Erdélyi magyarok a világban
"Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne!"
Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!
Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.
Azok a téli szép napok...
A havas táj gyönyörűsége és nyugalma, a téli időjárás eseménydús szépsége, a történelem során számtalan festő és fotóművészt ihletett meg. Csodálatos téli tájképeket láthatunk ezen a honlapon is, amelyek eszünkbe juttatják, hogy egykor hófehér paplannal takarózott a világ. Sajnos, az utóbbi években egyre kevesebbet havazik, s gyermekeink már lassan elképzelni is alig tudják, hogy milyen felejthetetlen téli örömökben volt részünk egykor.
A hetvenes-nyolcvanas években kegyetlen telek voltak. Néha farkasordító hidegben kellett iskolába mennünk, s gyakran otthonról vittük a tűzifát, hogy ne gémberedett ujjakkal fogjuk írószereinket. Nagykabátban ugyan, de mindig fokozott érdeklődéssel hallgattuk szeretett tanítónk szavait, izgalommal várva a szünetet, hogy irgalmatlan hógolyócsatákat vívhassunk az iskola udvarán. A hideg téli estéken, otthon a csempekályhának dőlve, a hasábfa ropogását hallgatva, olvastam kedvenc ifjúsági regényeimet. Édesanyám gyakran készített mézédes, kásás sütőtököt a „lerben”, amelyhez hasonló finomat, azóta sem ettem.
Azokban az időkben, télen, hetekig borította hótakaró a tájat. A házak udvarán, a titokzatos erdei ösvényeken és a talpig fehérbe öltöztetett mezőkön gyakran a fél métert is meghaladta a hó magassága. Nagy élmény volt számomra a hó eltakarítása: először lesepertük a járdát, aztán a hónyomóval utat csináltunk a háziszárnyasoknak. Szívesen segítettem ebben a munkában nagytatámnak, aki később, nagy bánatomra, arról is gondoskodott, hogy szekérrel hordja ki az udvarról a havat. "Ha nagyon meggyűl a hó, olvadáskor befolyhat a pincébe" - hangoztatta.
Mi, gyerekek, nagyon szerettük a telet, élvezettel bukfenceztünk a puha, fehér hóban, gyakran építettünk hóembert, hóvárat. Csodálattal bámultuk a déli napfényben a fák ágain ragyogó hókristályokat, az épületeket díszítő pompás jégcsapok. Amíg akkorára nőttem, hogy szüleim elengedhettek a közeli szánkódombok egyikére, szerető nagyapám mindig az udvaron készített 5-6 méter hosszú „lesiklópályát”. A déli órákban, amikor tapadt a hó, együtt hordtuk óriási halomba, majd jól megpaskoltuk a hatalmas hólapáttal. Éjszakára vízzel öntöttük le, hogy megfagyjon, s így jobban csússzon a ródli. Gimnazista koromban sokat jártunk az erdő alá „ereszkedni”, ahol rettentő sebesen száguldott a szánkó, s néha történtek balesetek is. Előfordult, hogy a Fenyves-nevű erdőrészből indultunk, s egy keskeny ösvényen végigrobogva tértünk rá a domboldalra. Talán 4-500 méter hosszú is megvolt a pálya, tele szöktetőkkel, a végén pedig egy olyan szakasszal, amely még a legjobbak számára is veszélyt jelentett. Hatalmas villanypózna, néhány árválkodó kerítésoszlop várt ránk az aljban. A szánkót nehéz volt irányítani, lehetetlen megállítani, így előfordultak kisebb-nagyobb balesetek is. Vajda Lóri barátom például olyan erővel ütközött egy útjából félreállni nem akaró oszlopnak, hogy több kapoccsal fogták össze a fején keletkező hasadást.
Egyik legkedveltebb téli szórakozásunk a hokizás, azaz a jégkorongozás volt. A Teleki-kastély mögötti tóról elsepertük a havat, majd kapukat állítottunk. A korongokat a marosvásárhelyi Simó Géza bútorgyárból szállított fűrészporban talált fadarabokból válogattuk. Volt honnan bőven, mert abban az időben nagyon sokan tüzeltek fűrészporos kályhával. A botokat mindenki saját kezűleg készítette. Addig keresgéltünk jobbra-balra, amíg az L betűhöz hasonló faágra nem leltünk. A lelkes játékosok alig több mint felének volt korcsolyája, a többiek téli cipőben szaladgáltak a jégen, ritkán érve koronghoz. Én is csak 10 éves koromban kaptam meg az áhított sportszert, addig legtöbbször csak passzív szemlélője voltam az eseményeknek.
Később, legényke koromban, a szomszédunkban lakó, idősebb barátommal, Nagy Öcsivel gyakran mentünk szánozni. Lovas szánunk néha ráérősen, máskor száguldva siklott az erdei utakon. Behavazott fenyvesek között csilingelt a szán, pattogott az ostor. Orrunkat néha kékre-vörösre csípte a hideg, mérgesen lehelt ránk a fagyos szél, de nem számított semmi, elbűvölte szemeinket a gyönyörű táj, élveztük a vidám utazást. A lányok visítottak, a fiúk ujjongtak, a lovak párát fújtak, a szán siklott és csilingelt. Erdőszengyelben rendszerint megálltunk Makkai Ilus néninél, ahol fahéjas, forralt bor segítségével próbáltunk átmelegedni. Aztán kis idő múlva már Erdőcsinád felé robogott a kétlovas szán…
Néhány évvel ezelőtt, Simon András magyartanár kollégámmal vettük elő nagyapja régi, hosszú évekig nem használt szánját, hogy újra átélhessünk a szánozás örömeit. Arra azonban nem gondoltunk, hogy a korhadt, összeszáradt szerkezet nem bírja a túlterhelést, s a mostoha útviszonyokat. Három család, 7-8 tagja kapaszkodott a göröngyös, erdei úton szaladó szánon, amikor egy hatalmas gödörnek „köszönhetően” hatalmasat zuppant és darabokra tört a ló vontatta jármű. Szerencsére senki sem sérült meg komolyabban, de visszafelé gyalog kellett megtennünk a 3-4 kilométeres távolságot.
Berekméri Edmond
Szólj hozzá !
-
Hozzászólt Berekméri Edmond Január 10, 2012, 1:19pm
-
Köszönöm a figyelmet, a kedves hozzászólásokat. Örülök, hogy másoknak is vannak hasonló emlékeik, mert néha jó érzés nosztalgiázni, visszatekinteni életünk egy elmúlt szakaszára.
-
Hozzászólt Kali Anett Január 10, 2012, 1:17pm
-
Nagyon szép leírás, csodálatosan szép, régi emlékeket csalt elő belőlem! Sajnos már minden más! Sem hó, sem szánkózás, sem a " fokozott érdeklődés", sem "szeretett tanítók " nincsenek jelen a gyerekek életében! Minekünk, legalább emlékeink vannak, de a mai fiatalságnak még az sem juott!
Köszönöm Edmond! Szép volt!
-
Hozzászólt Tállai Enikő Január 10, 2012, 1:09pm
-
Köszönöm a szépen leírt emlékezést, amit én is magaménak érzek részben, mert hasonló élményeim voltak: szánkózás a Nagy-közben szöktetőkkel, serdülő fiúk, lányok együtt. Meg síelni is elmentem egyedül az édesapám által készített kisebbik síléccel ( a nagyobb a bátyámé volt), és bizony elég szép hosszút ereszkedtem a fagyott hó tetején, rendesen felgyorsulva a végére, ahol a "pálya" egy mezei utnál ért véget. Ezen az úton előző napokban fát vittek szánnal és az megfagyott. Én erre a fagyott szánútra érkeztem merőlegesen, persze esés lett a vége, de nem szegte kedvemet. :) Azóta sem álltam sílécen, lehet, hogy ma már nem nagyon mernék lemenni azon a pályán... :) De nekünk Istennek hála van mire emlékeznünk, de szép idők is voltak azok!
-
Hozzászólt Szőcs Árpád Január 10, 2012, 12:29pm
-
A nagykabát az sajnos kezd visszajönni,de hogy "fokozott érdeklődéssel hallgattuk szeretett tanítóink szavait"
az ma már olyan mint a fehér holló.Hátha az ilyen emlékek visszahozzák,nagy szükség lenne rá.
-
Hozzászólt Boros Magdolna Január 10, 2012, 12:16pm
-
Egy csilingelő, lovas szánozásra én is szívesen beneveznék!
-
Hozzászólt Józsa Miklós Január 10, 2012, 12:03pm
-
A csodálatos élmények gyönyörű, színes leírása valósággal abba a régi téli világba varázsolt. Ezek az emlékek valóban szépek lehettek, nem hiszem, hogy az eltelt évek szépítették volna meg. Az emlékezet csodákat művel. Köszönöm!
-
Hozzászólt Fodor Rozalia Január 10, 2012, 11:48am
-
Nagyon tetszett az iras,felidezted a gyerekkoromat. Mi is 5-on voltunk testverek es 1par korcsolyank es az is az a kulcsos hogy a cipo talpara kellett felfogni .Persze a fiuk hokiztak es mi voltunk a korongszedok , aztan amikor hazamentunk mindig a fiuk eldugtak a korcsolyat aztan kesobb mar csak a kulcsot de ugy is neha elloptam akulcsot es eliszkoltam ,korcsolyazni de nem volt erdekes mert ures volt a palya.Azt meg el kell mondanom ,hogy marosvasarhelyi leven , a maroson , korcsolyaztunk es mindig ott volt a legjobb a jeg ahol a viz is alegmelyebb ,volt .Ezert edesanyam sokszor nem is akarta hogy en is korcsolyazzak , lanygyerek leven feltett,de en olyan voltam mint egy rossz fiu.es hiaba ,volt az aggodalom ugy is mentem es beistorott alattam a jeg es emlekszem hogy nagyon megfaztam ,ram fagyott az osszes ruham es kacagtak a fiuk,hogy azert van ez mert elloptam a kulcsot .Ilyen szep emlekek jutnak az eszembe egy-egy ilyen irasra.Jo volt olvasni,meg a hozaszolasokat is elolvasom, remelem mas is. Koszonom!!
-
Hozzászólt Beke Ernő Január 10, 2012, 10:33am
-
Jól eső érzéssel olvastam a "múlt" téli élményeket, amelyhez hasonlóba nekem is volt részem. Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy az évek teltével sok szép ifjukori emlék meg szépül, ettől eltekintve nagyon tetszett a visszaemlékezési élmények le írása.
Jó volt ólvasni! Köszönöm.
-
Hozzászólt Kalamár Márta Január 10, 2012, 10:31am
-
Hála a Jó Istennek, van mire emlékezzünk! Vajon a mostani gyerekek mire fognak emlékezni? Mert ha nagy ritkán is havazik, vagy hó van, még akkor sem mennek szánkózni. Én most falun lakom, de még itt sem. De örvendjünk annak, hogy nekünk vannak szép emlékeink. Nagy szép volt az írás. Gratulálok!
-
Hozzászólt Tóth Attila Január 10, 2012, 9:23am
-
A mult megszépíti az emlékeket.Mintha csak a saját fiatalkori élményeimet írta volna le Edmond.A Küküllőn araszos jégréteg fagyott.Azon is kitűnően lehetett korcsolyázni.Persze nálunk is dívott a lovasszánozás
Hej, azok a szép ifjukori évek!
- ‹ Előző
- 1
- 2
- 3
- Következő >
Üdvözöljük az
Erdélyi magyarok a világban közösségében!
© 2024 Created by erdelyimagyarok.com.
Működteti:
A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.
Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz