Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

Azt nem tudom, hogy akkor mennyi lehetett

egy bontott lapicserépnek a piaci ára,

de azt igen, hogy azóta többen ránéznek

az első királyunk szent koronájára.

 

Székelyországban a csűröknek igen nagy jelentőségük van, amit a méretük is kifejez. Hogyha azt mondom, hogy néha kétszer olyan magasak is, mint egy ház, akkor a vidéket nem ismerő alföldi ember azt mondja, hogy jaj, de kicsikék lehetnek a házak.

Pedig ez nem igaz, mert a házak is magasak, általában fenyőfából vannak, és mivel a szabad székelyeknek szok lenni saját erdejük, nem spórolnak a fenyőfával. Még a ház alapja is faragott kőből szok lenni, és az is jó magas, mert az alapnak való kőért sem kell messze menni.

A pince mérete is igen fontos, mert annyi pityókát lehet eltenni tavaszig, amilyen nagy a pince. Tavasszal boldog az a gazda, kinek sok pityókája van a pincében, mert jön az oláh, és hoz érte pénzt, búzát, törökbúzát, bort és mindent.

A padlás méreteivel sem szűkölködnek Székelyországban, nem menő arrafelé a lapos amerikai tető. A tető is azért kell székely, azaz magas és hegyesszögű legyen, mert ha amerikai lenne, mint Los Angelesben, akkor januárban a méteres hó alatt beszakadna.

A ház teteji cseréppel édesapámnak nem gyűlt meg a baja, mert oda tiszta új, lugosi cserepeket rakatott valamikor még az ötvenes években. A gond a lapicserepekkel volt, a csűr tetején. Amikor a csűrt építette, nem tett új cserepet a tetejére, hanem két bontott istálló cserepével borította be. Az a gyanúm, hogy még azokon az istállókon sem volt új a cserép, arra is nagyapámék bontott cserepeket raktak.

Márpedig, ha a cserép meglyukad vagy a makkja leesik róla, akkor az eső beesik, a széna megpenészesedik, a ló megkehesedik, de a tehén is megbetegszik, és kevesebb tejet ad és még azt sem olyan finomat, olyan sárgát, olyan zsírosat.

Minél fontosabb a jó fedél a csűr tetején, annál nehezebb kicserélni rajta a cserepet.

A házon könnyű, mert felmegyünk a padlásra, és akkor fekvő, ülő, álló helyzetből vagy egy székről bármelyik cserepet elérjük. A csűrrel ez nem így van, mert az olyan magas, hogy még a beépített istálló tetejéről is, ha felnézel, szédítően magas, hátha még onnan nézel le, vagy esetleg lepottyansz. Isten nyugtassa szegény keresztapámat, Bögözi Sándort, aki úgy lelte halálát, hogy éppen a cserepeket cserélgette a tetőn és megcsúszott!

Úgy általában minden falunak meg volt a macskája, az az ember, aki felmerészkedett mászni a csűrök tetejére. Az ilyenek általában nőtlenek, örök vénlegények voltak, akiknek a majdani fejfájuknál sem özvegy, sem esetleg árva nem könnyezne. Az mászott föl a csűr tetejére, akinek asszonyféle nincs, vagy van, de házsártos. Sem az egyik, sem a másik nem szokott olyan nagyon ragaszkodni az élethez.

Egyik csoportba sem tartoztam, de a mi csűrünkön a cserepeket én cseréltem ki. Annyiban eltértem az előző két kategóriától, hogy magam ragaszkodtam az élethez, csakhogy a harmadik gyermekhez már a szülők nem ragaszkodtak annyira, mint az első kettőhöz.

Az a mondás járta, hogy egyet az anyának, egyet az apának és egyet a hazának. Amelyik a haza szolgálatára rendeltetett, az mehet a csűr tetejére, mert az európai és az ázsiai civilizáció ütközőzónájában az ő életútja úgy is kockázatos. A szláv-román tengerben magyarul, magyar szívvel élni annyira kockázatos és életveszélyes, mint a toronymagas, székely csűrök tetején a lapicserepet cserélgetni.

De ahhoz, hogy a cserepet, a lapicserepet föl lehessen tenni, nem csak csűr, vénlegény, házsártos feleséget tartó ember vagy harmadik gyermek kellett, hanem cserép is. Azt a fajtát már rég nem gyártják, és ha gyártanák is, rikítana a régiek között, nem is beszélve arról, hogy milyen drága. Ezért örvendett meg édesapám, amikor meghallotta, hogy a szomszéd faluban, Esztelneken a ferences papok zárdájánál bontsák a régi istállót. Rajta éppen az a lapicserép volt, ami a csűrünk tetejére talált.

Ezért hát fogta magát édesapám, és hiába, hogy nem volt szerda, sem vasárnap, mégis megborotválkozott, mert hát akárhogy a zárdafőnök elejébe nem mehet, fölvette az ember elejébe való ruháját, és elindult a szomszéd falu ferences zárdájába lapicserépért.

Kapott cserepet amennyi kellett, annyit, de nagy bánatára az atyával az árban sehogy sem tudott kiegyezni. Hiába nyaggatta az atyát, hogy mondja már meg, hány lej lesz darabja, mert az atya csak legyintett, hogy hát ne aggódjon Zonda úr, majd elintézzük!

Nos, itt volt a kutya elásva. Édesapám sokat búslakodott nekem, hogy nem forszírozhatta nagyon az árát, mert nem egy lóbelérrel, hanem atyával üzletel, és bizalmat kell előlegezzen. Akkor tudta meg, hogy mennyi az ára, amikor a cserepet már fölrakták a szekérre, és a ferencrendes zárda több évszázados kapuja már tárva nyitva állt.

Félreértés ne essék, mert a bontott lapicserép ára valójában olcsóbb volt, mint az újé, csakhogy édesapám arra számított, hogy az új árának feléért megkapja! Ennél olcsóbban Kurtapatakon is kapott volna cserepet, és ahhoz még lovas szekeret sem kellett volna fogadjon. De hogyha a cserép már a szekéren van, akkor azt nem lenne illő lerakni, így hát kifizette, az ostor csattant és irány haza.

Sokat morfondírozott, töprengett az én jó édesapám, hogy mitől lett olyan drága a cserép, de mégis nyolcvankét évesen úgy halt meg, hogy nem jött rá a titokra.

Én, a haza szolgálatára és csűrtető mászásra született, legkisebbik fia ezúttal elmondom az egész világnak úgy, ahogy én azt süldő legény létemre gondoltam a hatvanas évek végén.

Azért mondom el mindenkinek, mert lehet, hogy az olvasók közül valakinek netalán hamarább megjönne a mennyei behívó, mint nekem, és ott fent, a mennyországban hamarabb találkozna az én drága jó édesapámmal. Ott beszédbe elegyednének, és az én kedves olvasóm elmondaná, hogy olvasta az írásomat, amiben meg van írva, hogy miért haragudt az atya édesapámra, és mitől lett drága a bontott lapicserép.

Baka Laci bácsi a falu kezdeténél, az első házban lakott, és amíg nyugdíjba ment, ő volt a boltos a faluban. Köztiszteletnek örvendett, de nem a felmenői kutyabőre végett, hanem jó tudású embernek tartották. Vasárnaponként templomba menet vagy jövet édesapám és Laci bácsi, mint jó első unokatestvérek, megbeszélték a világ dolgait, véleményt cseréltek a magyarok múltjáról, jelenéről és jövőjéről.

Mint jó templomba járó gyermek, aki vagy ministrált, vagy a kórusban énekelt, jól megfigyelhettem, hogy hol szokott ülni az én nagybátyám, Laci bácsi. Ott, a padok végében, a padokra merőlegesen, az ablak alatt hosszan voltak elhelyezve, talán nem hibázok, ha azt mondom, több évszázados padok, és azok egyikén ült. Mindig ugyanarra a helyre ült Laci bácsi, senki el nem foglalta az ő helyét, még nagy ünnepekkor sem. Még most sem, mert azóta az ő helye a kurtapataki temetőbe költözött át.

De amíg élt és bírta magát Laci bácsi, ott, az ablak alatt, éppen a Szent István királyunkat ábrázoló, festett ablaküveg előtt szokta végighallgatni a szentmisét. Mivel akkor a mise még latinul zajlott, és azt a hozzá hasonló jó eszű emberek már egy esztendő alatt kívülről megtanulták, ezért a szentmise lényege a prédikáció volt, mert az mindig magyarul történt.

A prédikáció előtt és után Laci bácsinak volt ideje nézegetni az ablaküvegre festett szenteket, de főleg a hozzá lelkileg és fizikailag is legközelebb álló Szent István királyunkat.

Talán, ha nem ott ült volna Baka Laci bácsi a Szent István királyunkat ábrázoló ablakfestmény előtt, akkor a csűrünk tetején lapuló lapicserép nem lett volna olyan drága. Talán. De ott ült és nézelődött a prédikáció előtt és után, és valami furcsaságot fedezett föl Szent István királyunk koronáján.

Felső-Háromszéken, ahogy ott mondják, Szentföldön, ahol az ezeréves határ kamaszgyermeknek csak két, összeborított, zsíros kenyérnyi távolságra van, abban az időben nem tanítottak magyar történelmet. De ennek ellenére mindenki tudta, hogy Szent István királyunk koronáján a kereszt nincsen elfuserálva. Hogyha el van dőlve egy kicsit, ha srégen áll, akkor az nem a korabeli aranyműves mesterek hibájából van úgy, hanem azért, hogy mutassa: nem itt, sem nem nyugatra, de nem is északra, sem nem délre, hanem keletre van az őshazánk. Nem tévedés, nem véletlen, hogy az első királyunk koronáján el van dőlve a kereszt. De nem így, ahogy itt van, nyugatra, hanem keletre kellene dőljön.

No, ezt vette észre a falu kezdetén lakó nagybátyám, a kutyabőrös ivadék, Baka Laci bácsi. Annyi önbizalma nem gyűlt össze neki, hogy a rendellenességet jelezni merje az atyának. A „ne szólj szám, nem fáj fejem” elvén az unokaöccsének, Laci szomszédnak (mert egy akkorra faluban mindenki szomszéd), édesapámnak mesélte el.

A Jóisten lássa lelkemet, én nem haragszom ezért Baka Laci bácsira, hogy esetleg miatta drágult volna meg a csűrünk tetején lapuló lapicserép! Én tudom, hogy ő jót akart, csak hát ki gondolta volna, hogy szent királyunk koronája esetleg megdrágíthatja a lapicserepet.

Azért folyamodott édesapámhoz, mert tudta, hogy hozzánk búcsúkor be szokott nézni egy pohár Küküllő-menti borra és egy tányér töltött káposztára az atya, és ott, az asztal mellett tán csak nem veszi zokon az atya a kötözködésnek is tűnhető, kritikus megjegyzést.

Nem bújt ki az én édesapám a rábízott felelősség és feladat alól. Június végén, Szent Péter és Pál napján, amikor a kicsiny felső-háromszéki faluban búcsút tartanak, hát nyílik a kapu, és a ragyogó és hullámos, fehér hajával belép hozzánk a kapun az atya.

Fehér hajat mondok, de valójában nem is az, mert az olcsó marosesti cigaretta füstjétől a homlokán előrenyúló tincs inkább sárgának tűnt. Csak cigarettázott, de köhögni nem köhögött soha, mert csak rágyújtott, ajkára ragasztotta a cigarettát, és amikor elégett, akkor eldobta. Göndör, hófehér hajfürtjei sárgultak a nikotintól, nem a tüdőjáratai.

Hogy mennyire okosak tudtak lenni ezek a zárdabéli ferences atyák!

Miután a töltött káposztát jó fehérborral leöblítette, akkor édesapám is nagy óvatosan kezdett előhozakodni a kényes témával. Nem hivatkozott Baka Laci bácsira, úgy közölte a tényt, mintha ő maga fedezte volna föl. Emlékszek, hogy a hallottak hatására az atya bizony elkomolyodott, és közölte, hogy most már mennie kell, mert egy másik családhoz is beígérkezett, ahol éppen a kántor várja őt.

A búcsúzkodás már nem ment olyan kedélyesen, mint a megérkezés, de már semmit sem tehetett az én édesapám, a baj már megtörtént. Ha jól emlékszem, már a következő vasárnapra megváltoztatták a templom ablaküvegén a kereszt állását, és már nem a nyugati irányba lévő Poján-bérce felé dőlt, hanem kelet felé, az esztelneki borvízforrás irányába.

Talán túlzottnak tűnhet a lapicserép árkülönbözetéből eredő gond. A háztartásunk nem érezte meg azt a néhány lejes árkülönbözetet, de édesapámnak, amíg élt, fájt ez az árdrágítás. Az egészet ítéletnek minősítette, véleménynyilvánításnak, és nem tudta megérteni, hogy miért.

Mint kamasz gyermek, az esetből levontam a következtetést. Nem azt ismétlem, hogy mond meg az igazat, betörik a fejed, hanem mutass rá a hibára, és megdrágul a lapicsereped. A faluban azóta beszélik az emberek ezt az esetet, és most már nem csak a falu iskolázottabbjai tudják, hogy miért van kelet felé dőlve Szent István koronáján a kereszt, hanem az egész falu nemtől, kortól és gazdasági állapottól függetlenül.

A történet tanulsága:

A királyok koronáján ne keresd a hibát!

Ha mégis találsz, akkor felejtsd el!

Ha mégsem felejted el, akkor tartsd magadban, és hallgass!

Ha mégsem hallgatsz és elmondod, akkor ne éppen a királynak mondjad, hanem az udvarából egy alattvalójának!

Ha mégis éppen neki mondod, akkor ne végy tőle lapicserepet!

Ha mégis veszel lapicserepet, akkor ne rakd fel a szekérre, amíg nem tudod az árát!

Ha mégis úgy raktad föl a szekérre, hogy nem tudtad meg az árát, akkor ne csodálkozz!

 

A két fél, édesapám és a plébános úr esete a lapicseréppel nem riasztott el az igazságkereséstől. Mert végül is a kereszt a korona tetején azóta is úgy áll, keletre dőlve. Ezt legutóbb akkor csodáltam meg, amikor éppen az én jó édesanyámat temettük. Már nem latinul, hanem magyarul szólt az egész mise, és mégis-mégis a jobb szemem sarkából az ablak felé tekintettem, oda, ahol hajdanán Baka Laci bácsi ült.

Az atya, kivel az eset történt, már rég nem él, a három falu templomba járó hívei akkor kísérték utolsó útjára a zárdatemplom temetőjébe, amikor éppen idegen országban voltam. Valójában az sem biztos, hogy attól drágult meg a lapicserép, hogy édesapám a freskófestőnek ezt a hibáját észrevette, és szóvá tette. Lehet, hogy akkor, abban az időben annyi volt a lapicserép egyezményes árfolyama.

A történet pontosan így történt. Azt írtam le, amit egy kamasz gyermek kívülről láthat. Édesapám a történetből az én részemre nem vont le következtetést, neki csak az fájt, de nagyon, hogy ezek a jóravaló ferenc rendesek ezt megtették.

A zárdatemplom lakóit Felső-Háromszék, Szentföld lakói igazi szent embereknek tartották. A bosszú és az ehhez hasonló, a középszerű emberre jellemző érzelmek, tőlük igen távol álltak és állnak ma is.

De azért mégis az atya Szent Péter és Pál napján, Zondáéknál, a terített asztal mellett igen megrestellte magát, annyira, hogy a hosszú asztalnál, a tőle messze ülő kamasz gyermek is észrevette. De ez még hagyján, a legnagyobb gond az, hogy a hatvanas évek végétől azon az üvegfreskón még most is látszik a kaparás nyoma a Szent István koronáján.

Édesapám haláláig tűnődött az eseten, az atya pedig nagyon elpirult, de én még így is örvendek, mert a falu felső végén, a Gergelydeje lábánál, ahol már a vaddisznó szeptemberben föltúrja a murokágyásokat, Péter csak így tudta meg, hogy mi magyarok mindnyájan valahonnan jöttünk, és hogy éppen Napkeletről.

Zonda Attila 

Megtekintések: 17

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hogyan segíthetsz?

PayPal segítségével

adományozok itt

átutalással

Számlaszámunk:
10700488-66317874-51100005
(CIB Bank Zrt.)

nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB

Az adományozás adómentes.


Önkéntes munkával

Jelentkezz és írj az alapitvany@erdelyimagyarok.com email címre!

© 2020   Created by erdelyimagyarok.com.   Működteti:

Bannerek  |  Jelentse észrevételét  |  Használati feltételek