Aranka néni időtlen-idők óta élt. Régenvolt szépségét ezernyi ránca, ősz haja, szemüvege takarta. Gyakran gondolt fiatalságára, de kertje nem hagyta nosztalgiázni, mert növényei naponta kiabálták:

-Szomjasak vagyunk! Vizet, vizet!

-Lazítsd meg a földet!

-Szedd le a termést, mert megszakadunk!

Így, Aranka néninek nem maradt más hátra, minthogy a pihenést és nosztalgiázást félretegye és ásson, kapáljon, öntözzön, gyomláljon.

- Hej, ha már nem is vagyok fiatal, legalább némi pénzem lenne, hogy kertem határán túl is láthatnám a világot. – morfondírozott ásás közben, amikor valami összecsendült az ásó vasával…  

Mélyet lélegzett majd kiengedve tüdejéből a levegőt guggolva leereszkedett a koppanás szintjére.

Gondolataiban egy nagy reménnyé olvadt össze előbbi kívánsága reményével. Fejedelmi érzés volt szerencsésnek éreznie magát.Úgy érezte, na, most talán mellé állott a szerencse. Egy szép, alig rozsdás patkót ásott ki a földből és tudta, innentől megváltozik minden. Ez a patkó lesz minden álmának megvalósítója. Szép patkó volt. A paradicsomok, pirulva csodálkoztak szerencséjén s ezt az eseményt továbbmondva minden kertlakónak, az uborkák is figyelmesen elkezdtek mereven figyelni arra, vajon, most mi lesz.

Aranka néni az almafához támasztotta ásóját és először életében, patkót mosott az öntöző vizében.

- Az ajtó fölé szögezem – gondolta vidáman és az alma fa lombjai helyeslően bológattak a szél unszolására.