Ha Besztercéről a Moldvába vezető Borgói-hágó felé kirándulunk, utunk fenyőerdők közt vezet, s a táj szépségeinek csodálata feledteti velünk az út nehézségeit. Pár évvel ezelőtt a Bisztricsóra csúcs és a Dalbidán hegy lábánál, a Beszterce folyó felduzzasztása által, keletkezett egy mesterséges tó, és annak partján létesült egy hegyi falucska, melynek neve Kolibica. Mesébe illő itt a környezet. Nem csoda hát, ha ez a vadregényes táj számos kirándulót vonz a világ minden tájáról és ennek köszönhetően napjainkban Kolibica jelentős üdülőhellyé fejlődött az ott lakók szeme láttára.

Nem volt ez így a világ kezdetétől. Valamikor bányászok laktak ezen a vidéken, akiknek leszármazottjai büszkén őrizték a bányász emberek szabad szellemét, akkor is, amikor a bányákat már réges-régen bezárták. Szájról szájra jár ma is a legenda a Borgók völgyében, hogy a kolibicaiak, akik magukat a hegyek szabad embereinek nevezték, nem alázkodtak meg még az őket adókkal sújtó fejedelmek előtt se, sőt még az akkoriban hazánk földjét bitorló törököktől is megtagadták a sarcot. Ha a fejedelem küldött adószedőt, azt mondták, kifizették már a töröknek, ha a török jött behajtani az ő részét, a leleményes kolibicaiak bátran bizonygatták, hogy lerótták ők azt már a fejedelemnek. Így ment ez egy darabig, de egyszer csak vége szakadt, mert a fejedelem rájött a turpiságra, és haragjában azt üzente, ha nem fizetnek, vasra vereti az egész falut. De a falu népének még akkor se akaródzott fizetni, inkább elhatározták, hogy ajándékkal engesztelik ki a felbőszült erdélyi fejedelmet. Egy derék kovács még azon az éjszakán egy kotlót és tizenkét csibét öntött aranyból, azokat egy ezüst teknőbe állították és három ember nyomban elindult az ajándékkal a fejedelmi udvarba. De nem érhettek célba a drága ajándékkal, mert útjukban egy dombtetőről megpillantották a fejedelem katonáit. Akkor sebtében visszafordultak, hogy hírül vigyék a falubelieknek a közelgő veszedelmet. Az aranykotlót csibéivel együtt gondosan elrejtették, hogy az semmiképpen ne kerülhessen a támadók kezére, majd a falu népével együtt felkészültek a védelemre. Nemsokára megérkeztek a katonák és gondolhatjátok, hogy a jól felfegyverkezett túlerővel könnyű volt legyőzni a helybélieket. Élő lélek nem maradt a harc után a feldúlt faluban.

Sok-sok év múlva azonban Kolibica ismét benépesült. A felperzselt házak helyébe újak épültek, és ismét gyermekzsivajt visszhangoztak a környező hegyek.  Az elrejtett kincset viszont, senki se emlegette. Hogy is tehették volna, hisz annak titkát a halálba vitte az a három derék ember, aki ezen ajándékkal akarta megmenteni a falu becsületét. Azonban a kolibicaiak még napjainkban is látni vélnek egy kotlót tizenkét csibéjével, amint éjszakánként ott kapirgálnak a falu környékén, és úgy ragyognak a holdfényben, mintha mind egy szálig színaranyból lennének.