A lófalvi papi házaspárnak elkényeztetett kutyája volt. Igaz, hogy ő is láncra kötve élt, mint sok fajtársa, de számára a lánc jelentette a tökéletes védelmet a világ veszélyei ellen. Megkötve látszólag békésen és egyhangúan élte életét: udvarolni nem járhatott a szebbnél szebb kutyalányokhoz, ugyanakkor bundájának fényes épségét sem veszélyeztették a konkurensek éles fogai, és mivel nem mehetett át az úton, nem fenyegették a figyelmetlen sofőrök által szóba jöhető katasztrófák.

                A papi kutya minden reggel friss tejporból készült tejet és puha fehér kenyeret reggelizett, ezért farkcsóválással és vidám vakkantással üdvözölte gazdáját, a papnét. Az ebéd meg a vacsora is gazdája asztaláról került ki. Tehát gyakorlatilag urasan élt.

                Egyszer aztán messzi útra kellett utaznia a papi családnak. Mivel a kutyust nem vihették magukkal, felkértek egy kutyaszempontból nézve megbízhatóbb szomszédot, hogy percnyi pontossággal viseljék szívükön a kutyus testi gondozását. Ez magába foglalta a rendszeres etetést, itatást, tisztántartást és a simogatást. Az instrukciók részletes közlését követően a papi család útra kelt.

                Ezzel a kutyusnak is gyökeresen megváltozott az élete. Amint az őt gondozó család egyik gyereke fölfedezte a tejpor ízét, attól kezdve új reggeli menüvel kellett megelégednie: a gyerek az estéli puliszkamaradékot kecses mozdulattal odahajította a farkcsóváló ebnek, ő pedig az élvezetek mámorában úszva szépen elnyalogatta a kutyuli tejporrészét. Még szerencse, hogy megelégedett a napi adaggal! Szegény kutyának egyáltalán nem ízlett az emberi étek, de déli harangszóig hiába is álmodozott egyébről.

Aztán harangkonduláskor csattant a kapu és megérkezett a gyerek anyja. Amint látta, hogy az érdemes állat előtt ott sárgállik a puliszka, arra gondolt, hogy bizonyára jól bezabált a reggel, ezért csak friss vizet töltött az itatóba. Ezzel jó pihenést gondolt a kutyának és elment dolgára.

Végre aztán esteledett. A kiszabott időben csattant a kapu és ismét a gyerek jött. Hozott valami ételmaradékot otthonról, talán salátaleves lehetett, vagy a jó ég tudja, mi. Hát mit tehetett az egész nap böjtölő kutya, nekiveselkedett a levesnek. Kettőt-hármat nyalintott belőle, de nem az ő ízlésének találták ezt ki, hát keserves pillantással nézett a gyerekre.

-        Járhatnékod van, mi? – ezzel elszabadította a kutyát, hadd szaladgáljon egy kicsit.

Ez a mozzanat már tetszett a négylábúnak: nagyokat ugorva nyalogatta körül a gyerek kezét és olyan játszótárssá vált, hogy az aztán igazán ritkaság. No, nem baj, most megkötlek – gondolta a gyerek és nyakon csípve visszavonszolta a vinnyogó kutyát a lánchoz –, aztán holnap játszunk. Ezzel elment.

                Másnap reggel ismét puliszka volt a kutya menüje, a gyerek pedig szépen elnyalogatta a kutyának járó tejport. Amint a fiúcska elköltötte a kutya eledelét, máris elszabadította hosszúfarkú barátját és magával vitte a mezőre teheneket őrizni. Ilyen napja még nem volt a fogsághoz szokott állatnak, hát végérvényesen barátságra kötelezte el magát a gyerek iránt. Az ebéd ismét elmaradt, mert a reggeli puliszka ott sárgállott a kutyaól előtt, hát a szomszédok nem pazarolták hiába az eledelt. Aztán délután újra mező és szaladás, szaladás és szabadság. A vacsora már kezdett ízleni – bármi is volt az a szomszédok asztaláról.

                Így telt a kutya programja mindaddig, amíg érkezniük kellett a papéknak. Mivel a gondozó családnak nem tűnt fel a kutya kinézetének módosulása, nem vették észre a látványos fogyást és rongyolódást.

                Amikor kikászálódott a papné az autóból, sietett üdvözölni a régen nem látott kutyulit. Majd’ a guta ütötte meg, amikor ránézett szeme fényére, mert alaposan megfakult. Nyomban elengedte és ölébe kapta a drága családtagot. Ekkor a szomszédfiú elfüttyentette magát az udvaron, mert éppen akkor indult a tehenekkel a legelőre. Egyéb se kellett a kutyának, úgy kiugrott a papné öléből, mintha egész életében ezt gyakorolta volna és átugorva a kerítésen – amit két héttel azelőtt a testsúlya miatt még nem tudott volna megtenni – vidám farkcsóválással rohant a fiú után. Hiába kiáltott utána kétségbeesetten a papné, mert meg se hederítette régi simogatójának esdeklő hívását. Csak este érkezett haza a tehenekkel együtt.

                Bezzeg a papné alaposan kérdőre vonta a gyereket a kutya miatt. A fiúcska pontosan bevallotta, hogy a kutya minden nap azt kapott enni, amit ő. A papné a tejporos dobozokat látva szentül hitte, hogy azok tartalmát a kutya emésztette fel. Aztán, mivel a simogatást sem akarta elhanyagolni a kicsi legény, inkább magával vitte.

-        Megártott a kincsemnek a sok mozgás! – sopánkodott a papné.

-        Majd visszahízik a tejportól! – kottyantotta el magát a fiú, de már késő volt, kiderült a turpiság…

Azóta reggelenként keserű gondolattal érezte a gyerek szájában a tejpor ízét, és a kutya is behúzott farokkal nosztalgiázott a szabadság gyönyörű emlékei fölött…