Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!

Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.

Marianum volt, van és lesz! /Egy kis beharangozó/

Marianum volt, van és lesz! /Egy kis beharangozó/

 

Igen, ezt a kijelentést megerősíthetem itt és most. Magamban már ezerszer, milliószor elismételtem. Biztos vagyok benne, mint ahogy éjszaka után nappal jön, hogy tavasz után nyár, majd ősz és tél következik: Az is biztos, míg épeszű emberek lakják Kolozsvárt, míg tanulni vágyó fiatalok létezni fognak ottan, akkor ez az intézmény, a Marianum, nevezzék később bárminek, akkor is lesz!

 

Előre kell bocsájtanom, hogy ez a téma azért is foglalkoztat ennyire mélyen, mivel több mint tíz egynéhány éve jegyzetelni, írogatni kezdtem az úgynevezett Marianumos-emlékeimet, amihez mindenképp kapcsolódik, sőt el nem hagyható, maga a szülővárosom, Kolozsvár. S ha már a városról van szó, az is érdekes, hogyan kerültem jómagam oda, a Szüleimmel együtt ,meg egyáltalában miért is fontos, nevezetes a hajdani Kincses Kolozsvár, Mátyás királyunk szülővárosa?. Mitől, miért is lett Erdély fővárosa, valamikor így is emlegették, épületeivel, hajdani országgyűlés helyszíneként, iskolavárosként, Egyetemével, kiemelkedő Európa szerte nevezetes szobraival, lásd a Kolozsvári testvérek sárkányölő szobrát és Fadrusz János Mátyás király lovasszobrát, nem feledve a szintén híres templomait, az egykori Farkas utcai Református templomot és a Főtéri Szent Mihály templomot. Ugyancsak említeni kell a város Házsongárdi temetőjét, amely Európa egyik legrégibb sírkertje. Csak szűken, mértékkel említettem néhány fontos dolgot. / A készülő könyvemben többek között ezekről írtam./

 

Talán első sorban Kolozsvár egykori híres-nevezetes szülötteit, Mátyás mellett, kellett volna felemlegetnem, akiknek a névsora oldalakat töltene be és akikre büszkék vagyunk. De nagyon!

 

Igen, Kolozsvár évszázados múltjával volt, létezik, van és lesz is! Benne az általam nagyra becsült, felejthetetlen Marianummal. M a r i a u m...számomra különös muzsikája, varázsa van ennek a szónak. „...Hol laksz?...a Marianumban…Hol nőttél fel?...a Marianumban.” Számtalanszor válaszoltam nagy büszkén ezekre az elhangzott kérdésekre, többek között és olyan természetesnek vettem, hogy mindenki tudja hol van, miféle épületről van szó. Aztán az évek, évtizedek alatt bennem nem koptak meg az ottani emlékek, sőt!

 

De mindenképp ki kell emelnem két jelentős momentumot. Az egyik a kezdetekről szól, a legelső napi találkozásomról a Marianummal. Erre számtalanszor visszagondoltam, hogyan is volt, miképp? Mi volt az első kép, a felejthetetlen, amikor legelőször beléptem a Marianumba? Egyszerű volt és mégis csodálatos. Akárcsak egy népmesében, mikor a vándorlegény, vagy az ifjú királyfi világgá megy és hirtelen valami varázslat folytán egyszer csak belép egy addig sohasem látott tündérkertbe. Igen, ehhez hasonló. De az egyszerű valóság csak az volt, hogy olyan négy-ötévesen 1948-ban egy szép délelőtti napsütéses őszén, Édesapám kézen fogott, azt mondta megyünk megnézzük az új otthonunkat. Addig a Sétatér melletti Arany János utcai Bolyai Tudományegyetem épületében laktunk. Cseperedő gyerekfejjel még nem nagyon tudtam felfogni, miért kell nekünk elköltözni, elmenni máshova. Csak később magyarázták el a Szüleim, hogy Édesapámat kinevezték épületgondnoknak az Egyetem egy másik épületébe. Ugyebár akkoriban még sejtelmem sem volt mit jelent ez a fogalom: „épületgondnok”... Azt sem értettem, hogy lehet egy katolikus leányiskolát megszüntetni, ahol a Miasszonyunk-Iskolanővérek, apácák tanítottak.

 

Édesapám szólt, megyünk megnézzük az új otthonunkat. Anyukám felöltöztetett és elindultunk. A Sétatér melletti utcából, elkanyarodtunk a Vasútállomás felé vezető széles nagy utcába. Ez volt a Horea út. Az utca nevét csak később tanultam meg. Mentünk Apukámmal, én meg csak bámultam az utca két oldalán álló magas házakat, sok ablakokkal. Az út túloldalán felfedeztem, hogy ott egy mozi is található. Ez volt az Uránia mozi. Aztán egyszer csak elérkeztünk egy nagy emeletes ház elé, előtte kis kertféle volt. „Megérkeztünk” mondta az Apukám. / Ezt is bővebben megírtam a készülő könyvemben./

 

   Nem akarom eltúlozni, de az első pillanat sokat számít. Ez az, ami örök marad és felejthetetlen. Ahogy mondani szokás: „meglátni és megszeretni...szerelem első látásra…!” Beléptünk a kis előkertbe, majd be az épületbe, az előcsarnokból kijutottunk az udvarra levezető lépcsősor tetejére. Onnan tárult elénk a hatalmas, nagy tágas udvar. És számomra jött az ámulat...a csodálkozás! Különös, furcsa érzés volt. Előbb a gyermeki kíváncsiság, mindent egy szempillantásra meglátni, megnézni, de akkor még nem tudtam mi vár rám ebben a környezetben. Csak azt sejtettem, hogy ez nem lesz rossz, tetszett amit láttam. Hárman álltunk némán a lépcsősor tetején, apukámmal és az idős, fekete apácareverendába öltözött főnövérrel, aki várta Apukámat. Előttünk a hatalmas udvart egyik oldalt egy kétemeletes, de magasnak tűnő épületsor , másik szemközti oldalt egy alacsonyabb impozáns épület zárta közre. A magas épület tetőszerkezet egyik kis része hiányzott. Utólagos magyarázat: ez volt a Marianum épületének az a része, amelyik a háború során a vasútállomás bombázásakor találat ért. Az udvar! Először ez ejtett ámulatba, a hatalmas udvart, mintha szabályosan felgereblyélték volna, mintha a magyorónagyságú kavicsokat sorba rakták volna. Senkit nem lehetett látni az udvaron. A lépcsősortól keskeny út vezetett a távolabbi magas épülethez. Ez volt a Leányotthon, az ott tanuló diáklányoknak. A rendezett udvar felső végében lebetonozott alásüllyesztett teniszpálya volt. A teniszpályán túl mintha egy kissebfajta erdő terült volna el az emelkedő domboldalon . Az egész udvari kép, a pályával , a sok fás hátsó kerttel, amelyből egy kis pavilon kandikált kifelé sejtelmesnek nézett ki.

 

Az udvari nézelődés után , számomra következett egy újabb csoda. Visszatérve az épület előcsarnokába míg Apukám a Főnövérrel elvonultak megnézni az épület többi részét, engem egy fiatal szép arcú apáca kézen fogott és azt mondta, ne féljek menjek csak nyugodtan vele, valami szépet fog nekem mutatni. Mosolyogva vezetett egy hosszú folyóson, közben kapkodva kinéztem az ablakokon keresztül az udvarra és lopva fel-fel néztem apácára is./ Részlet a könyvemből:/ ” ... Addig nem láttam közelről apácát, bámultam furcsa öltözetüket, mások is jöttek mentek mellettünk, fiatalok és idősebbek is. Rajtuk is fekete köpeny volt, kihajtott fehér gallérral, fejükön is fekete kendő volt, homlokuk eltakarva , az arcuk alig látszódott . A folyós végében elfordultunk majd egy rövidebb szakasz után 2 lépcsőn lemenve kinyitott egy kisebb ajtót. Beléptünk és én nagyon elámultam. Emlékeim szerint meg is szeppentem, alig mertem tovább lépni. Valami olyat láttam, mint addig még soha! - Ez a mi kápolnánk- mondta az apáca – mi itt szoktunk imádkozni.” Egy elég nagy tágas helységben voltunk, kissé félhomály, tán ez a sejtelmes világítás nem volt túl barátságos számomra. Bámultam az aranyozott boltíves falakat, az egyik oldalon a magasban kis ablakok voltak, körbe-körbe a falakon szentképek, rengeteg virágot is láttam vázákban és mindenhol csillogó gyertyatartókat, némelyikben vastag gyertyák pislogtak, a teremben kétoldalt térdeplők sorakoztak egymás mögött./ Aztán beszélt az oltárról , egy kisebb szoborról is, Szűz Máriát ábrázolta. ”...A díszes oltárról alig tudtam levenni a szemem. Kérdezni akartam, de nem mertem, hogy ott középen, az aranyozott szekrénykében...ott lakik az Isten?”

 

Ilyen csodák értek, ilyen első napi élmények maradtak meg. Gondolom nem véletlenül.

 

A második momentum, amit nem lehet elfelejteni, az már nem volt szívderítő! Ez pedig a kényszerű kiköltöztetésem napja a Marianumból: 1972. április 29-e! Aznap teherautóra kerültek az egyik raktárhelyiségből az ottmaradt néhány bútorom, a bedobozolt könyveim százai, a több tíz hanglemezgyűjteményem, amikre hajdanán gyakran buliztunk és vigadtunk barátaimmal, szép lányokkal együtt. Rakodás közben gyakran néztem visszafele az udvarra, fel a kertbe, az egykori lakásunk felé és néha elszorult a torkom. Hol van már Édesapám, aki ennek a szép helynek , a Marianumnak volt rövid ideig a főnöke , gondnoka É És hol van drága jó Édesanyám, aki hosszú éveken át vigyázta lépteimet, óvott és féltett ha kellett, ha nem már felnőttkoromban? Ők már kiköltöztek korábban a Házsongárdi temetőbe. Nekem az aznapi költözéssel lezárult életemnek egy jelentős, felejthetetlen szakasza. Már az egykor szomszédok és szétszéledtek a város valamelyik szegletébe. Nem volt kitől búcsúzkodni.

 

A hajdani ott lakok, velem együtt mind kiköltöztünk a Marianumból, muszáj volt . De mindnyájunknak , nekem is ott maradtak felejthetetlenül az ottani emlékeink.

 

De azért a Marianum most is létezik és létezni fog! Ez biztos!

Megtekintések: 17

Szólj hozzá !

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.

Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz

Hogyan segíthetsz?

PayPal segítségével

adományozok itt

átutalással

Számlaszámunk:
10700488-66317874-51100005
(CIB Bank Zrt.)

nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB

Az adományozás adómentes.


Önkéntes munkával

Jelentkezz és írj az alapitvany@erdelyimagyarok.com email címre!

© 2024   Created by erdelyimagyarok.com.   Működteti:

Bannerek  |  Jelentse észrevételét  |  Használati feltételek