Kolozsvár és Marosvásárhely között egy kiterjedt, különös terület húzódik meg hosszan elnyúlva Erdély közepén: a Mezőség. Ha fővárosa, vize, ipara és népének jobb megélhetése lenne, akár egy önálló ország is lehetne. Európa néhány kisállamához képest négy-öt hercegség is kitelne belőle. (De hercegei, grófjai nincsenek, csak néhány ezernyi őrgrófja: a küszködő, túlélő magyar család.)

Ennél a – Maros, Szamos, Sajó és Dipse által határolt – országnál többet szenvedett és szegényebb terület, a Balkánt leszámítva aligha van Európában. Városai, akárcsak folyói nincsenek. Marosvásárhely, Szászrégen, Bethlen, Dés, Szamosújvár és Kolozsvár mind kívül szorultak határain. A székely-mezőségi régión kívül nagyközségei is már törpülő falvaknak számítanak: Szék, Bálványosváralja, Mezőbánd, Mezőmadaras, Nagysármás és a kisebbek közül Szabéd, Mezősámsond.

Egyetlen saját folyóvizét egy siheder gyermek is átugorja. Az alig 60-70 km-es Komlód patakának el-el apadnak vizei, amíg a mezőerkedi hegyoldalból Radnótnál a Maroshoz érkezik. Erdőit hamar kivágták, tavainak nagy része kiszáradt. Kipusztított erdőségei és tavai helyett gyér akácerdők próbálják óvni a suvadásos oldalakat, és kiszáradó szennyes patakok pótolják az ivóvizet. Sajátos táj ez: szikes talaj, ázsiai növényzet, alacsony jobbágyportákat idéző otthonok. És társul hozzá az ismerős kép: itt a disznók a porták előtt láncra kötve legelnek, és a kutyáknak jut a szabadság.

A Mezőség népe ipar, megélhetés, munkahely nélkül maradt. Természeti kincse is alig van, legértékesebb vagyonát, földgázát a sármási gázmezőkön mindig idegen érdekek hasznosították, és magyarok számára szűkösen osztott munkahelyeken és a drágán megfizetett fűtőeszközön kívül alig nyert belőle a magyarság. Piaca nincs, és ha van is szegényes, ahol neki sem eladni, sem vásárolni nincs ereje. Kis portája körül kaparja a sziváj, agyagos földet, napról napra él téesz nyugdíjából, sovány tehene utáni jövedelméből. Étele szegényes, bora lugasszőlőből csűgörölt nova, vagy jobb esetben izabella, tűzifája fűz vagy akác.

Ez a vidék egyszerre volt az erdélyi magyar nagybirtok helye, a hajdan virágzó kastélyok történelmi családjainak szerényen popázó otthona, és a betelepült jobbágynép szegényes kunyhóié. A Mezőség népe többségtől szorongatott, nemes és jobbágy közti csatákban edzett gyanakvó, bizalmatlan nép. Ne csodálkozzunk ezen: nagy szüksége van erre a túléléshez. Magyarjai az elmúlt évszázadokban a legtöbbet szenvedtek Erdélyben. A Mezőség mindenkinek útjába esett és útjában is volt: nemcsak a békés utazónak, de töröknek, tatárnak, a gyújtogató hordáknak, honfoglaló, lázadó jobbágynak, kastélyfosztogató románoknak is. És az itt élő és fogyatkozó-zsugorodó magyarságnak egyre jobban összébb kellett húzódnia, hogy másoknak nagyobb élettér jusson. Mintha itt megállt volna az idő, a történelem. Holttenger – írta róluk Makkai Sándor.

Falvaink magyar népe, a Marosvásárhely magyar gyűrűjének Székely Mezőségét leszámítva még távolról sem éri el a 100 ezret. Anyanyelve is szikkadóban, református hite is viharvert, a nagy keleti szorításban babonákkal, lüdércekkel és pópákkal, ereklyékkel és babonákkal színesítve. A II. Bécsi döntés ezt a régiót is teljesen keresztbe vágta, ahogy a nyugati érdek, a földgáz, az érdekeltek egy részének földviszonyai is megkívánták. Falvak, családok, nemzetségek szakadtak el egymástól, és a nagy népvándorlásban újra nagyot roppant a mezőségi magyarság lelke.

A modern kori, mai megélhetési vándorlásnak is nagy vesztese, hisz Magyarország fele régen megfogytak kapcsolatai. Ifjúsága is magyar öntudatában meg-megroggyanva, félve, szégyellve beszéli anyanyelvét, fiatalsága oda hát nem nagyon mehet. A nyugati nagy – többnyire román –kivándorlási hullámhoz nem szívesen csatlakozik, ott is idegen, és ezért inkább itthon marad a tenyérnyi földparcellák között botorkálva.

Az általános elszegényedés és nyelvi elmagányosodás, elvándorlás, kiöregedés mellett hasogatja őket az asszimiláció, vegyes házasság, nyelvromlás. Itt küzd ma is az enyészettel a hajdani nemesi világ emléke, kastélyok, udvarházak sokasága, és itt van a legtöbb megviselt, néptelenedő vagy romokban heverő magyar templom is. Ötvennél több olyan mezőségi településünk van, ahol templommal, magyar emlékkel rendelkező értékünk árnyékában száz léleknél kevesebb számú magyarunk él. Valamennyien több becsületet, figyelmet és ölelő szót érdemlő végvári katonák ők.

 *

A Mezőséget már számtalanszor elsiratták, de magyar népének maradéka kis vályogkunyhóiból mindig túlélt, előjött az öröknek vélt enyészetből. És mégis vagyunk, mégis élünk. A Mezőség Herman Ottó, Petelei István és Földes Károly óta jelkép lett, a veszélyeztetett erdélyi kisebbségi magyarság jelképe. Valahányszor ébredt a nemzet a nagy agymosások után, idemenekült a Mezőség népdalaihoz, táncaihoz, kastélyaihoz és kúriáihoz, az otthonok falai közé szorult anyanyelvhez. A Bethlenek, Bánffyak, Wassok, Ugronok, Kemények, Telekiek, Kabosok, Schillingek, Gálok, Sándorok kastélyainak, nemesi udvarházainak nagy részét elenyészni hagyta az idegen többség. Ami megmaradt, az nem jár vissza jogos tulajdonosaiknak.

De eljött az ideje annak, hogy az Anyaországnak és a magyar tömböknek meg kell köszönniük: a Mezőség teljesítette a számára kirótt történelmi küldetést. Végvár volt és ma is az Erdély közepén, és saját testével, önfelszámolódása árán védte, védi a tömböket, belső Erdélyt, a Székelyföldet. Évszázadok óta őrhelyén áll, pompeji katonaként szolgálatban van a nemzet egésze javára.

A magyar tömbterületekkel együtt ez a megviselt erdélyi régió is elküldte kiművelt emberfőit, a maga nagyjait az egyetemes magyarság hasznára. Erdélyi nemest éppúgy, mint jobbágyportákból tanítóktól, papoktól felemelt, felkapaszkodó, kiemelkedő szórványmagyart. A Mezőség két magyar miniszterelnököt is adott a nemzetnek, a millenniumi Bánffy Dezsőt és a Trianon utáni nemzet-talpraállító Bethlen Istvánt, de ez utóbbinak külügyminiszterét, Bánffy Miklóst is. Innen indulnak Kós Károly családi gyökerei és ide érkezik meghalni Barcsay Ákos fejedelem és Kemény Zsigmond író is. Az elmúlt században innen írták és szólták a pusztulásban nemzetébresztő felhívásaikat a lelkészek: Földes Károly, Nagy Ödön, Herman János. Itt gyűjtötte legszebb népdalainkat, balladáinkat, táncainkat Lajtha László, Kallós Zoltán, és majd egy évszázada ide jár táncainkban összeforrni a sokfele szét- és elszakított magyar. A mi szikes tájainkon és lelkünkön nevelkedett, ihletődött Wass Albert, Sütő András író, Kiss Jenő költő, Barcsay Jenő szentendrei festő. Itt lesz a mezőségi tavak élővilágának felfedezője és szerelmese Herman Ottó. Innen indulva lesz nemcsak a székelység, de a mezőségi vészhelyzet nagy írója is Nyírő József.

A hajdani nagyjaink után a mai Mezőség-építők között ott találjuk a maiakat: a Nyugat-Mezőség oktatását, önszerveződését felvállaló válaszúti Kallós Alapítványt és a szamosújvári Téka Alapítványt. A hajdani Szék városa, később „Szék városa nagyközség” is méltó folytatója az ősi hagyományoknak és számtalan civil kezdeményezés, közösségépítő munka otthona. Magyarfülpösön szórványbentlakást és magyar oktatást működtet Ady István lelkész, a dési kolostorban is Bonaventura szórványbentlakás működik. A vicei Bástya Egyesület iskolateremtő munkája átfogja nem csak a Melles patakának és a Nagy-Szamos völgyének kis településeit, de átnyúlik a Csángóföldre is. Nagysármáson az idéntől elindult a régió kisközösségeit felölelő magyar oktatási program. Mezőmadaras már másfél évtizede van a figyelem középpontjában, mint a régió- és közösségfejlesztés példája. Mezőbánd, Bergenye és Madaras hosszú ideje sikeres festőtáboroknak ad otthont. Szabéd nemcsak a mártírhalált halt Szabédi László névadó faluja, de két évtizedes megemlékezéseknek és sikeres kezdeményezéseknek is helyszíne. A romok között új templomok is épülhettek Magyarkályánban, Oláhgyéresen, Buzában, Mezőköbölkúton, Hosszúmező-Décsepatakán.

Milyen nagy dilemma szembesülni a tényekkel: a pusztító hadi utak mindig megtalálták – a mai nemzeti ébresztő turista utak szinte alig lelik meg a Mezőséget. Pedig most rajtunk lenne a sor viszontszeretni. Mert a Mezőség népe nagyon vár. Várja, hogy újra és újra felfedezzék, felkeressék, szeressék. Ne csak olvassuk Wass Albert, Nyírő József, Bánffy Miklós, Sütő András jajkiáltásait, de szeretnünk, látogatnunk kell megmaradt magyar népét. A gyermekeit, fiataljait, akik nagy részének az elmúlt félévszázad alatt alig jutott magyar oktatás. A magyar családokat, amelyeket már-már elnyelt a vegyes házasság, az asszimiláció, de azokat különösen, akik mertek és mernek ma is szembe úszni az árral. Öleljük át nyelv- és hitőrző öregjeiket, akik emlékezetében él még a hajdani, a jobb világ. Legyenek minél többen olyanok, akik meghallgatják. Szeressük és karoljuk át a Mezőség értelmiségét, a nyelvünknek otthont adó magyar templomokat, lelkészeiket, az iskolateremtő, lelkesen cselekvő pedagógusok kis csapatait. De szeressük a fogyatkozó számú mezőségi magyar orvosokat is, akik az itthon maradást választották, és nagyon szeretik ezt a földbe kapaszkodó megpróbált népet.

 Bízhatunk benne, hogy a Mezőség melletti összefogás körül is egyesülhet a nemzet. Minden magyar-magyar kézszorítással letörik egy darabja a minket erőszakkal elválasztó szögesdrótoknak, országhatároknak. Ha omlanak a válaszfalak, nagyobb lesz tőle a haza, és gazdagabb a lelkünk.

 Vetési László