Egy sötét fedelű könyvnek a címe ez. A tartalom se derűs. Ugyanolyan, mint a borító és a cím. A történetek a Második Világháború golyózáporát élik át. 21 fiatal katona élettörténete tűnik fel a 21 fejezetből. Igaz, közülük személyesen csak 20 személlyel beszélhettem, de a huszonegyediknek hazahozták a naplóját, az ő életéről onnan tudhatunk meg sok mindent.

A könyv egyes szám első személyben íródott, kivételt csak egyetlen történet képez, a napló írójának története.

Ilusztrációk is helyet kaptak a kiadványban. Elekes Zoltán kollegám készítette a vázlatszerű rajzokat. A kidolgozás azért hiányzik, mert a háború eseményei sodrában senkinek sem volt ideje a részletekre figyelni.

A könyv 200 példányban jelent meg. Az újabb kiadás példányszáma az érdeklődők számától függ.

Részletek a könyvből:

 *

Lefekvéskor, amikor a betonpadlón a hideg miatt nem szállt le szemünkre az álom bársonyszárnyú angyala, társaim egy-egy mesét mondtak. Az elején azt hajtogatták, hogy csak nekem szólnak altatóul a tündérmesék, mert én voltam a legfiatalabb, de hamar megéreztem, hogy ugyanúgy a saját figyelmüket is így próbálták elterelni a kegyetlen valóságról. Hálával emlékezem reájuk, mert ott élt bennük a hit, hogy a mesével szebbé tehetik az éjszakámat. Hittek a jóban, és igyekeztek véghezvinni azt. Egyszer nagy bánat ért. Este még mese mellett aludtam el, és reggel arra ébredtem, hogy a két mesélő, akik soha nem fogytak ki a mesékből, megadták magukat a szenvedések ostromának… Különös, hogy egy éjjelen haltak meg mindketten, mintha összebeszéltek volna. Attól kezdve nem hallottam több mesét, csak emlékezetemben visszhangzott még a tündéri csoda, amelyben a kitartás, a küzdelem a jóért elnyeri diadalát: övé lesz az élet!

*

Máskor meg moziba vitt. Nekem pedig menni kellett. Napról napra jobban éreztem, hogy nem csak kedvel. Amit irántam érez, több ennél. Végtelenül sajnáltam ezt a kedves lányt, mert vonzódását nem tudtam viszonozni. Végül kimondta nyíltan: legyek orosz állampolgár, ő elintéz mindent, kivesz a lágerből, csak maradjak vele. Nekem egyáltalán nem volt kedvem ottmaradni, se orosszá válni. Ő pedig egyre kedvesebb lett hozzám.

*

Mikor összetereltek, bejött közénk egy „sztársiná”. Eddig nem láttunk ilyet: női katona volt őrmesteri rangban! De alighogy megszólalt, kivetkőzte magát minden női mivoltából. Lehet, részeg volt, mert az orosz módszer szerint pálinkával bátorították a harcosokat. Éktelen ordítozásba kezdett: „Most már vége lett a háborúnak? Mind megdöglötök!” – kiáltozott, és egyre inkább elragadta az indulat, a gyűlölet. Hadonászott mindenfelé a kezével, rohangált, és átkozódott. Legelöl voltam a sorban. Amikor eljutott hozzám, hirtelen megállt, meglátta a kitüntetéseimet. Lekapta a válláról a géppuskáját, és a puskatussal úgy fejbeütött, hogy betört a fejem. Elszédültem, de nem estem össze. Ott állt előttem, és vadul ordított, ígérte a biztos halált. Micsoda barbár népség – suttogta valaki –, még az asszonyokból is katonát csinálnak! A másik félig mókásan hozzátette, ha az ő felesége is ilyen lenne, akkor szívesebben ülne a harctéren, mint hogy hazamenjen.

*

1948. november eleje volt, amikor beléptem a kapun. Szavakkal nem kifejezhető, amit akkor éltem át. Alig bírtam ki édesanyám ölelését, annyira gyenge voltam. Bevezetett a házba. Én megmutattam neki, mivel éltünk.

-      Jaj, fiam, dobd el, ne is lássam!

Odaadtam a macskának, megszagolta és elment. Még a kutya se ette meg!

Ha kérik, közzéteszek több beszámolót is!