám támad. De Isten engemet nem arra teremtett, hogy farkasokkal verekedjek egy nagy embereknek való fészivel. Talán mégis csak jobb lett volna a kicsi fészi, azzal talán még a megfagyott hó is megbírt volna a tetején. Talán szaporábban is vágtam volna ide-oda, ha körülvesznek ezek a Hidegkút erdejében nevelkedett farkasok.

Ágak csapódtak fel a madarak végett, de talán a madarak is azért riadtak meg, mert ők onnan fentről már látják a közelgő farkasokat.

Istenem, te, aki jelen vagy még a Hidegkút erdejében is, erősebb vagy a farkasoknál, a medvéknél, K.GY. -nál és a román milicistánál is, kérlek, védjél meg engemet! Küld el a farkasokat!

De lehet, hogy az lesz a legjobb, hogyha Szűz Máriát kérem, mert ő innen nem messze, a nagy havas hegyeken túl, a csíksomlyói Nyeregben már egyszer megjelent. Hátha értem is megtenné, hátha megvédene a farkasoktól! Milyen jó, hogy Pacifik atya a hittanórán megtanított egy szép Máriás imádságra, amitől vigyázni fog ő rám!

Édesapám borotvaéles fészijét az oldalamhoz támasztottam, kezemet összefogtam a hüvelykujjaimat keresztbe téve, és égre szegett fejjel, bátran, hangosan imádkoztam.

Most segíts meg Mária,
ó irgalmas Szűzanya!
Keservét a búnak, bajnak
eloszlatni van hatalmad.
Hol már ember nem segíthet,
A te erőd nem törik meg.
Hő imáját gyermekidnek
nem, te soha nem veted meg.
Hol a szükség kínja nagy,
mutasd meg, hogy anyánk
vagy!
Most segíts meg Mária,
ó irgalmas Szűzanya! Ámen.

Bizony, bizony alábbhagytam az igényekkel. Túlságosan szerettem én Istent, Szent Pétert és Pált, a falu védőszentjeit és a csíksomlyói Szűz Máriát, hogy én most itt, a Hidegkút erdejében meggyűjtsem a bajukat. Ha alább hagyom, beérem veresfenyővel, s abból sem pont hármaságazatúval, hanem akármilyennel, akkor gyorsan hazamehetek, és a vállamon ott lesz egy fa, amiből mégis csak lehet karácsonyfa.

A zárdatemplom lakói, az öreg szerzetesek ilyent nem tennének ki az oltár mellé, de hátha édesapámék a kedvemért elfogadnák, hátha hagynák, hogy felöltöztessük.
Az erdőből hazamenni mindig könnyebb, jobb, hamarabb. A meredeken le még nagyokat ugrani is tudtam, de úgy, hogy a borotvaéles fészit magamtól távol tartottam. Még a falu központjának mondott hídig sem értem el, mégis hallottam édesanyám éles és kétségbeesett hangját: Attila, Attila, Attila!

Nem tudta, mit tegyen édesanyám se, amikor a kapun beértem a nagy fészivel és a kicsi karácsonyfának valóval. Váltig erősítettem, hogy ez a fajta is jó lesz, és ha nem ez lesz az idei karácsonyfa, akkor sem most Karácsonyra, sem jövő Mikulásra nem leszek jó.

Pedig jó kellett legyek még akkor is, ha másnap reggel a pince torkában, hosszan végigfektetve ott volt a gonosz, a rossz, a hármaságazatú, a gyönyörű szép, a tiszta ezüstfenyő karácsonyfának való. Hogy meg kellett szenvedjek én a kisebbik veresfenyőért is, pedig a Polyánbérce erdejéből még ennél szebbet is hozhattam volna, hogyha Jézus anyját, a boldogságos Szűz Máriát nem sajnáltam volna!

Megtudtam, hogy aznap hajnalban az esztelneki cigányok hoztak mindenkinek igazi ezüstfenyő karácsonyfának valót. Nagyon jól kerestek vele, mert a kicsi katolikus falu minden családja túl volt már a disznóölésen, és a tarisznyájukba friss tepertyűt, kocsonyát, disznófület adtak. Melléje szép piros jonatánalmát is kaptak, és amelyik cigánynál zsák volt, az még válogatott pityókát is.

Némely háznál még tavalyi szalonna is maradt, olyan jól el tudták tartani. Az idei szalonna még nem jó, még ott van Bíró Jóska bácsi zsindelyes padlásán, a füstben, és ahhoz nem is szabad hozzányúlni, csak akkor, amikor legelőször megszólal a kakukk.

Nem tudtam megbékülni azzal a cigány hozta, igazi ezüstfenyő karácsonyfának valóval. A két faluban valójában senki sem kért cigánytól karácsonyfának való fenyőfát. De ők nem is vártak arra, hoztak csak úgy. Csak úgy, már ki tudja hány év óta, amióta ők ott vannak Felső-Esztelnek szélén, amióta náluknál szegényebb nincsen. 

Amit a pap a templomban megmondott, prédikált, hirdetett, az evangéliumot, az apostolok leveleit megértették és magukévá tették a szentföldiek. A Karácsony ünnep a családban, és a családon belül is az emberek ilyenkor jobbak, mint máskor. De az egyház tanításaiban az áll, hogy ilyenkor irgalmasnak is kell lenni, Adventban egy jó keresztény a szegények felé fordul. 

A cigányok, akik ők maguk is templomba járó keresztények voltak, egy külön padban és részen, esélyt akartak adni a székelyeknek az evangélium tanításának alkalmazására, hogy gyakorolhassák rajtuk az irgalmasságot, a jóságot. Ezért döngették ők már kora hajnalban a kaput, ezért kellett felöltözzön és kimenjen édesapám a kapuba, hogy átadja nekik azt a csomagot, amit édesanyám az este előkészített, és behozza azt a szép ezüstfenyő csemetét, ami az én karácsonyomat annyira megkeserítette. 

Nem voltam könnyű eset. Szüleim szemére hánytam, hogy ők jobban szeretik az esztelneki cigányokat, mint engemet, és akkor ezt én úgy bosszulom meg, hogy én is jobban fogom szeretni az esztelneki cigányokat, mint őket, és nekik fogok szót fogadni. 

De estére ez mind elmúlt. Az a cigány hozta, karácsonyfának való olyan gazdagon fel volt öltöztetve Karácsony estéjére, hogy szinte már semmi nem látszott belőle. Az a sok szép, színes szaloncukorka, tűzpiros jonatánalma, sok szép karácsonyfadísz és még ki tudja mi, nem csak a karácsonyfát takarta be, hanem az én fájdalmas emlékeimet is. Örvendtem annak, ami van, és magamban azt szerettem volna, hogy azokban a sokgyermekes, esztelneki cigányházak mindenikébe pontosan ilyen szép karácsonyfát hozna az angyal.

Mert a karácsonyfa, a Karácsony, a boldogság, az mindenkinek jár, még azoknak is, akik miatt az én veresfenyőmet a szüleim nem öltöztették fel, a fásszínbe dobták. 

Már csak az vigasztalt, hogy magát a Szűzanyát óvtam meg a farkasokkal való küzdelemtől. 

Ha én nem hallgatok a Szűzanya szavára, és átmegyek igazi, hármaságazatú karácsonyfának valóért a Polyánbércire, akkor a farkasok megtámadnak, a gonosz, lelketlen farkasok, akiket még a Szűzanya sem szeret.

Pacifik atya, a harangozó Réti Gyuri bácsi házában, a hittanórán, minden kedden és pénteken arra tanított, hogy Isten az, aki szeret minket. Értünk egyetlen fia emberré lett, és hogy minket még jobban szerethessen, éppen olyan kicsi gyermeknek született, mint az összes kicsi gyermek az egész világon.
Én arra gondoltam, hogy mi úgy hasonlíthatunk Jézuskára és arra, aki őt közénk küldte, az ő Atyjára, Istenre, hogy ha mi is szeretünk. Hogyha mi is szeretjük őt. Ez így becsületes.

Nem lett volna szép dolog tőlem, a jó hittanra járó gyermektől, aki ezen a Karácsonyon már nemcsak csengettyűs, hanem vidimusz is lehet, hogy elkóboroljak egy igazi karácsonyfának valóért a Polyánbércének erdejébe. Ott biztosan körbevettek volna a farkasok. Azt a Szűzanya, aki engem szeret, nem hagyta volna, és akkor engemet védett volna a gonosz farkasoktól.

Aki a Szűzanyát szereti, az nem megy a Polyánbércire még igazi karácsonyfának valóért sem. Jézus édesanyja, Baba Mária még az igazi ezüstfenyő karácsonyfának valónál is fontosabb kell legyen. Ő az, aki megvéd minket, és cserébe semmit nem kér. Ő nem olyan rossz, mint édesanyámék, mert nekik Mikulásra is jó kell lenni, Karácsonyra is jó kell lenni. A végén még kiderítik, hogy egész évben jónak kell lenni.

Milyen jó, hogy a csíksomlyói Szűz Mária megmondta nekem, hogy ne menjek ki a Polyánbérce erdejébe igazi, hármaságazatú ezüstfenyőért! Sem nekem, sem Baba Máriának nem esett baja, és hogyha a gonosz farkasok annyira megéheznek a fagyos télben, akkor inkább egymást egyék meg. De én úgy is megvédem Szűz Máriát, úgy, hogy megelégszek egy veresfenyővel.

Így sikerült, hogy életemben először hasonlóvá próbáltam lenni a kicsi Jézushoz és Istenhez. Lehet, hogy másoknak ez hamarabb sikerült, lehet, hogy később, lehet, hogy soha.

Emberi sorsunk nem szabja meg, hogy ne válhassunk Istenhez hasonlóvá. Azon az emlékezetes Karácsonyon nekem sikerült, hogy talán a legnagyobbal, Jézus édesanyjával tegyek jót: nem mentem el még igazi karácsonyfának valóért sem a Polyánbérce erdejébe. Azért nem mentem el, mert szerettem Jézus édesanyját, a boldogságos Szűz Máriát, és óvtam őt a farkasoktól.
Azóta is, már több mint négy évtizede Jézus édesanyja, Szűz Mária óv engemet a farkasoktól, és annak a nagy napnak az emlékére már nem is díszítek hármaságazatú, ezüstfenyőből karácsonyfát, csak veresfenyőből.

Ilyenkor, Adventban, Jézus születésére várva, már réges-rég nem én hozom a karácsonyfának valót. A faluszéli Tanorokba, a Nagymocsárkertbe, onnan át a Hidegkút erdejébe sem jártam azóta, de a Karácsony, bárhol is lett légyen szállásom, elér.

A szerzetes pap bácsi, Pacifik atya mindent elmagyarázott nekem. A hittan három órakor kezdődött, de én már két órakor abbahagytam a szánkózást, és bementem Réti Gyuri bácsi meleg házába, ahol vidáman pattogott a kályhában a száraz nyírfa. A horgas botjára támaszkodva a pap bácsi elmondta nekem, hogy mi a nagy titok.

Szeretni kell éppen azt és azokat, akik körülvesznek, kisebb és nagyobb testvéreinket, az összes hittanra járó kurtapataki gyermeket, akik most éppen kint szánkóznak, de a kápolnatetőt is szeretni kell, ahol szánkóznak.
Aki még jobban hasonlítani akar Istenhez, az a Tanorokat is szereti. Szereti a Nagymocsárkertet, a falut körülvevő pusztákat, de még a Hidegkútból csordogáló Kurtapatak patakát is, ami még a fagyos télen sem fagy be.

Legvégül még édesanyánkat, édesapánkat is szeretni kellene, csak őket igen nehéz, mert ők rosszak. Tőlük mindig mindent csak akkor kapok, ha jó vagyok. A nélkül semmi sem kerül a karácsonyfa alá, még az az árva, halas nyelű bicska sem. 

Karácsony az olyan, hogy a régi időkben is volt minden évben, lesz az idén is, és még az elkövetkező években is. Egy-egy ember helyett más lesz, úgy név szerint. De csak a nevük különbözik, mert Karácsonyt mindenki várja, mindenki örvend neki, és Isten akaratából mindenki jó. 

Zonda Attila

Megtekintések: 20

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hogyan segíthetsz?

PayPal segítségével

adományozok itt

átutalással

Számlaszámunk:
10700488-66317874-51100005
(CIB Bank Zrt.)

nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB

Az adományozás adómentes.


Önkéntes munkával

Jelentkezz és írj az alapitvany@erdelyimagyarok.com email címre!

© 2021   Created by erdelyimagyarok.com.   Működteti:

Bannerek  |  Jelentse észrevételét  |  Használati feltételek