Elsősök voltunk a rendszerváltást megelőző tavaszon. Nem volt valami nagy meleg, de a fák szépen bontogatták leveleiket. Az egyik nap legnagyobb örömünkre nem jött a tanító néni az autóbusszal. Mi még rosszalkodtunk egy keveset, aztán szépen hazamentünk, nehogy a később érkező tejesautóval mégis megérkezzen. Másnap aztán betoppant a szokott időben.
Éppen az első órát tartottunk, amikor nagy burrogással megállt egy gyanús autó az iskola előtt. Két bőrkabátos alak ugrott ki belőle. Tanító nénink halálsápadt arccal hebegte, hogy „besúgtak.” Természetesen, mi nem fogtuk fel, hogy miért kell úgy félni holmi suttogástól. De amikor kinyögte, „a hiányzások miatt,” bizony nekünk is hirtelen melegünk lett. Már hallottuk, hogy csattant a vaskapu. Irtózatos csönd volt az osztályban. Éreztük, hogy a tegnapi lógásért valami nagy baj fog történni. Léptek koppantak a folyósón.
Valamelyikünk suttogva imádkozni kezdett: „Jövel Jézus, légy vendégünk…” – mert csak ezt az imát tudta szegény, hátha mégis használ valamit!
Kopogás az ajtón.
- Da! – erőszakolta ki magából a hangot a tanító néni.
Nyílt az ajtó, belépett az egyik bőrkabátos. Az előttünk ülő osztálytársunk nadrágjából gyanús ropogás hallatszott. Mindenki fölállt, hogy köszönjünk, csak ő nem.
- Kezét csókolom, elvtársnő! Jó napot, kis pionírok! – köszönt a bácsi és úgy tűnt, mintha mégis barátságos lenne.
- Jónapóóót kííívánuuunk! Bunăăă ziua! – nyújtottuk az illemet.
- Tanító néni, hoztuk a selyemhernyókat. Hova tegyük őket?
Azt már nem tudnám megmondani, hogyan mondta el második anyánk, hogy hova tegyék a hernyókat, arra viszont emlékszem, hogy minket is odaállítottak, hogy hordjuk be a dobozokat. Egyikünk kivételével mindenki dolgozott, ő mogorván ült a padban.
Amikor behordtuk a lapos dobozokat, a két bőrkabátos bácsi visszaült az autóba és elmentek. A tanító néni kiadta a rendeletet, hogy ezután minden reggel személyenként hozzunk egy neccben eperfalevelet.
- No, ez igen! Akkor többet nem kell tanulni! – mondtuk egymásnak.
Így történt, hogy másnapra mindenki vitte az eperlapit, de senki sem tanult egy árva mukkot sem.
- Így nem mehet tovább! – kiáltott ránk a tanító néni – Vigyetek haza egy-egy dobozzal és gondozzátok őket otthon!
Szóval családtagokká váltak a kis nyüvek. Ettől a naptól egy munkával több volt, ami elvette a játéktól az időnket. A bajt csak az okozta, hogy kevés eperfa akadt a faluban.
Egyszer az egyikünk azt mondta, hogy van az erdőben egy nagy eperfa, szedjünk onnan levelet. Azt már nem tudom, milyen fa lehetett, de nem ették a selyemhernyók.
- A finnyás anyjukat! – mérgelődött a padtársam – Majd megeszitek, ha nem lesz más!
- Én egreszlapit adtam nekjek, azt sze ették, pedig asztat a zöld hernyók isz ették. – panaszkodott a másik.
- Én feltettem őket az eperfára, egyenek, amennyi beléjük fér. – okoskodott a harmadik.
- Az enyémek nem eszik még az eperlapit sem. – sorolta egyikünk a megállapítást.
- Hol tartod őket? – kérdeztem.
- A pincében, máshol nincs hely.
- Ott fáznak, azért nem esznek. Tedd ki őket a napra, melegben jobban mozognak! – mondtam.
- Én csihánnyal birizgáltam őket, úgy fickándoztak! – dicsekedett valaki nevetve.
Nemsokára megkérdezte a tanító néni, hogyan gondozzuk a reánk bízott értékes hernyókat.
- Most fogyókúráznak, mert elfogyott az eperlapi.
- Próbáltam egreszlapival, asztat szem eszik.
- Fenn vannak az eperfán, ott van, mit egyenek.
- Az enyémeket megették a tyúkok, amikor kitettem őket napozni az udvarra.
- Én minden nap csihánnyal tornásztatom őket.
Így, és még cifrábbnál cifrább történeteket soroltunk fel a nemes bogarakról. Szegény tanító nénit majd’ a hideg rázta ki e felsorolás után.
- Mit csinálok, ha megdöglenek? Engem bezárnak! Hozzátok vissza holnap az egészet!
Másnap tehát beállítottunk az iskolába a dobozokkal. Csak fele volt meg a hernyóknak.
- Hozok egy tyúkot helyettük! – ajánlotta fel az osztálytársunk.
- Nem jó! – idegeskedett a tanító néni.
- Az enyémeket a verebek ették meg az eperfán. Mit hozzak cserébe?
- Megbolondulok!
- Én hoztam helyükbe mászikakat! Ezek szebbek, mert ződek, az egreszfáról szedtem őket!
- Megöltök!
Szegény tanító néni most még jobban reszketett, mint a múltkor. De a Gondviselés segítségére sietett: megfeledkeztek a kapott hernyóadagról, annyi gubó volt elég, amennyi volt…