Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

Kedvesek ők nekem, hőst látok bennük, a magam, a te sorsodat is, minden emberét, aki valahová született, és néha eltűnődik azon, hogy jobb helyre is születhetett volna. Nekem, neked, nekünk nyílnak, Isten akaratából nekünk segítenek, minket erősítenek ezek az ördögbordák.

 

Bordának borda, és ez már első látásra is kiderül a bordaszerű levélnyelekből. Ha valaki szárnyaló fantáziáját szabadjára engedi, akkor már a borda alatti szív dobogását is hallja.

Szabad-e arra gondoljunk, hogy az ördögborda alatt ördögi szív dobog? Az ördögnek is lehet szíve? Úgy néz ki, hogy Székelyországban még az ördögnek is van szíve, és ez még akkor is jó hír, hogyha az ördög szíve csak ördögszív lehet.

Pacifik atya többet mesélt az ördögről, mint az angyalokról, elsősorban azért, hogy ne legyünk rosszak, legyünk jók. A sekrestyében, ahol a hittanórát tartották, nagyon találóan fölrajzolták az ördögöt kecskepatával, kecskeszakállal, hegyes szarvakkal, horgas, hegyes kampóval a kezében. Nem is mert senki kecskét tartani, még a három faluban sem, sőt, akinek még volt egy-kettő, az is piros nyakkendőt kötött a nyakára.

Ördögöt mindig csak képen láttunk a sekrestyében, de igazi, valóságos ördögbordát mindenki többször is látott a hatalmas, mohás, kővel kirakott, ásott kutakban. Az ördög, ha irtózik mutatkozni Felső-Háromszéken, akkor legalább a bordáit megmutatja a mély, kerekes kutakban.

A Benkő János bácsi előtti kerekes kútban láttam életem legszebb ördögbordáját.

Az ördög sohasem szép, sohasem jó, de ebben az ásott kerekes kútban nemcsak szép volt a bordája, hanem jó is. Ne vesse meg senki azért Pacifik atyát, hogy én az ördög valamelyik porcikáját másképpen látom, mint ahogy arra ő tanított! De arra is ő tanított, hogy a hazugságnál csúnyább és rosszabb nincsen. Isten erre haragszik a legjobban. Ez az, ami mindennél fontosabb.

Azt a híres közös kutat éppen az Iskola utca legvégén, Kurtapatak pataka mellett ásták, a monda szerint több száz évvel ezelőtt.

Úgy tartották, hogy ettől az utcától lefelé Alszeg, felfelé a Felszeg. Ez pedig nagyon nagy baj az iskolába járó I-IV osztályosoknak, mert ez az egyezményes Trianon igen harciassá változtatta a hangulatot a falu két része között.

A felnőtteket egyéb bajuk foglalkoztatta, majdnem mindegyikük megharcolta a világháborút, megjárták az orosz hadifogságot is. Jancsó János bácsinak a fél orcáját vitte el az ágyúgolyó, Farkas bácsinak, fenn a Felszegben pedig a testét lőtték át. Ők tudták mi a harc, és nem nagyon kívánták. Mi, gyermekek nem tudtuk, mi az a Sztálin orgona, milyen az, amikor a szörnyen dübörgő, bevonuló orosz tankok végtelen sora megjelenik a láthatáron.

A felszegi gyermek haragudt az alszegire, az alszegi pedig a felszegire. Nálunk szép almák, szilvák és barackok termettek, náluk a hegyes-sziklás talajon csak a mogyoró termett meg, a tököt is megkötötték, hogy nehogy beguruljon és elüsse a házat. Az üzlet az viszont virágzott, mi piros jonatánalmát adtunk nekik, és Íjgyártó Menyhárték erdei mogyorót adtak cserébe. Más a domborzati forma, Íjgyártóéknál más az elgondolás. Mi, a falu alsó részén jobb módban éltünk, és az iskolában is jobb jegyeket kaptunk.

Ezért kellett összecsapjunk majdnem minden héten. Mi, alszegiek sem voltunk anyámasszony katonái, ha kellett, verekedni is tudtunk, el tudtunk bánni velük, csakhogy ők mintha szaporábbak lettek volna, igen sokan összegyűltek. A végén már csak akkor nem kaptunk ki, amikor bemenekültünk Benkő János bácsi háza felé, a kerekes kúthoz, és a patak mellett, a kertek alatt mentünk haza.

Nem szívesen jártam abban az utcában, mert ott egyszer János bácsi kapuja tárva nyitva állt, és sok-sok gyászruhába öltözött ember zokogott a házban, a tornácon, az udvaron és a kapu előtt. Az idősödő szülők legkisebb fiát, Jánoskát temették, akit olcsó, leszegezett katonakoporsóban hozták haza Romániából. Hivatalosan a hazát szolgálta, az ők hazájukat, a románok hazáját, és ezért Jánoskát a románok megölték. A bátyja magas rangú rendőrtisztként sem tudta meg soha, miért kellett meghaljon Benkő Jánoska. Azt mondták, hogy hadititok.

Úgy viselkedtek a román katonák, mintha Jánoska is román lett volna, a koporsó mellett díszruhában sorfalat állva tisztelegtek, és egyszer díszsortüzet is adtak le. Ez egyáltalán nem hiányzott, mert ott az egész falu zokogott, zokogott a nálamnál kisebb elsős és másodikos, zokogtam én is, zokogtak a negyedikesek is, még mintha az öreg eperfa levelei is zokogtak volna.

Aki a kurtapataki temetőben jár, egy olyan síremléket fedezhet föl, amilyent egy helység nagy szülöttjének szoknak állítani, mint a Kovászna melletti Csomakőrösön Kőrösi Csoma Sándornak, vagy Zágonban Zágoni Mikes Kelemennek. Benkő Jánoska fejénél hatalmas feketemárvány oszlop áll, és arra aranyozott betűkkel van írva a neve, mikor született és halt meg.

Abba a fájdalmas utcába mégis be kellett menjünk, hogyha nem akartuk, hogy Illésék vagy Íjgyártóék mogyoróbottal vagy gombolyag kővel behasítsák a fejünket. Ferkó, Lackó, Béla arra hivatkozva, hogy ők éhesek, a patak melletti ösvényen haza indultak, de én mindig lemaradtam annál a nagyon mély és tágas, kerekes kútnál.

A hátitáskát letettem a kőre, és úgy bámultam bele a mély kútba.

Már csak azért is tetszett ez a kút, mert akkora tükröt, mint benne, sehol sem láttam még. Az otthoni tükör nemcsak ekkora, hanem ilyen szép sem tudott lenni, hiába vette körül az a szép, vadcseresznyefából faragott ráma. Ezt a kerekes kút béli tükröt körös-körül igen szép ördögbordák díszítették, és olyan nagyra nőttek, hogy majdnem középen össze is értek. Tavasszal már az is látszott, hogy a madarak fészket raknak az ő levelei közé, apró tojásokat tojnak, majd kiköltik.

Ezek a pazarul pompázó, de mégis módfelett szerény virágok nekem sehogy sem juttatják eszembe az ördögöt, vagy annak bármely porcikáját. Kedvesek ők nekem, hőst látok bennük, a magam, a te sorsodat is, minden emberét, aki valahová született, és néha eltűnődik azon, hogy jobb helyre is születhetett volna. Nekem, neked, nekünk nyílnak, Isten akaratából nekünk segítenek, minket erősítenek ezek az ördögbordák.

Milyen sokat gyomlálja, kapálja, öntözi édesanyám a nárciszt, jácintot, gyöngyvirágot, bazsarózsát és violát! Éppen a bejárat mellett virítanak a kert virágai, hogy búcsúkor, Szent Péter és Pál napján az összes vendég megcsodálhassa, de még Pacifik atya is. A muskátlikat az ablakba teszi, hogy még jobban látszódjanak.

Az meglehet, hogy örvendünk nekik, boldogabbak vagyunk általuk, de úgy érzem, hogy ők mégis csak hivalkodnak, kényesek, el vannak urasodva. Őket mintha csak ember szeretné, még akkor is, hogyha az az ember nem akármilyen ember, hanem éppen az én drága jó édesanyám.

Én hiszek valakiben, aki még édesanyámnál is jobban szereti, gondját viseli a virágoknak és az egész világnak. Az ő kertjében nincsen egy gyom sem, mert maga a gyom is virág, gyönyörű virág, talán éppen szépen bólintgató harangvirág, kéknefelejcs, esetleg margaréta.

Ezzel a kertésszel az utcán, a kapu előtt nem találkozhatsz, mert ez a kertész a legnagyobb gondviselő, és ez a gondviselő maga az Isten. Azon igyekezek, hogy édesanyám után engemet is ő szeressen, ő viselje gondomat.

Én nem tudhatom, hol kell legyek, azt sem tudom, hogy magamnak mit kívánjak. Maga az egész boldogságkeresésünk oka fogyott, mert azt helyettünk ő keresi meg. Csak bíznunk kell benne, mert a boldogság, az igazi boldogság csak az ő ajándéka lehet!

Ha Isten úgy gondolja, hogy nyirkos, sötét kútban a helyem, mint az ördögbordának, akkor tegyen oda! Lehessek olyan boldog, mint az ördögborda, legyek fészekrakásra alkalmas, és az én leveleim közt várják a sárga szájú kicsiny madárkák haza a szerető édesanyjukat!

Sem a kúti virág, sem az ő madara nem kesereg, hogy oda helyezte őket az Isten. Nem töprengnek azon, hogy talán máshol esetleg jobb lenne. Csak ember lehet ilyen ostoba, és az emberek közül is az, aki próbál elrugaszkodni az ő öleléséből. Mert ez még senkinek nem sikerült. Ő még azt is szereti, aki tőle elrugaszkodni próbál.

Az ember szokott imádkozni, de jól és jót kérni Istentől nem tud, és nem is fog tudni soha. Melyik virág foglalta volna imájába, hogy nyirkos, sötét, hideg kútban éljen? Melyik virág kérné, hogy őt oda teremtse, ahol senki más nem lássa, nem csodálja, csak a kerekes kút cinvedre, és egy zaklatott lelkű, harmadikos kisfiú, aki Íjgyártó Menyhártéktól való félelmében menekült ide, ehhez a kerekes kúthoz?

Nemcsak az emberek, a virágok is szoktak imádkozni. És én hallom az ők imájukat. A nárcisz, jácint, bazsarózsa, viola és a többiek imájukban azt kérik, hogy édesanyám szépen gondozott virágos kertjébe kerüljenek, és abba is legelöl. Az ördögborda is imádkozott, de én hallottam, hogy az ő imája csak ennyi volt: legyen meg a te akaratod!

Ezért lett ő mindeneknél és mindenkinél boldogabb, ezért van rajta madárfészek, és ezért nem szenved ő semmitől.

Isten áldja meg a szerény, okos és bölcs ördögbordát és azt az embert, aki imájában semmit nem kér Istentől, csak rábízza magát az ő irgalmára, gondviselésére, határtalan szeretetére!

Amikor először a kút fölé hajoltam, bizony megriadt a csodálatosan szép, színes tollú énekesmadár. Talán azért, mert még senki nem hajolt föléje, senkit nem érdekelte az ő sorsa. Később, úgy apránként megszokott, és kotolt nyugodtan tovább. Majdnem úgy megszokott engemet is, mint a kerekes kút cinvedrét, de csak majdnem, mert azért azt többször látta.

Kotolj, csak kotolj nyugodtan, te kedves szép madárka, félévszázada, hogy nem hajoltam én már föléd, és azt sem tudom, hogy hajolok-e még!

Hogyha már a jó székely atyafiak ördögbordának keresztelték, akkor semmit sem tehetek, legyen hát ördögborda. Akkor ott, a kút fölé hajolva, arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha egyet káromkodnék, és meg se gyónnám, hogy jussak a pokolba. Mert nagyon szép lehet a pokol, ahol ilyen kedves virágok integetnek. Minden borda alatt szokott szív lenni, nekem is van, a fiókáit etető madárkának is van szíve, és az őt vendégül látó virágnak is. Ha én most belepottyannék a kútba, akkor a pokolban mi hárman, szívesek örökre együtt lehetnénk.

Az egész madársorsot nyomon követhettem, mert a Gondviselő úgy rendelte el, hogy Íjgyártóék minden héten akarjanak minket megverni mogyoróbottal vagy gombolyag kővel. Így volt szerencsém látni a madárkát, amint rakja a fészket, láttam, mikor elkészült, láttam az első tojást, másodikat, ötödiket, láttam amint kotolta, és láttam a szélesre tátott, sárgaszájú madárfiókákat, amikor várták az édesanyjukat.

 Sehogy sem lehet ez a virág az ördög porcikája. Még azt várják el tőlem, hogy jól tanuljak, legyek jó, hogy nehogy a pokolba kerüljek. Jó buta voltam én idáig, hogy a pokoltól való félelmemben a mai szent napig jó voltam, tanulgattam, és ha valamit elvétettem, akkor azt édesapáméknak rögtön meg is gyóntam, mintha Pacifik atya gyóntatószékében lennék. De ez most változni fog ettől arrafelé.

Egy napon, amikor megint a kerekes kúthoz menekültem, úgy meglepődtem, hogy majdnem beleestem a mély, hideg kútba. Amikor belenéztem, már semmit sem láttam, csak a víz tükrében magamat és a kopott cinvedret.

Körös-körül a hatalmas rakott köveken csak a zöld moha, sem ördögborda, sem nagy, sem kicsi madárka.

Hirtelenjében zsibbadást éreztem a fejemben, és kívántam volna belemászni. Nem tettem meg, mert édesanyám azt mondta, hogy az a gyermek, aki a kútba mászik, sohasem tud kijönni onnan, mert minden kútban van egy hatalmas, nagy, varangyos béka, de annak akkora szája van, hogy egy gyermeket egyszeriben be tud falni, meg sem rágja, úgy nyeli le az ő varangyos gyomrába. Azt már az édesanyja sem fogja látni soha, a varangy gyomrából még az édesanyák sem tudják kiszedni a gyermeküket.

Rögtön Benkő János bácsira gyanakodtam, aki úgy vélte, hogy övé ez a kút, ezért ő ölt meg itt mindent. Miatta nincsen többé ez a csodálatos furcsa pokol, amiben én idáig mennyországot láttam. Mennyire tetszett nekem ez az ördögi mennyország!

Már hallottam rosszat Benkő János bácsiról. Ő az, aki a vejre lévendőjét iszonyatosan meg szokta dolgoztatni. Reggeltől estig kaszáltatta, takartatta. Késő délután hiába kérte Benkő János néni, hogy a vonatra menés előtt engedje pihenni egy keveset az udvarlót, ő nem engedte, a vonatindulásig dolgoztatta.

      - Hagy békit asszony, eszt a három buglyát még esszerakjuk, s majd a vonaton úgy es megpihen!

Biztosan János bácsi tette ezt a szörnyűséget itt, ebben a közkútban, csak ő lehet ilyen kegyetlen. Jó, hogy ő gondozza, ő hordja belőle a vizet, de attól a kút még közkút, benne az ördögborda mégiscsak közördögborda, a levélnyelén fészkelő madárka mégiscsak közmadár, és az egész együtt, a pokol, az mégiscsak közpokol, de nekem inkább közmennyország.

Annyira közpokol, hogy ott még mi is közösen együtt leszünk János bácsival. Én azért leszek ott a közpokolban, mert nekem az ilyen ördögbordás-tükrös-madaras pokol tetszik, oda vágyódok, János bácsi pedig azért, mert így ítélkezik felette az Isten, amiért összetörte ezt az én csodálatos poklos-mennyországomat.

Nem vétett neki semmit ez a rejtőzködő, szép, szerény virág, de a szép, színes tollú madárka sem, sem az öt sárgaszájú, pihetollas madárfióka. És ha már sem virág, sem nagy madár, sem kicsi madárka nincsen, akkor ennek a kútnak a tükrében ne legyek én sem!

Vettem egy követ, és beledobtam a kút közepébe. Szétfutó kerek hullámai elnyeltek, letagadtak, mintha már nem is bámulnék le a mély kútba. Ez a pokol nem pokol a virágok nélkül, a madárkák nélkül, ez így már nekem sem kell. Ez a pokol csak most lett igazán pokol. Nem kell ez így nekem, és soha többet nem jövök erre, még akkor sem, ha a felszegiek agyonütnek!

El sem búcsúztam a kerekes kúttól, mert már nem volt az, akitől, és elindultam ellenkező irányba, oda, ahol Íjgyártó Menyhárték és Benkő Péterék vastag mogyoróbotokkal vártak rám. Hogy megverjenek. Most már nem érdekel, az ördögbordák is meghaltak, a madárkák is meghaltak, ezért hát harcolni fogok a felszegiekkel, és ha muszáj, akkor a harcban elesek, akár meg is halok.

Senki sem várt rám már az utca végén. Azt hitték, hogy már elmentem a patak mellett, a kertek alatt. Nem nekem volt szerencsém, hanem nekik, mert iszonyatosan megvertem volna őket, de úgy, hogy még az a felszegi vérük is kicsordult volna.

Édesanyám mindig otthon volt, édesanyám mindig várt, édesanyám soha nem szűnt meg, az én édesanyám nem ment el soha. A táskámat még le sem tettem, és amennyire a könnyeim engedték, próbáltam elmesélni, hogy mit művelt el Benkő János bácsi a kapuja előtti kerekes kútban.

Nagyon vártam válaszát, mert az nemcsak az ő szava volt, hanem az evangélium szava, az édesapám szava, az édesanyjuk, édesapjuk szava, sok-sok, szerető szívű édesanyának a szava.

Leguggolt, hogy a szemembe lásson, és azt mondta, hogy a poklot nem szabad kívánni, mert a pokolnál rosszabb nem létezik. A mennyország az, ahová vágyunk, és az életünk arra való, hogy kiérdemelhessük a mennyei boldogságot. Isten a nárciszokat, jácintokat, bazsarózsákat és violákat mind-mind a mennyországba rakja, és a pokolbéli ördögöknek csak égő tüzet ad, amiben a rossz lelkek egyfolytában égnek. A pokolban mind csak olyanok vannak, akik valami rosszat csináltak az embereknek, olyanok, mint .. , aki a Szekuritáténak a besúgója, és aki mindenkit jelentget.

Benkő János bácsira nem szabad haragudni, a faluban az egyik legjobb ember. Azt mondják, hogy a kerekes közkútból az ördögbordákat minden nyár elején kiszedi, mert nem jó az, ha véletlenül a madárfiókák a kútba belepottyannak. De elkóborolt, elvadult éhes macskák is vannak, és azoknak a madárfióka nagyon finom falat. Fiókaevés közben a nyirkos, gombolyag köveken néha a macska körme is megcsúszik, a macska belepottyanhat a mély kútba, és akkor már abból a kútból nem ihatnak a kurtapatakiak.

Egy röpke félévszázad telt el már azóta, és én még mindig nem tudom, hogy szabad-e szeressem az ördögbordát, valójában milyen is az ördög, milyen a tanyája, a pokol. Azóta már nem igyekszek annyira a pokolba, nyolcast sem kapok, és nem is káromkodok.

Egészen mégsem tudom követni édesanyámat, mert ő a házunkba soha nem vitt volna be ördögbordát. De én igen. A szobám távoli sarkában, ahova a nap sugara nem jut el, szépen elhelyezem az ördögbordát. Hiába, inkább leszek szófogadatlan, de akkor is hálás. És ezt azért teszem, mert ez a virág és általa Isten sok mindenre megtanított engemet. Már attól sem félek, hogy az én drága jó édesanyám meg fogja látni ezt az ördögi, pokolbéli virágot a szobám sarkában.

Benkő János bácsira egyáltalán nem haragszok. Nem csak megbocsátottam a bűnét, hanem teljesen egyet is értek vele, és azzal is, amit tett.

Sokat, de nem eleget imádkozok. Ilyenkor imáimban semmit nem kérek, mert hát mit is kérhetnék. Mindent megadott idáig az Isten nekem.

Megismerhettem az ördögbordák titkát, az imájukat, a legrövidebbet és a legszebbet, amit virág és ember életében imádkozhat.

Legyen meg a te akaratod!

 

Zonda Attila

 

 

 

Megtekintések: 20

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hogyan segíthetsz?

PayPal segítségével

adományozok itt

átutalással

Számlaszámunk:
10700488-66317874-51100005
(CIB Bank Zrt.)

nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB

Az adományozás adómentes.


Önkéntes munkával

Jelentkezz és írj az alapitvany@erdelyimagyarok.com email címre!

© 2020   Created by erdelyimagyarok.com.   Működteti:

Bannerek  |  Jelentse észrevételét  |  Használati feltételek