Nehogy azt higgye, aki tanítóskodásra adja a fejét, hogy csak ez elején érik meglepetések! Én sem hittem volna többévnyi cifra tapasztalat után, hogy vannak még kacskaringós esetek reám mérve.

Egy csendesnek nevezhető szünet vége felé történt e nevezetes eset. Már örültem, hogy a változatos származású gyerekek kibírták verekedés nélkül. De alighogy elörvendtem magam, egyszer csak rohan az egyik fiú, és jelenti, hogy szörnyű nagy baj van.

-          Jüjjék hamar, téntó bácsi, mert Góbi mingyá meghal!

Láttam az arcán a rémületet, hát megszeppentem egy kicsit. Túlzottan azért nem ijedtem meg, mert ezúttal semmi olyat nem csináltak a tanítványaim, ami veszélyt jelentett volna számukra. De azért siettem be az osztályba.

Hát valóban, Góbi, a gazdag romagyerek szörnyen tátogott, és a nyakát fogta. Arca kipirult, szeme ijedten és segélykérően nézett rám.

-          Vegye ki! – nyögte.

-          Mit, te?

-          Itt van! – és a torkára mutatott, amit erősen szorított egyik kezével.

-          Tátsd ki a szád!

Hiába kémkedtem, semmit se láttam. Mondtam is neki, hogy engedje el a nyakát, és hagyja lemenni, ha már annyira lecsúszott. Szót fogadott, s aztán jelentette nagy ijedten, hogy lement. Csak akkor kérdeztem, hogy mit nyelt le. Nagy dadogva vallotta be, hogy az aranygyűrűjét szopogatta, és az csúszott le véletlenül.

Uramisten! Ennek a purdénak iszonyatosan nagy aranygyűrűje volt. Egy nagy szögletes fejű pecsétgyűrűt viselt és egy kutyalánc vastagságú aranyláncot is. S mivel már nem volt baj, mert a gyerek szépen lélegzett, én sem ijedtem meg jobban. Elküldtem az egyik juhászgyereket Góbi szüleihez, hogy jöjjenek, és vigyék orvoshoz mindenevő csemetéjüket. A többi gyerek viszont gyorsan elfantáziált a dolgon, és valamelyik megijesztette szegény Góbit, hogy őt az orvosok összevágják, hogy kivehessék belőle a gyűrűt.

Csak amikor nagy jajveszékelve megérkeztek a szülők, akkor jutott eszembe, hogy jobban megválogathattam volna, kit küldök. Akkor derült ki, hogy a serény pásztorfiú jól eldramatizálta a lényeget. Azt mondta, hogy siessenek az iskolába, mert Góbi szinte meghalt, de még szuszog. Végül, amikor a szülők is látták, hogy nincs különösebb baj az ijedtségen kívül, akkor mondtam el Góbival közösen, hogy mi történt.

Látták, hogy a gyűrű nincs meg, Góbi az ijedtségtől sápadtan remeg, de semmiképp sem hitték, hogy egy olyan irdatlan fémdarabot hogyan tudott lenyelni a gyerek. Így hát az apuka gyanakodva kérdezte meg, hogy nem én tettem-e el a nagyértékű tárgyat. Többször is bizonygattam, hogy nem. És erősen javasoltam, hogy vigyék gyorsan orvoshoz a fiút. Szót fogadtak.

Csak amikor elmentek, akkor ért utol egy megállíthatatlan röhögési hullám. Azt hiszem, egy órányit kacagtunk a gyerekekkel együtt megállás nélkül. Nem tudtam ellenállni. Lett is nemulass másnapra, mert olyan hasizomlázam lett, hogy nehezemre esett a beszéd is.

Góbi szülei viszont másnap megjelentek az iskolában, és nagy szégyenkezve bocsánatot kértek, hogy meggyanúsítottak a gyűrű eltüntetésével. Hozták a röntgenlapot is, és valóban ott díszelgett a drága ékszer a gyerek bendőjében. Aztán elmondták, hogy az orvos egy zsák almát rendelt gyógyszerként, hogy csak azt egyék, míg újra viszont nem látják a gyűrűt. Megkértek, hogy ne haragudjak, de a gyereket addig nem engedik iskolába, míg aranyat nem tojik. Még egyszer elnézést kértek, és elköszöntek.

És valóban rá egy hétre nagy vigyorogva megjelent Góbi az iskolában.

-          No, meglett a gyűrű?

-          Igen. – válaszolta büszkén.

-          És ki szedte össze?

-          Mamám. – röhögte el magát.

-          Most hol a gyűrű? Nem látom?

-          Az többet nem húzom az ujjamra. – húzta el az orrát – Apám eladja, és vesz másikat.

Nem telt el két nap, Góbinak új gyűrűje volt…