Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

                                           Katinka

 

Katinka, ő szép volt, kedves is és olyan,

hogy még ajándékot is adott ő nekem,

Soha nem tudhatja meg, hogy azt az apró

dobozt én most is mennyire szeretem.

 

Csak húsz perc, csupa húsz perc Magyarországból. Hát szabad ilyent csinálni? Szabad így kiporciózni a lelki örömöket? Húsz perc alatt megfő egy pityókatokány, húsz perc alatt beviszek egy öl bikkfát a fásszínből, húsz perc alatt Háromszéken a Nemere fújásában megfagyok, meghalok. Húsz perc valóban nagy idő, de nem akkor, amikor ennyi jut arra, hogy magyarországi földre tegyem a lábamat.

 Tanulmányútra vittek minket a kommunista Berlinbe. Amikor a robogó vonat ablakából Budapest derengeni kezdett, a magyar nyelvet nem ismerő vezetőnk, vagy inkább csordapásztorunk nyomatékosan figyelmeztetett, hogy az a néhány magyar, aki a delegációban van, nehogy lemerészeljen szállni ebben a városban.

 Forintja úgy sincsen senkinek, esetleg lej vagy márka, így tehát vásárolni úgy sem lehet. Még forinttal sem lehet vásárolni, még a pályaudvaron sem, mert a húsz perc, az az átkozott, sátántól való húsz perc, amíg áll a vonat a Keletiben, úgy sem elég semmilyen vásárlásra. Jól megértettem a szavát, mert tudtam románul, román földön, Olténiában voltam katona, ha tetszett, ha nem, megismertem az ők nyelvüket.

 Nem próbáltam megértetni vele, hogy nekem, az elszakított magyarnak ereklye kell, legyen bármi, de magyar legyen, az sem baj, ha nincsen rajta a magyar címer vagy a magyar zászló, csak magyar ember keze munkája legyen, és ha lehet, írjon rajta valamit magyarul.

 Én már nem bírom tovább olvasni, amikor a Román Kommunista Párt magyar orgánumát, az Előre-t akarom lángra lobbantani a száraz tűzgyújtó alatt a kályhában, hogy chibrit, chibrit, chibrit. Mi az, hogy chibrit? A magyarok Istene már vetne véget egyszer ennek a chibrites világnak! Nekem gyufa kell, a Keleti-Kárpátok lejtőin tájidegen a chibrit!

 Húsz perc kevés idő, és a vonat nem vár. Hiába vagyok én lent, csak egyet sippant és irány a kommunista Berlin. Ott maradok lent a pályaudvaron irat nélkül, paprikás szalonna nélkül, minden nélkül. De azért mégis meg fogom próbálni. Forintom nincs, egy árva forintom sincs, de ötven kommunista márkám, az van és megkérek egy eladót, adjon érte nekem egy magyar skatulya gyufát, olyant, amelyiken írja szépen magyarul, az én anyanyelvemen, édesanyám, nagymamám, dédnagymamám, ük-, szépnagymamám nyelvén: Gyufa.

 Még mentében leugrottam a vonatról, és gyorsan sorba álltam egy butikosnál. Szerencsére a sor nem volt hosszú, és az eladó leányka is szép volt. Szép, fekete hajával nagyon talált az ő kék szeme. Olyan volt a szeme, mint az ég Magyarország fölött, Háromszék fölött, és mint amilyen lesz az ég, amelyik majd együtt beborít minket, egy hazában.

 Vidáman, kedvesen, majdnem csiripelt, és fura módon minden egyes emberhez magyarul szólt. Ezt eleinte furcsálltam, de aztán nagyon megtetszett nekem. Kellett volna várjam, hogy sorra kerüljek, és örvendjek neki, de arra a gondolatra, hogy nincs forintom, csak lejem és márkám, hideg veríték vert ki rajtam. Minél jobban nem akartam, annál hamarabb sorra kerültem.

 Azt a gyönyörű két szép szemét rám fordította, és egy hozzáillő, leánykás mosollyal megkérdezte:

- Mit parancsolsz?

- Gyufa, egy skatulya gyufa kellene nekem, olyan, amelyiken írja, hogy gyufa. Akár üres is lehet, a fontos az, hogy gyufát írjon, és magyarul írja.

- Itt minden gyufára magyarul van írva. Melyiket kéred?

-Bármelyiket, nekem mindegy, úgysem fogok semmit meggyújtani vele, nekem csak emléknek kell. Az a baj, hogy forintom nincsen, csak lejem és kommunista márkám.

- Az itt nem jó, de én adok ajándékba egy gyufát. Látom, hogy neked az nagyon fontos.

- Köszönöm.

 Azzal megfordultam, és soha többet nem láttam őt. Azt sem tudom, hogy hívják, de én egy nagyon szép nevet szerettem volna adni neki. Mondjuk azt, hogy Katinka. Így lett ő nekem örökre Katinka. Katinka, aki mindenkihez magyarul szól, Katinka, aki még annak is ad gyufát, akinek csak leje van és kommunista márkája, Katinka, akitől egy olyan gyufásdobozt kaptam tiszta ingyen, amelyiken végre magyarul írta: Gyufa.

Végre már gyufa, nem chibrit. Ezért megérdemelte leugrani a vonatról.

 A gyufát, a magyar gyufát már zsebre tettem, és rohantam is a vonat felé, mert amikor hallom a sippantását, akkor már késő, lent maradok, lemaradok. Közben eszembe jutott, hogy ennél szebb ereklyét is vihetnék magammal olyanformán, mint Jakabos Ödön Kőrösi Csoma Sándor sírjára Darjeelingbe. Csakhogy ő Romániából, Csomakőrösről vitte a magyar földet, nekem pedig a föld státusa is fontos.

 Ha már itt vagyok, a magyarországi föld tetszett volna nekem. Ezen a földön, ebben a városban mondta ki Petőfi Sándor: „Talpra magyar, hí a haza!” És mivel az egész Kárpát-medence magyar volt, az egész Kárpát-medence talpra állott, de úgy, hogy kardot is rántott és puskát is fogott a kezében. A zsarnoknak halni vagy eltűnni lett volna kedve.

 Körülnéztem hirtelen, hol tudnék belemarkolni a magyarok fővárosának földjébe, de sehol nem találtam még egy gyűszűnyit sem. A sínek mellett próbálkoztam, de hiába, egy néhány olajos, fekete kavicsot félrevettem, de földnek, magyarországi földnek se híre, se hamva. Pedig milyen jó lett volna, csak egy fél marékkal is, hogy majd Berlinben, a kommunista Berlinben mindenkinek mutogassam. De otthon is jó lett volna, Kurtapatakon, Felső-Háromszéken. Milyen büszke lehettem volna egy fél marék budapesti földdel a határőr székelyek között!

 Sebaj, a gyufásdoboz már a zsebemben van, és írja rajta szépen, magyarul: Gyufa. Magyarországon, magyarországi magyar emberek csinálták a dobozát is, ők tették rá a mázat, ők hasogatták a gyufaszálat is, ők ragasztották rá a foszfort. Sok mindent magammal szerettem volna vinni ebből a városból, a tereit, a Dunát, ami mindig szép és a szép emlékeket idéző épületeket. Kinek lett volna annyi zsebe? De valami mégis van, ahol minden elfér, és amit, amíg élünk mindenhova magunkkal viszünk.

Az éppen a szívünk, a magyar szívünk.

 Időben felugrottam a vonatra, és a delegátus észre sem vette, hogy leszöktem, nem fogadtam szót neki. A vonat pedig elindult a kommunista Berlin felé. A magyarországi tájakat néztem az ablakon át, és közben a gyufásdobozt forgattam a kezemben. De hamar vissza kellett tegyem a zsebembe, mert attól tartottam, hogy egy néhány eltévedt könnycsepp használhatatlanná teszi.

 Az idő kereke akkor sem állt meg, és a magyarok Istene gyámsága alatt forgott előre, tovább, tovább. Változtak az idők, és most már úgy vagyunk, hogy senki sem mondja, hogy ez a vonat a kommunista Németországba megy és ott is a kommunista Berlinbe. Lej az még van, de márka helyett eurót használnak. Ha lej van, akkor a Keleti-Kárpátok lejtőin még Románia is van, csakhogy ez a Románia olyan Románia, amelyikben már március 15-i ünnepségek is vannak, és ezt ez a Románia így, ebben a formában nem fogja kibírni. Nincs olyan erdélyi magyar helyiség, ahol föl nem olvasnák ezen a szent napon a Talpra magyar-t.

 Egyik évben a március 15-i, sepsiszentgyörgyi megemlékezéseket a főtér melletti, amfiteátrumszerű Kicsi Stadionban tartották, ahol voltak ülőhelyek is. A sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház színésze rázendített: Talpra magyar! Mindenki ült, és gondoltam, hogy most fel kellene állni. Így hát felálltam. Egyes-egyedül. Egymagamban állva kellett végighallgatnom az egész Petőfi verset. Senki sem állt fel, csak néztek, hogy bolond-e ez az ember.

 Ezzel a dolog nem ért véget, mert az esti hírekben még a román tévécsatornák is erre a jelenetre hegyezték ki a beszámolóikat. (Az Antenna 1-es román tévécsatorna archívumában megtalálható ez a kép.) Tömegtől, magyar tömegtől Erdélyben nem kell tartani, mert íme a Talpra magyar-ra hányan álltak fel. Egyetlen egy, de lehet, hogy azzal is valami baj van.

 Pedig velem semmilyen baj nem volt, csak éppen annyi, hogy a belső zsebemben, a szívem mellett ott lapult valami, ami nem hagyott ülni a Kicsi Stadion megkopott falécein. A gyufásdoboz volt az, amit az a kedves, csiripelő hangú, égszínű szemű, magyarországi leányka, Katinka adott ajándékba a Keleti pályaudvar butikjában. Gondoltam, hogy én most így fizetek neki, ha már forintom most sincsen. Megérdemli tőlem ő ezt.

 Azóta már majdnem mindenütt lehet kapni Erdélyországban magyar gyufát, ecetet, cukrot, még szaloncukrot is, dauervizet, igazi magyarországi kaszafenő követ. De nekem nem mindegy. Minden március 15-én, a székelyföldi ünnepségeken a belső zsebemben van ez a csodálatos, régi gyufásdoboz, amit a Keleti pályaudvaron kaptam ajándékba. Egyetlen egy szál gyufa hiányzik belőle, és azt is június 4-én gyújtottam el, amikor először emlékeztünk meg a gyászos trianoni évfordulóról. Ezzel a gyufával gyújtottam meg a székelyek fővárosában az emlékezés gyertyáját.

 A mostani március 15-i székelyföldi ünnepségekkor úgy tűnik nekem, mintha minden székelyföldi magyarnak adott volna az az égszemű magyarországi leányka, Katinka egy-egy magyar gyufát, és ez ott lenne minden székelyföldi magyar kabátjának a belső zsebében. A szíve mellett, hogy egymást melegítsék. Ne kérdezze meg tőlem senki, hogy a fagyos székelyföldi márciusban székelyföldi magyar szív melegítené-e a magyarországi leányka, Katinka gyufáját, vagy a gyufa melegítené-e a székelyföldi magyarok szívét! Én sem tudom, csak március idusán az ünneplő tömegben a szemeket nézem. A szemek ragyogása végett vagyok én boldog, és szeretem mindennél jobban a székelyföldi március 15-ket.

 A tömegben persze itt-ott van egynéhány betelepített, román városlakó is, de ők nem szeretnének kakukktojások lenni. Öltözetünk, bőrünk és hajunk színe ugyanaz, néha festett, hát akkor együtt énekeljük az Isten, áldd meg a magyart! Addig énekelték velünk együtt minden esztendőben, minden magyar nemzeti ünnepen, amíg megtanulták. Jól teszik, mert a Keleti-Kárpátok lejtői már egy évezred óta ehhez vannak szokva. No, nem feltétlen a Kölcsey zsoltárához, hanem az Istenhez fohászkodó magyar emberhez és az Istenhez fohászkodó magyar ember áldásos munkájához, lelkének békéjéhez.

 Az utóbbi évezredben nem mindig volt ereklye gyanánt magyarországi gyufásdoboz az emberek zsebében, de azon belül, a kabáton, a lájbin belül a szívben, ami ezer éve él és dobog, az erdélyi magyar szívben van a csoda. Valami olyasmit helyezett be a magyarok Istene a lájbi alá, amivel sikerült átvészelnünk szörnyű és véres próbatételeket.

 Ezt is átvészeljük, amiben most vagyunk. A Kossuth térről, a Kárpát-haza főteréről el fognak tűnni a nyomorult kordonok és Kossuthék tere március 15-én egy közös találkozó és ünneplő helye lesz minden magyarnak, bárhol is éljen ő a nagyvilágban. Feldíszített és papjaik által megáldott küldöttségek jönnek majd Sepsiszentgyörgyről, Csíkszeredából, a Gyímesekből, Budapesthez képest Fel- és Délvidékről.

 Sem a magyar, sem semmilyen más nemzet nem arra rendeltetett, hogy folytonos harcállásban éljen, és szárítgassa a puskaporát. Örvendeni fogunk az élet és az alkotás lehetőségének. Ennyi. Szokatlan életcél ez egy magyarnak, de legfőképpen egy székelyföldi, határőr székelynek.

 Közeleg az idő, amikor majd sokkal több virág fog nyílni a Keleti-Kárpátok lejtőin.

 Talán kikerics, talán gólyahír, vagy talán a kedvesen integető harangvirág. De az is lehet, hogy egyetlen egy szál virággal sem lesz több, mint idáig, csak annyi, mint negyvennyolcban, mint ötvenhatban vagy bármikor. Csakhogy nem vettük észre, hogy nyílnak, hogy milyen sokan nyílnak, és főleg azt, hogy mennyire szépek.

 Mert szépek az integető harangvirágok, mint a Katinka szeme és mint maga az egész Kárpát-medencei márciusok.

Zonda Attila 

 

 

Megtekintések: 15

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hogyan segíthetsz?

PayPal segítségével

adományozok itt

átutalással

Számlaszámunk:
10700488-66317874-51100005
(CIB Bank Zrt.)

nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB

Az adományozás adómentes.


Önkéntes munkával

Jelentkezz és írj az alapitvany@erdelyimagyarok.com email címre!

© 2020   Created by erdelyimagyarok.com.   Működteti:

Bannerek  |  Jelentse észrevételét  |  Használati feltételek