A havasi esztenán olyan volt a tavasz, hogy télnek is beválott volna. S ha talán az ember, annak-idején, nem találja fel az Időt, csak azért mert reggel  a Nap felkel és este lenyugszik, mondhatnánk azt, hogy itt minden változatlan maradt. Annyira szép és érintetlen volt az egész völgy, rajta a kis rejtett tisztás, a hófehér fenyvessel körülölelve, hogy egészen biztosra vehetjük, valamikor a tündérek birodalma volt. Míg Isten meg nem teremté az Embert, és mellé az összes egyéb kétlábú állatot. Béke és nyugalom páholya volt ez. Ki-kisütött a Nap, mert ugye, illik neki olykor, és a borókafenyőkről, le-lehullott valami fehéres gyémántgolyó, s ezek olyanok voltak a fa alatt elterülő csillámló hószőnyegen, mint az áhítat, áldott, békeidőkben. Ma tartósabb köd volt, és a kutyák elvesződő csaholásai, imitt-amott csapódott vissza, és olyan volt ez, mintha nem egy, hanem egy egész ármádia kutya keresné az elveszett üdvösséget ebben a tejszínű világban. Aztán később, mikor már a Napnak is ereje volt és áttörte kissé a ködöt, melegével átölelve az akol épületét, abbólhirtelen pára kezde felzúdulni annak nyílásaiból, igazolva aznapra is a fentieknek, hogy igen, van élet benne.

       Ilyenkor szokott György juhász, pipájával a kezében, elmerengeni a kunyhó előtt. Gondolatait végigereszti a völgyön lefele, hogy azok majd foszlányokká szakadva, kezdjék egymás kergetni. Aztán majd lassan, letisztulva egyenként visszatérjenek kigondolójukhoz. Mert ugye, amit gondolatainkban megteremtünk, az megfürödve az Isteni igazságban, megtisztul.

Elmélkedett György, gondolkodott és erősen szorította pipáját markában.

-         Vajon meddig is tart az élet? És vajon milyen lehet odaát?

Fejét megvakarta mert a sapkája alatt izzadott kissé, attól viszketett, majd tovább gondolkozott.

-         Vajon milyen lehet máshol az élet? A kalendáriumokat is valahonnét kellett írják amikből ő megtanult volt olvasni!?

Gondolatai pedig gyorsan végigfutottak a térben, de ma valahogy nagyon lassan indultak szerte a völgynek, alig kergetőztek, alig játszadoztak és sehogy sem akartak viszaszállani gazdájukhoz. Ott is hagyta őket tévelyegni, és inkább kamrájába ment, hogy nekiálljon megkoronázni a napot, vagyis ebédet készítsen és megebédeljen. Mert neki az, amikor ebédelt olyanok volt mindig, mint maga a teremtés lehetett valamikor az  Istennek.

Míg dolgozott, a nyitott ajtón keresztül néha egy-egy gondolata, visszalopódzott mellé és kísértette. Olyankor vagy nagyobbra vagdosta a húst, vagy épp a hagymát ügyetlenkedte el s vágta nagyobbra, mint kellett volna. Később a rotyogó levet figyelte mennyei illatok közepette, mikor egyik fuvallattal, kintről olyan gondolata érkezett vissza a völgyből, hogy vajon milyen is lehet a tenger? Ő igazi hajót sosem látott, csak kalendáriumból. Egyszer pedig tutajt, mikor az út leszakadt volt a dombon, és tutajon eresztették le a téglákat, az esőtől megduzzadt patakon. Amikor elkészült az ebéddel, leült enni. Élvezettel kezdett rágni egy darab friss, zamatos, fűszeres húsdarabot, mikor újabb gondolat kezdte el szikráztatni fantáziáját

-         Vajon a tengerparton vannak-e nyájak? A szerecsenek akik ott laknak egészen biztosan elefántokat esznek, de vajon az elefánt eszik-e juhot vagy az is legel, mint egyéb barmok? Hát, egyszer látta, a kalendáriumban az elefánt állatot, nagy volt és zöld, és akkora orra volt neki, egész biztos azzal issza a vizet az óceánból. Hirtelen röhögött egyet magában, mikor elképzelte milyenek lehetnének az ö birkái ha ekkora ormányuk lenne. Még, hogy mekkora orruk lenne.

– Hahaha!

Bizony, a Teremtő megviccelte azokat a szerecseneket.

-  Khmmm,- röffentett egy nagyot,- be viccesek lehetnek bizony!

De irigy volt egy pillanatra, mert arra gondolt, mekkora pisztrángok lehetnek abban a nagy tengerben. Biztosan vannak akkorák is mint egy nagy süldő. De vajon mit kezdenek velük mikor télen befagy a tenger? Biztosan reggeliben megetetik az elefántokat majd mennek lyukat fúrni a tengerbe, legyen honnét az elefántok a vizet szíják.

-         Boldog világ lehet, - könyvelte el magában.

Ablaka volt egy kicsike, azon kisandított s figyelte a távoli erdő sűrű tömbjét s úgy hátradőlve, lassan elnehezedtek szempillái és elaludt.

Az idő telt. A juhok mozgolódása élettel töltötte meg a rejtett tisztás titkos templomát. Szelek fújjtak el fölötte, költözött a Nap is. Közeledett a Hold, és a világ változott, mint egy előre megrendezett jóslat.

         Az idők elteltek lassan. György  a juhász, öregen, egy fehér halászhajón ült, egy kormánylapát mögött és narancsot majszolt, miközben pipázott idegesen. Most is köd volt, ereszkedett erősen és hideget hozott magával.

A pipáját fogta, forró volt fogása és jól esett neki a meleg.

Pöfékelt erősen, úgy érezte, ideges. Az elmúlt napokban csak zöld halakat fogott és azt a parton élő szerecsenek nem igazán szerették, meg sem vásárolták tőle, sőt kigúnyolták, hogy miket visz nekik eladásra. Tegnap fogott egy nyálkás polipot, de úgy megijedt tőle, hogy hálóval együtt dobta vissza a tengerbe. Ilyen ocsmányságot nem látott még soha. Nem lógatná ő lábát a tengerbe ilyenekért, mint ezek a gyapjas hajú gyerekek ott a parton, a mólon. Ideges volt mert nem is evett semmit, csak zöld halat, minek az íze rossz. mint a rothadt hagymáé, s a hajóját is úgy megcsapta egy vizbeesett rönkfa, hogy szinte kettétörött. Nyekergett is most nagyokat alatta. Igyekezni kezdett a part felé, mert a köd egyre sűrűbb lett. Izzadott, valami hőérzete is támadt hirtelen. Mintha a kormánykerék izzana. És hirtelen madarak lepték el a kis hajót. És mindenik csőrében ugyanaz az undok zöld hal. Izzadt, és valami rosszat sejtett. A pad, alatta egyre erősebben reccsent és ingott. A kormánykerék egyre forróbb lett. Egyre nagyobb hullámlökések vitték a part felé. A vízben egyre több delfin, cápa és repülőhal kezdett megjelenni körülötte és mind a part felé igyekeztek, szinte pánikolva ők is valamitől. György a juhász jobban meg volt rémülve, mint régen egyszer, fent a havason a medvétől.

És a hirtelen félelem rémületbe váltott. Hogyan került ő vénségére tengerre, halásznak, juhászból? Ezt ő akarta így? Biztos. Nem jutott sehogy sem eszébe. Hirtelen megelevenedett előtte a part, a köd mögül megjelentek a körvonalak majd attól amit látott, szinte leborult padjáról. A parton, a szerecsenek elefántháton ültek és gondolatokat küldtek feléje. Az elefántok pedig, sok ezer elefánt egymás mellett, az óceán vizét szívta fel orrán keresztül, végtelenül. Nem hitt a szemének. A víz alatta egyszerűen kezdett elfogyni. Hirtelen egy juhnyáj bégetésére lett figyelmes, és látta, amint régi juhai, a még megmaradó vízhez futnak, és isszák azt erősen, és annyit isznak, hogy felpuffadnak, de akkorákra, hogy elszállnak, mint szőrös, bégető buborékok. A forró kormánykerékbe kapaszkodva hátrapillantott. Mögötte a tengerben már alig volt víz. Nagy-szemű polipok, szarvas tengeri tehenek és vad tengerimalacok futkostak agyaraikkal feléje. Mikor a víz teljesen elfogyott a hajója alól, hirtelen rándulással, eldőlt minden, és ő, padkájáról, a forró, égető kormánykerékkel együtt, feldőlt. Nagyot zuhant és valamibe beleverte a fejét.

           Égető fájdalomra ébredt. A markában parázs volt, és azt ő erősen szorította. Pipája a földön hevert mellette, s ő maga, az eldőlt ebédelő padkája mellett feküdt, ugyancsak a földön. Megrázta fejét s felült. A repülő juhok bégetését még hallotta de ráeszmélt, azok jól megvannak, itthon az esztenában. Remegve felállott és kiment a kunyhója elé. Teleszívta tüdejét jó pádisi levegővel, és nagyot füttyentett, a már lemenő Nap felé. Bekötötte kezét, szerencséje, hogy nem fogott lángot az esztena a pipájától.

          Mosolygott egyet. Neki nem is kellene az a tenger soha(,) az biztos. Szörnyű lehet. Ilyenen soha többé nem fog gondolkodni. És jó, hogy nincsen semmi baja. Csak, elrontotta kissé a gyomrát és elaludt. Csak rémálom volt az egész.