Ott bámulnak a padlón,

vagy járkálnak álmatagon,

felmásznak a plafonra,

néha kis, néha otromba

nagy alakot öltenek,

jaj, csak széjjel ne dőljenek!



Ott császkálnak a falon,

megszöknének az ablakon,

bebújnak a pohárba,

ráncot vetnek a ruhára,

testük sokszor törpe lesz,

jaj, csak össze ne törjenek!



Ott ücsörögnek a fán,

vagy fűre dőlnek puhán,

ruhában és kalapban

lubickolnak a patakban, …

Hétköznapok rácsai közt vergődöm,

gyötör a honvágy, egyre sínylődöm,

a szerelem násztalanul nevet rám,

kopott igékkel szeretem jó anyám.

Nincs igaz, csak a visszatérő álom,

hogy voltam gyermek s volt sok ideálom,

de valahogy ez is elszomorító,

inkább kijózanít, mint mámorító.

És látom magam, mint egy kancsal babát,

ki kettőnek tudja a boldog hazát,

az egyikük elítél, már meg nem áld,

a másikuk meg…

Ránk szakad minden, mi átok,

és mégis milyen nyugtató,

hogy a dolgok, ez a város,

néha csupán a puszta szó,

néha egy idegen mosoly,

vagy egy derűs, tiszta reggel,

néha az este, a komor,

tele fáradt emberekkel,

új és új életre serkent,

feledjük szeszélyes bajunk,

s mint örök életre felkent

hősök, úgy élünk és halunk