Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

Ki tudja ezt jobban megérteni, átérezni Bálintnál? Ő, aki tizenöt Húsvéton, Pünkösdön és Karácsonyon nézett ki a börtön rácsain keresztül, és kint szeretett volna lenni, kint, a rácsokon kívül, otthon, szülei és testvérei között, ő tudja a legjobban megérteni Kuszikát.

 

Szóljon ez az írás arról, aki rossz, még inkább arról, aki oklevelesen rossz, de ő tudja, hogy nem rossz! És nem rossz, hogy biztosan tudja, hogy nem rossz. Ő tudja, hogy jó, csak a helyzetében ezt ki sem lehet mondani, megbotránkoznának az emberek.

Az csak kimondott szó lenne, hogy én, K. Bálint jó ember vagyok, viszont arról, hogy testvérgyilkos, aláírt és lepecsételt bírósági végzés van, és az emberek inkább ennek hisznek.

Hiába töltötte le a tizenöt év szigorú börtönt, attól még az ítélet a világ végezetéig fennáll. A világ végezetéig, nem a koporsója bezártáig!

A legnagyobb baj az, hogy néha még ő maga, Bálint is elhitte, hogy az ördög még egy picit sem pepita, távolról nézve szürke, hanem közelről és távolról is fekete, mint az üszök. De azért vannak, inkább voltak valakik, valaki, aki még is tudja, tudta, hogy az ördög bizony mégis pepita, még az ördögre is ráhullhat a fehér hó, és olyankor fehér, mártír, esetleg hős.

Bizony-bizony olyan is van gyakorta, hogy hófehér lelkekre valami fekete ráhull, olyan, mintha fekete hó lenne, és akkor ördögnek látszik. Ezeket az ördögcsináló, fekete pelyheket éppen mi, emberek szokjuk hullatni egymásra, nem Isten hullatja ránk.

Legyen ez az írás hóseprés, fekete pelyhes hóseprés, mert az emberek által hullatott fekete pelyheket nem olvasztja el a langyos tavaszi szél, az ilyen fekete hóhullásnak csak kezdete van, végezete nincs!

Ide s tova már hét esztendeje, száműzetésem kezdetekor, amikor örökre el kellett hagyjam a fenyőerdő alatti ikres házat, már csak K. Erzsi élt a tizenhat testvér közül. K. Manyika már meghalt. Bálint volt a legkisebb közülük, a többi mind nagyobb, mint ő, bátyja vagy nénje. Van, aki azt mondja, hogy mind a tizenöt tanúja volt az ő ártatlanságának, de ehhez a tizenöthöz még hozzá kell adjuk a két szülőt, édesanyát, édesapát, és így lesz a tizenöt tanúból tizenhét.

Én magam, az ikres házban lakó szomszédja, mégsem az akkor még élő sok tanútól tudtam meg az igazat, hanem az ő legkedveltebb és leghűségesebb kutyájától, Kuszikától. Az első udvarért és házért felelős, fehér, izmos kutyának valójában még neve sem volt. Amikor Bálint a sűrű erdőben rátalált, egy mart aljában, akkor erősen megsajnálta és hívogatta:

- Kuszika, kuszika, gyere hezzám kuszika!

Kuszika jött, és megmaradt egész életére Kuszikának.

Kuszika nélkül nem tudtam volna meg, hogy fekete-e az ördög vagy pepita, mi is az igazság Bálint ügyében. Éveken át éltünk egy ikres házban, de, érthető módon, soha nem vettem a bátorságot, hogy megkérdezzem:

- Bálint, mondja meg nekem őszintén, maga ölte-e meg a bátyját, Palikát!

De ott voltak, minden nap följártak hozzá a nővérei, Manyika és Erzsike. Egyedül élt Bálint az erdő alatti házban, a testvérei főztek és hoztak neki meleg ételt minden nap. Gyakorta beszélgettem el a már régen nyugdíjas vénlányokkal, de valahogy soha nem vetemedtem arra, hogy megkérdezzem:

- Manyika, Erzsike, mondják meg őszintén, valójában ki is ölte meg az öccsüket, Palikát!

A kertváros többi lakói is csak találgatni tudtak. A nagy titokra senki nem kérdezett rá.

Én pedig hagytam, hogy továbbra is fekete maradjon az ördög, mégpedig olyan fekete, mint az üszök. Azért hagyom, nem bánom, hogy az ördög fekete legyen, mert én nagyon szeretem az angyalokat. Szeretem a szép, fehér, hófehér angyalokat. Azért örvendek nekik, mert ők, az én angyalaim kimondhatatlanul és leírhatatlanul fehérek.

Hófehérek, mint a frissen hullott hó a falu felső végén, a Csordagyűjtőben, odébbacska a Hidegkútnál, vagy egészen fent a Polyánbérce tetején. Ezeket a helyeket még télen is bejártam, onnan tudom, hogy milyen hófehér ott a hó. Úgy gondolom, azt hiszem, hogy a Kovácsgátjában is szép fehér kell legyen a hó, de annál messzébb, a Veresvíznél és az Oláhpataknál még annál is fehérebb lehet. Csak ott, olyan messze fent télen nem voltam soha, csak nyáron.

Az igazi angyalok sokkal fehérebbek, mint a hó az angyalföldi villamossínek között, vagy akár a 7. busz kipufogója alatt, amelyik összeköti Budát Pesttel. Az igazi angyalok nem csak annyira fehérek, mint a hó a metró körül, amikor az Örsvezér tér felé haladva kibújik a föld alól. Olyan a világ, olyan a sorsunk, hogy a hófehér lelkünkön is átzakatol néha egy-egy zajos villamos, kipufogós 7-es busz és szürke fémport hóra szóró, piros metró.

Valamit mégis kellene tegyünk, hogy megőrizzük lelkünk fehérségét, ha már nem is öncélúan, hanem egymás boldogságára. És hogyha már ilyen az élet, úgy hozta a sors, rápufogtunk az Istentől kapott hófehér lelkünkre, akkor legalább mi egymás között tudjuk, hogy az a korom, ólom és vaspor nem a lelkünk része, hanem csak egy bevonat, ami attól van, hogy egy helyen többen vagyunk a kelleténél. De még így sincsen baj, mert az angyalok szárnyának fehérjét nem éri el a 7. busz kipufogója vagy a piros metró fémpora.

Angyalok mindenütt vannak, és az ők szárnyuk mindenütt hófehéren marad. Őket nézzük, ha inog az önbizalmunk, bennük gyönyörködjünk, ha szebbé akarjuk tenni az életünket! De mi magunk, a járdabéliek is lehetnénk hófehér szárnyú angyalok. Ez a mi döntésünk, helyettünk senki más nem ügyelhet lelkünk tisztaságára.

Nem könnyű, de megéri, el lehet érni, hogy angyalmódra élj, és ehhez az is kell, hogy tudjad látni a sötét koromréteg alatt Isten havának makulátlan fehérségét.

A város erdő alatti részén ilyen korom lepte be Bálint lelkét, és kevesen láttak be a rárakodott idegen anyag alá. A törvénybírák a bizonyítékok birtokában ítéletet hoztak, talán nem is hibásat, mert azt a döntést hozták meg, amit maga a vádlott is akart saját maga ellen.

Kuszika, a jóltartott és rendkívül izmos, fehér, házőrző kutya nem volt jelen a tragikus történeten, nem látta, ki szúrta a gyilkos kést Palika szívébe, de ő annál többet tudott. Ő nem a rárakodott, idegen anyagot, a szürke bevonatot látta, hanem azt, ami van, a valóságosat. Bálint lelkét látta, úgy, ahogy csak ő láthatta, ahogy volt, és tetszett neki.

1941-ben visszajöttek a magyar katonák szép Erdélyországba. Nem azért jöttek vissza, mert valamit itt felejtettek, hanem csak egyszerűen úgy csináltak, mint a Vargyas pataka, amelyik egy ideig a mészkősziklák alatt folyik, hogy majd később újból a felszínre törjön.

Persze vannak ostobák és talán bűnösek is, akik azt hiszik, hogy örökre eltűnt a patak, soha sem fog újból folyni a szurdok völgyben. Eltűnt a patak a mélyben, kiment a magyar katona valamilyen okból kifolyólag, visszajött a magyar katona, és most éppen megint búvópatak. De a magyar nem ment ki Erdélyből, és magyar katonánk is lesz úgy, mint ahogy folyik Vargyason minden áldott nap és minden áldott percen a Vargyas pataka.

Amikor visszatértek a magyar katonák Háromszékre, az első dolguk az volt, hogy a sokgyermekes családoknak házakat építsenek a fenyőerdő alatti, tágas réten. Ezzel Ancsa mérnököt bízták meg, tervezzen és építsen sok ikres házat, amiből csak négy épült meg. Ez lett az Ancsa telep, és az még ma is.

Egyszer egy nyári délután Manyika a kerítésen keresztül megmutatta nekem a két, ikres ház közös adománylevelét.

Atyámfiai, gondolkozzatok el azon, hogy ez az adománylevél, amelyik Vitéz Nagybányai Horthy Miklós idejéből való, a másfél százaléknyi betelepült románságra való tekintettel, két nyelven íródott: magyarul és románul! Szűk száz esztendőre rá, Erdélyországban, az Európai Unióban, ott, ahol a magyarság aránya nem éri el a húsz százalékot, csak tizenkilencet, nincs magyar közigazgatás, nincs magyar helyiség névtábla.

Azon az adománylevélen, amit a K. család kapott, még ezt is írta: gazdag embernek pénze a garancia, szegény embernek a becsülete. Ezt Manyika olvasta fel nekem. Megkért, hogy írjam meg egyszer, hogy tudják meg az emberek, milyen ember volt éltiben Vitéz Nagybányai Horthy Miklós.

Az egész Ancsa telepen a legnagyobb tragédia a K. családban történt. A szomszédok azt beszélték, hogy Bálint, a bátyja, Palika halála után fogta magát, megmarkolta a véres kés nyelét, lement a milíciára, és jelentette, hogy megölte legfiatalabbik bátyját, Palikát. A hitelesség kedvéért széttárta az alvadt véres jobb kezét. Szóbeli vallomását azon nyomban írásba is adta, és rövid időn belül a városi bíróság tizenöt év fegyházbüntetésre ítélte a cseperedő legényt, aki még csak kéthetente borotválkozott.

Az Ancsa házakban az öregek azt beszélték, hogy a tettes nem ő volt, hanem az édesapja. Mivel ő volt a legfiatalabb, ő kellett magára vegye holta napjáig a testvérgyilkos bélyeget, mindezt saját akaratából.

Azt a tizenöt esztendőt, amit a bíróság megítélt le is töltötte, és a börtönben kitanulta a kárpitos szakmát. Szabadulása után a kertvárosban felkapott kárpitos lett belőle. Ő akkor is megjavította az ágyat, kicserélte a rúgókat, új tengeri füvet tett, hogyha egy lejt sem kapott, csak bort vagy pálinkát. De akkor is megjavította az ágyat, hogyha a gazdának sem leje, sem bora, sem pálinkája nem volt, csak megígérte neki, hogy majd egyszer megtiszteli.

Hosszú éveken át voltam szomszédja, a sűrű erdő mély szakadékaiban őriztem vele együtt kecskét, nagyon közelről ismertem. Sokszor hallottam, amikor munkából hazafelé jövet dalolgatott munkatársával, szomszédjával és jó barátjával, R. Árpival. A nóta szövegét csak a barátja tudta, Bálint csak itt-ott belekotyogott: én is, én is.

Olyan sokszor hallottam a székelyek szent hegyéről, a Hargitáról szóló nótát az Ancsa telepen, hogy néha még most is hallom, és hallom azt is, ahogy Bálint bele-beleszól: én is, én is.

 

Hargitai fecskemadár hosszú útra készül

Nem hagyja el kicsiny fészkét könnyhullatás nélkül

Én is, én is elbujdosnék messzi tájra

Ha szívem a Hargitáért oly nagyon nem fájna.

 

A munkatársa és jó barátja, Árpi a második szakaszt is tudta. Énekelte is az Akácos utcán felfelé, de olyan szépen és erősen, hogy a portörlőjét rázogató Piroska néni már el is felejtette, miért is ment ki az udvarra.

 

Nem sírok én édesanyám, csak a szemem könnyes

Szomorú a székely sorsa messze idegenben

Varjú sereg lepte be az egész tájat

Odahaza gyász borít be minden székely házat.

 

Az ivócimboráinak általában Bálint fizetett, mert hát ő volt a kárpitos, neki volt jó szakmája, csubukja. Íratlan szerződés szerint, az ivócimbora fölcipelte az Ancsa telepre, az Ibolya utca sarkáig, és ott letette a fűbe. A kapujáig nem merték elvinni, mert féltek a két vénlány testvér, Manyika és Erzsike szájától. Ők haragudtak, ha valaki ennyire lerészegíti az öcsikéjüket.

Egyszer Manyika becsengetett hozzám. Nagyon szépen megkért, hogy legyek szíves, segítsek becipelni Bálintot az utca sarkáról, mert ő túl öreg és nő, nem bírja egyedül. Az ölembe vettem a testvérgyilkosságért tizenöt év fogházra ítélt szomszédomat, és úgy vittem be hosszan az Ibolya utcán. Fél kézzel kaput nyitottam, az udvarra bevittem, sok lépcsőn fel a házba, az előszobán keresztül balra, a szobába, ott az ágyra fektettem, feje alá párnát tettem.

Másnap kora reggel négy szomszédja, ivócimborája rázta Bálint kapuját, és hangosan kiabáltak be:

- Bálintka, mit csinálsz? Bálintka, kelj fel! Bálintka, meghaltál-e? Bálintka, jó-e ne halj meg!

Történt egyszer, hogy az egyik ivócimborája az Ibolya utca sarkán rosszul ejtette le Bálintot. Valami baj történt a gerincével, azóta nem tudott jól járni, haláláig húzta az egyik lábát. Természetesen nem ment el orvoshoz, mit is keressen az orvosnál az, akinek ilyen nagy baja van.

A nővérei gyulladásra gyanakodtak, és minden nap hoztak magukkal négy gyulladáscsökkentő antibiotikumot, valami micint, cilint, de mindenféleképpen „kapszulás pirulát”. Ezeket kellett bevegye Bálint naponta kétszer, reggel és este. Ezek a micin-cilinek nem változtattak az ő régi szokásán, minden reggel bevette a szánkós vodkáját a szomszéd boltban.

Egyik reggel, amikor éppen indultam ki a házból, ő vonszolta fel magát a lépcsőn. Soha ilyen rossz bőrben nem láttam, semmi életszín nem volt az arcán, de annyit azért még tudott nekem mondani:

- Csak az a kapszulás pirula ne lett volna!

Ez volt az ő utolsó szava, és én voltam az utolsó ember, akihez hozzászólott.

A testvérei, Manyika és Erzsike, amikor hozták föl a főtt ételt, már ott találták az ágyban mozdulatlanul, a bécsinált levest aznap Kuszika, az ő hűséges, házőrző kutyája ette meg.

A legtöbbet veszítette el, amit egy kutya elveszíthet, de nyert egy lábas, csirkeaprólékból főzött, bécsinált levest.

A sepsiszentgyörgyi köztemetőben ástak az ő gazdájának gödröt a kert mellett, ott hátul, ahol a szegényebb emberek nyugosznak, ahol olcsóbb a sírhely.

A tragédián nem voltam jelen, így hát nem tudhatom biztosan, ki ölte meg Palikát. Az Ancsa telepen Vitéz Nagybányai Horthy Miklós által építtetett házakban az öregek azt mondják, hogy Bálint ártatlan. Olyan is volt, akinek valamiért nem vállalta el az ágya megjavítását, és az őt gyilkosnak tartotta. Én nem belőlük indulok ki, én Kuszikának hiszek.

Úgy vagyunk mi, emberek, hogy amikor egy állattal kapcsolatba kerülünk, mintha átmennénk a szivárvány alatt, hirtelen megváltozunk. Őszinték leszünk, igazak és sokkal jobbak. A rosszak, ha egyáltalán léteznek rosszak, megjavulnak, és a jók még jobbak lesznek, amikor a lelkük találkozik egy állati lélekkel. Az állatoktól már nem félünk, nem látunk bennük potenciális, rejtőzködő ellenséget. Jó találkozni a jóval, mert attól mindenki jobb lesz.

Ember létemre kockázatos és szerencsétlen, de kimondom, hogy bizony-bizony minél sűrűbben lakunk, minél többen összezsúfolódunk egymás hegyén-hátán, annál inkább zsugorítjuk magunkban az Istent. Annál kevésbé bízunk benne, annál fontosabbnak tartjuk, amit mi magunk döntünk el, mi magunk teszünk meg.

Gyakorta igyekezünk Isten fölé helyezni magunkat. Isten, te csak hallgass, ehhez te nem értesz! Azt csak én tudom, hogy nekem mennyi bajom van, hogy másképpen nem tehetek.

Gyakorta hazudunk, minél nagyobb az agglomeráció, annál gyakrabban és annál nagyobbakat. Nem azt mondom, hogy az emberek rosszak és hiteltelenek, csak azt, hogy Kuszika jó és hiteles, egészen biztos, hogy ő nem hazudik. Hiszek az ő ki nem mondott szavainak, és hiszem azt is, amit Bálint mondott neki.

A magas Ancsa ház előtt, a verőfényes oldalon már szeptember elejétől nagyon édes volt, illatos és finom a nagy szemű, fekete szőlő. Ennek örvendtek a háziak, de leginkább a fekete rigók. Az emberek a lugas alján mindig a savanyúbbat kapják, a rigók fenn a hegyében, a legédesebbeket.

Kuszika címzetes és felkent hivatása igen világos és egyértelmű volt. Senki és semmi be ne tegye a lábát a portára a gazda tudta és engedélye nélkül! Kuszika ezt még pontosabban tudta, kiegészítve azzal, hogy szárnyát se tegye be. Ezért haragudt Kuszika annyira a rigókra, mert nemcsak, hogy engedély nélkül beteszik a szárnyukat az udvarra, hanem lakmároznak is. Bár jóllaknának édes, fekete szőlőből, és elmennének! De ha elmennek is, mások jönnek helyükbe, annyian vannak, hogy sem kutya, sem ember nem tudja megszámlálni őket.

Azt néha Székelyföldön is mondják emberre, hogy irigy kutya. Én Kuszikára nem mondom, hogy irigy, pedig talán mégsem rendjén való, hogy a madárnak szárnya van és repül, Kuszika pedig, akinek ilyen komoly megbízatása van, csak alulról ugat a magasba. Olyan megbízatást kap, aminek végrehajtására nincs eszköze.

Nem csak ugatta szegény azokat a huncut, szőlő tolvaj, fekete rigókat, hanem jó magasra fel is ugrott, hátha elérné valamelyik rigó hosszabbik lábujját. És tovább már tudná Kuszika, hogy mit csinálna vele. De ez neki még egyszer sem sikerült.

Ilyen rigóhajtást csak akkor láttam, amikor Bálint nem volt hon. Vagy az erdőben volt a kecskékkel, vagy nagyon részegen az ágyban. Máskor mindent elkövetett, hogy lebeszélje Kuszikát erről a reménytelen és értelmetlen önkínzásról, szenvedésről.

Az én szomszédom, Bálint, aki letöltött keserves tizenöt esztendőt, nem bírta nézni, hogy ennyit szenvedjen egy állat, az ő Kuszikája. Szárnyat nem adhatott neki, hogy repülni tudjon, mert hát neki sem volt. Szárnyakat csak Isten adhat az ő teremtményeinek. De mégsem tűrte az ártatlan állat szenvedéseit:

- Hagyjad, Kuszika, úgysem éred el te a rigókat, azok madarak, neked nincsenek szárnyaid!

Ha látta, hogy ez nem elég, nem hagyta abba Kuszika, akkor ekképpen szólott hozzá:

- Hagyjad, marad nekünk es elég szőlőnk, hagyjad, ne ugasd, vigyék el a szőlőjüköt, nem éri meg, hogy kínozzad magadot miánuk!

Legtöbbször még ez sem volt elég. Olyankor odament Bálint a szőlő tövébe, és magasra emelt karjával elhessintette a huncut, vigyorgó rigókat.

Ezt más szőlőgazda is megteszi, szerte az egész világon, ahol szőlő és rigó létezik. De ő nem a szőlőt sajnálta az ég madaraitól, nem volt irigy. Kuszikát sajnálta. Nem akarta őt szenvedve látni. Tudta azt, hogy nagyon fájdalmas lehet az ő lelkének, ha olyasmiért küzd, amit soha el nem érhet.

Ki tudja ezt jobban megérteni, átérezni Bálintnál? Ő, aki tizenöt Húsvéton, Pünkösdön és Karácsonyon nézett ki a börtön rácsain keresztül, és kint szeretett volna lenni, kint, a rácsokon kívül, otthon, szülei és testvérei között az Ancsa telepi szülői házban, ő tudja a legjobban megérteni Kuszikát.

Azt is megírtam, amire Manyika megkért, de azt is, amit az én lelkiismeretem parancsolt, amit én kötelességemnek tartottam.

Tudom, hogy ettől még fekete marad az ördög, mint az üszök. Ha már így van, így is marad, hagyom!

De csak azért hagyom, hogy annál fehérebbek legyenek az angyalok.

 

Zonda Attila

 

 

 

 

 

Megtekintések: 63

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hogyan segíthetsz?

PayPal segítségével

adományozok itt

átutalással

Számlaszámunk:
10700488-66317874-51100005
(CIB Bank Zrt.)

nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB

Az adományozás adómentes.


Önkéntes munkával

Jelentkezz és írj az alapitvany@erdelyimagyarok.com email címre!

© 2024   Created by erdelyimagyarok.com.   Működteti:

Bannerek  |  Jelentse észrevételét  |  Használati feltételek